Mintha én írtam volna le a történetem. Szívesen megismernélek, biztos sok közös van vagy volt bennünk. Csak azért írom, hogy “volt”, ugyanis nekem elegem lett a depresszióból s az állandó rohamokból, elmentem egy pszichológushoz.

A sztori: legutóljára, mikor egy kapcsolatomnak vége lett, idegösszeroppanást kaptam, gyomorfekélyem lett…egyszerre jött minden, mivel ez a betegség tud produkálni szervi bajokat. Átmentem a kórházba, (a szomszédom volt), a pszichiátriára, ott már annyira kivoltam, hogy egyből felvettek, három nő ugrált körül, és kérdezték, mi bajom van. Na gondoltam kiröhögnek, ha elmondom, de nem így lett. Nagyon komolyan vették a szakításom. Adtak nyugtatót, de csak pár szemet, és ajánlották az ambuláns pszichológusukat.

Ugy éreztem, nincs mit veszítenem, nem akarok élni, nincs értelme, kész végem van. Aztán elkezdtem járni heti 1 alkalommal. Közben próbáltam kineziológust, meg minden szart. Néha megszakítottam a kezelést, meg tömtek belém egy lapát gyógyszert,- amit nem bántam, mert kúrva jó volt tőle-, azt is abba hagytam párszor, kínlódtam nagyon.

A lényeg: vettem egy csomó könyvet, elkezdtem megismerni a bajom. Jártam kb egy évig a pszichologushoz, és magamra erőltettem egy pasit, aki végre rendes, nem pedig egy állat, és nem olyan vagány, mint a többi volt, és csendes, és stb.

Az első 1év nagyon gáz volt, mire megszoktam, meg kiszakadtam a rossz brigádból, most másfél éve vagyunk együtt, minden oké, kijöttünk Londonba melózni, alig betegeskedem, 1 szem gyógyszert szedek reggel (Parogen), úgy érzem, hogy az életem vissza terelődött a helyes útra. Olyan vagyok, mint régen. Normális ember. Nem félek, nincs lelkiismeretfurdalásom, nem kattogok annyit, nincs szétrágva a szám, nem eszem marokszámra a nyugtatót, nem iszom, nincs pánikrohamom, normálisan viselkedem a párkapcsolatomban, képes vagyok egyedül döntést hozni, nem parázok, metróval járok, sorolhatnám.

A gond, hogy amíg nem határozzuk el, hogy tényleg, igazán MEGAKAROK gyógyulni, míg valahogy nem programozzuk át az agyunkat, addíg be fogjuk vonzani a rosszat, a rossz pasikat, és az olyan barátokat, akik nem jó tanácsokat adnak.

Az ember társas lény, és kell egy jó kapcsolat. Nekem megmentette az életemet. Megmentett attól, hogy ne őrüljek meg.

S ezt az egészet elindította a pszichiáter csajszi.

Kívánom neked, teljes szívemből, hogy legyen elég erőd eljutni idáig!!!

Mint gyakorló krónikus beteg (parkinson) fűznék néhány gondolatot az írásodhoz..

Nem szabad ilyen könnyen feladnod ilyen könnyen a betegséged elleni harcot, nem azzal oldod meg a problémáidat, hogy hisztizel és iszol, ezek ,csak arra jók, még többet ártsanak a lekivilágodnak és egyre mélyebbre taszítsanak a gödörbe. El kellene gondolkodnod, hogyan tudnád a elérni azt a szinvonalat, ahol nem a borotva penge adja a problémáid és gondjaid alternatíváját. Van megoldás hidd el. Sok olyan ismerősöm van aki, ugyanolyan gondjai vannak mint Neked. de azért nem kell a vonat elé feküdni. Ha olvastad az írásomat, abban láthattad, hogy nem kis problémáim vannak, de én nem adom fel, mert remélem tehetek még olyat az életben aminek van értelme. Lehet a  génjeimben van laírva, de én a rossz dolgokat, történéseket rövid úton eltávolítom az agyamból és ezzel azonnal megszabadulok az olyan kérdésektől is, mi lett volna, ha………! Az életben ugyanis  ilyen kérdés nincs. Fiatal vagy még ahhoz, hogy eldobd az életet magadtól, erre magyarázat nincs. Sokaknak segítek, az ilyen kérdések megoldásában és, ha Te elfogadod, társalkodhatnánk a témáról msn-en, vagy skypon.

Skype: frey.attila1

msn: freyattila@gmail.com

Szia

bár ez nő BPD esetében könnyebb, meg amúgy is könnyebb a nőknek, holott még mindig at hiszik, hogy ők választanak…

tudod, szerintem, nincsen hiba a mi betegségünkben, nem gondolkodunk másképp, sem rosszul. épp az ellenkezője, mi gondolkodunk jól, i vagyunk az igazság, a megvesztegetethetetlen és őszinte igazság. nem velünk van gond, csupán a világgal! mi csak egy borderline társadalom tüneteit produkáljuk. ez okoz nekünk problémát! mi gondolkodunk helyesen! az emberekkel van a baj, mert nem bírják elviselni az őszinteségünk, mi meg nem vagyunk kompromisszumképesek egy határon túl, mert tudjuk s előre látjuk a végkifejletet, mert minden lehetséges szituáció már előre lejátszódik bennünk háromszor minimum, s ha valaki nem ennek megfelelően viselkedik, akkor az váltja ki belőlünk azokat a cselekedeteket, amikre azt mondják: acting out…

de akkor is mi vagyunk a normálisak, s ezért emésztjük magunk s vagyunk destruktívak, öndestruktívak, amit a hazug immorális társadalom devianciának vél, mert nem vagyunk hajlandóak beállni a képmutató birkák közé. ezért inkább megbélyegeznek s azt mondják, érzelmileg labilis…

én is egy elég durva időszakomon vagyok most túl, nyakamban vagy 15 büntető üggyel, ami egyenként is egy év elzárással bünttetendő…

de erre legalább mentség a súlyos személyiségzavar, mely korlátozza a képességet, hogy felismerjem a tetteimnek a társadalomra való veszélyességét. de nem nagyon látják át, hogy én nem vagyok veszélyes a ársadalomra, hanem az veszélyes rám, s azt sem, hogy mi nem támadunk, hacsak nem ér minket támadás…

hát igen a szerelem a szerelembe az ám a valódi circulus vitousus…

irigyellek, hogy csak 3 napig érzel így, én mióta megismertem a szerelmet azóta vagyok így, néha nem gondolok erre, de bármikor előjöhet, s minden jónak vélt pillanatom egy röpke szemvillantás alatt összetör rögvest…

én dolgozni se tudok, annyira útálom az embereket, állandóan a pofájukba baszom a kibaszott hibáikat az ellenem elkövetett sérelmeik miatt egy idő után, s ilyenkor kő kövön nem marad sajnos.meg már olyan sincs, hogy kedvenc szórakozóhelyem, mert ahova beengednek az gagyi hely, ahol meg jól érezném magam, ahol eltudom maam engedi a sok ital miatt, ott átcsapok hirtelen állatba, ha an valami ami nem tetszik…, mert tudom, hogy igazam van, s megent s megent…