Nagyon szomorú a történetük. Remélem lesz megoldás. Tetszett az előző hozzászólás, azt hiszem okos dolgokat írt az illető.Én is jó ötletnek tartom pszichológiai támájú könyvek olvasását, nekem is sokat segítettek. Ami eszembe jutott így hirtelen: mi emberek sérültek, sérülékenyek vagyunk. Nem értünk másokat, és minket sem értenek meg. Ha a történetbe behelyettesíthetném magam, én a fiuk lennék. Bipoláris depresszióban szenvedek (hála Istennek, és sok mindenki másnak jól vagyok), viselkedésem is mutat hasonlóságot a fiukéval sok tekintetben. Az én férjem viszont egészen más, nem elfordított a családomtól, inkább közelebb segített hozzájuk. Azt hiszem egy anya nem tudja azt megadni a gyerekének, amit egy társ megadhat ebben a betegségben. Az én szüleim sem tudtak segíteni, bár én úgy éltem meg nem is akartak, de persze az ő szemszögükből ez nem igaz, talán hasonlóan látnák a szerepüket, mint ön. Igaz a gyűlölet is, amiről a hozzászóló írt. A fia nagyon érzékeny lelkületű lehet, (tudomásom szerint aki ebbe a betegségbe szenved mind hiperérzékeny, ezért normális halandó számára megérthetetlen, megfejthetetlen). Ezt az érzékenységet szerintem Önök sem értik meg sajnos. És az űrt, amit a fiuk érez nem tölthetik be. Ne haragudjon, ha ilyeneket írok, nem rossz szándékból teszem, és semmiképpen sem vonom kétségbe az önök nagy szeretetét a fiuk iránt. Ha a férjem úgy viselkedett volna, mint a maguk menye, valószínűleg akkor is őt választottam volna, nem a szüleimet. Talán, ha leírom mit érzek, jobban megérthetik a fiukat is. Biztos nagyszerű és értékes ember, gondolom ezt azok alapján, amit írt róla. Én most szerzem a második diplomám, én is kiállok mások mellet, jól tanultam, és sportversenyeken meglepően jó eredményeket értem el. Összegezve, bármihez fogtam, abba jó voltam. Kivéve a párkapcsolataimban. Olvastam is a bipoláris betegekről, hogy kritikátlanul létesítenek párkapcsolatokat. Ház ez igaz. A meg nem kapott szeretet vágya hajtja az embert. Hogy ez most vélt, vagy valós?? Mindenesetre a szüleim szerint biztos megkaptam minden szeretetet, noha én ezt soha nem így éreztem. Kérdés, ők adtak keveset, vagy én várok sokat? Talán pontosabban fogalmazva: azt adták-e amire vágytam?   Én többre és másra vágytam mindenesetre. Én is éreztem a szüleim iránt elégedetlenséget, gyűlöletet. Persze el kellett jutnom oda, hogy ha ártottak is nekem, vagy megtagadták tőlem amire vágytam, nem szánt szándélkkal tették, egyszerűen mások vagyunk. Másrészt pedig a betegségem okán lehet hogy túl sokat várok. Tehát ha nem lennék beteg tökéletes szülőknek tartanám őket. Tehát a kérdés: 1. Azért vagyok beteg, mert rossz szülők voltak, vagy 2. Azért látom őket rossz szülőknek mert mindig is beteg voltm?? Jó kis dilemma:-) A kapcsolatom rendeződött a szüleimmel, tehát hiszem az önöké is rendeződhet, de első a fiuk gyógyulása, amit szivemből kívánok. Az is eszembe ötlött, hogy nekem is van egy fiatalabb testvérem, és sokszor úgy éreztem őt jobban szeretik. Elég volt, ha csak rám szóltak, vagy nem dícsértek meg stb… az évek során ez hatalmas tüskévé nőtt. Nekünk iszonyatos sok szeretetre van szükségünk, és arra is hogy ki is mutassák, és úgy ahogy azt mi szeretnénk. Remélem a fiuk egészsége, s így élete rendeződik, és tudom akkor az önök kapcsolata is helyre áll idővel. Ha ajánlhatok én is irodalmat: Gary Chapman amerikai pszichológus írásait ajánlanám, aki a szeretet kifejezéséről ír műveiben. (ú.n. szeretet nyelvekről ír, nagyon érdekes és hasznos) A bipoláris depresszióról gondolom már olvastak, csak annyit tennék hozzá, szó szerint úgy van minden ahogy azt olvashatjuk akármelyik internetes oldalon, vagy könyvekben. Akár a fia, akár az én viselkedésem ennek fényében sokkal jobban megérthető, és talán nem annyira kétségbeejtő, hisz a betegséggel jár (én is rátámadtam családtagomra, holott állítólag jó gyerekük vagyok). Remélem tudtam valamit segíteni. Kívánok minden jót, és kitartást a küzdelemhez! Szeretettel: Léna