…hogy eddig még e történet,miképpen kerülte el a figyelmem..magam se értem…..

….morbid. amit mondok….lehet..lehet…..de iszonyat jó volt olvasni………annyi mindenden van benne..ami ..részem…s enyémnek érzek…….annyira összeszedett gondolatok…zavar és káosz nélkül….tények..és érzelmek..érzések..tömkelege……..egyéniség..egy felettéb értékes egyéniség történetének..életének apró szelete….

élmény volt..és köszönöm,hogy olvashattam.

sok sikert az életedben(-hez)

csak most vettem észre, hogy beillesztett véleményed egy történeted elejéből való – így viszont a válaszom mégsem igen. Történetedre a következőt írtam: Furcsa megfogalmazás az, hogy nem játszani az öngyilkossággal.  A játék élvezetet nyújt – az öngyilkossági szándék, ha sikerül ha nem, korántsem játék és az életben maradás fájdalmasabb élmény, hiszen szembe kell nézni az eredmény felelősségvállalásával.

Én úgy gondolom, a biblia nem jöhet szóba- a bibliai hit nem egészen hatásos. A biblia nevében számos gyilkosság és üldöztetés történt ártatlanok életét véve, számtalan kegyetlenség a hitvallás pompázó címszava alatt. Azonkívül, nem nagy visszatartó súly, hogy a pokolra kerül avagy nem – hiszen ha életét eldobja, mit is érdekli.

De úgy gondolom, az öngyilkosság gyávaság és nem bátorság. Azért teszi, aki megteszi, mert nem bír élni és inkább meghal, mintsem akképp létezzen, akiként él, vagy hogy bármi többletet is elviseljen. E logika mindig állta a helyét és ez évezredek óta nem változott. Habár jómagam is szuicid hajlam vagyok, akkor is léteznek tények. Eldobni az életem cseppet sem bátor dolog. Bátorság az, ha bírsz és mersz élni. Ha végigcsinálod mindazt, amit kell. Ha itt hagyod a dolgokat, az egyenlő a gyengeséggel – hiszen elmenekülsz a képek elől, melyeket jövődben következtetni bírsz, sorsod elől, amellyel szembe kellene nézned, vagy jóformán önmagad elől, de legfőképpen az elől, hogy vállalni bírd.

Az öngyilkossági hajlam mindenképp gyengeség és ezt bármely tézis megkezdésének bizonyítása alátámaszthatja.

Remélem, sikerrel viszed végig az életed és nem feladással zárod le.

Dzsen

ui.: igen, jó volna kiszakadni olykor az úgynevezett társadalomból – de észre kell venned, hogy már ki vagy szakadva, próbáld ezt előnyődre kovácsolni. Sok negatív gondolatot éltetsz – ez nagyban gátló a gyógyulás útján. Próbálj megszabadulni tőlük – igen, egyszerűen hangzik, de meg lehet próbálni. Ha észlelem, hogy negatív dolgokot mélázok magamra kólintok, hogy fejezzem be. Nem említettem, hogy könnyű. Viszont azt állítom, hogy nem lehetetlen. Mellékelem, hogy lényeges az akarat és a kitartás, amely az olyanok számára, mint mi, nagyon nehéz.

Ezt már elfelejtették az emberek. Ezért nincs helyed sehol.

Bíborka

Szia Tomi

Szerintem nincs abban semmi hátrány, ha valaki képes belátni – jó időzítve – hogy egyedül nem boldogul már belső harcaival.

Nem hiszem, hogy problémát okoz, mennyit is írtál – örülök – és biztosan mások is – hogy megtetted!

Társaság részemről: Magányos típus vagyok – nincs baráti köröm és elvagyok így. Ritkán, de igen ritkán hiányolom ennek ellenkezőjét / viszont ehhez hozzá kell fűznöm, hogy alkotó vagyok és általában a művészlelkületű emberek kissé hóbortosak/.

Azért el tudok lenni társaságban – általában szórakoztató vagyok – de akkor sem illek sehová. Ebben hasonlítunk. Csak nekem nincs hiányom az emberekre – úgymond elvagyok és beérem 1-2 személy társaságával – azért előfordul, hogy játszadozom más gondolatokkal. Tehát nem tudom viszont állítani, hogy “hozom amit kell” s hogy harsány a kedvem. Ám hangulatingadozásom szélsőséges – pillanat a pillanat hevében – és már másmilyen vagyok. Mulatni nem tudok túl jól – sajnos nehezen lazulok el, ha több ember között vagyok.

Én is egyedül igyekeztem megoldani – sokáig ment is – mindaddig, amíg ésszerűnek tűnt az egész és ez alcímben kontrollálni tudtam az egészet. Azt hiszem Tomi, fontos, hogy időben felismerted és főként bemered vallani magadnak, hogy csúszik az irányítás – úgy gondolom, ez mindenképpen szükséges egy első lépéshez. Ahhoz, hogy elkezdj keresni egy megfelelő szakembert – akivel haladni tudsz.

Jó, ha akad valaki, aki olykor lápmás a sötétben. Remélem, találsz egy jó pszichológust – s azt is, ha elsőre nem sikerül ez, akkor nem adod fel! Csak arra tudlak ösztökélni, hogy ne add fel! Úgy érzem, neked fontos a hogyan tovább s nem mindegy számodra, hogy miként. Ez amolyan célféle – és jónak gondolom. Tartást ad. Tart a dolgokhoz – és tart, amikor azon kapod magad – képletesen – hogy a földön kuporodsz és nem emeled fel a fejed. Lendületet ad felkelni. Csak lényeges, hogy ne felejtsd el. Néha túl könnyedén felejti el az ember. Nem tanácsot akarok adni, hiszen nem ismerek konkrétumokat – csak hozzászóltam írásodhoz

Ami a létet illeti – ez kapcsán éreztem már ( olykor rám is tör újra ) ugyanúgy, ahogy Te. De tudni kell – a valódi érzés nem az, ami vágy éppen az emberbe fészkeli magát, az illúzió, amit a ’ betegség ’ okoz – rusnyán intelligensek a lelki betegségek – elménkből burjánzik – valójában önmagunk tápláljuk – nehéz túljárni önmagunk eszén – de nem lehetetlen. Minden annak a függvénye, hogy mennyire vagy képes kicsit másként gondolkodni – ez mögött nem rejlik semmi olyan, hogy önmagad fel kéne adnod. A belátás nem jelenti büszkeségünk feladását Sőt – némely belátás után kihúzhatod magad – azt kívánom neked, hogy így éld át

Ami nélkül nem sikerül? Az a kitartás. Akarni és akarni kell. Nagyon akarni. Jó, ha nem hagyod elgyengülni a lelked – mert nagy és hosszadalmas küzdelem áll előtte – s e kijelentés tudatában nem elcsüggedni kell – hogy nem bírod végigcsinálni. Hanem elfogadni, hogy ezt az utat végig kell járni. Minden az elmédben dől el – ezt elejétől tudni kell. S hogy az elmédbe mit engedsz és mit nem, az rajtad áll. Ez az első, amit tapasztaltam.

Köszönöm, hogy írtál!

Dzsen

Én ma tévedtem erre az oldalra, éppen próbálom nagyjából leszűrni hogy mégis mi bajom lehet. Így keveredtem ide. Tévedés ne essék nem is próbálok öngyógyító lenni, az már nem is menne nekem. Éppen pszichológushoz készülök, nehezen megy, minden problémát szeretek magam megoldani, a legvégső esetben fordulok másokhoz. Nem szeretek bevonni másokat a dolgaimba. Viszont most eljött az idő, beláttam hogy egyedül nem megy. Tulajdonképpen valahol legbelül tudom hogy évek óta valami nem stimmel velem. Próbáltam is kezelni, de most már nem megy. Annyit címszavakban. magamnak való típus vagyok, vagyis elvagyok magamban, nincs szükségem társaságra oly gyakran, viszont társaságban meg jól tudok mulatni és simán hozom azt a szintet amit kell, ilyenkor általában valamiféle harsány jókedvem van ami viszont egy pillanat alatt át tud fordulni hihetetlen letört érzésekbe. Vannak esetek amikor egyszerűen nincs kedvem semmihez és elvagyok otthon egyedül, de más alkalmakkor meg társaságba kell mennem, mert megőrülök.Ilyenkor az is elég ha vannak körülöttem emberek. gondolkodtam és rájöttem hogy valahogy sose passzolok sehova. Nincs kialakult társaságom, mert ha kell akkor mindenkivel jól érzem magam, és így legalább nem is kötődök másokhoz. Aztán vannak alkalmak amikor meg egyszerűen csak ülök otthon és sírok, egy pillanat alatt megtörténik. Állítólag hihetetlen mértékben érzékeny vagyok, és mindent magamra veszek. Ezt persze mások szeretik hiszen jó hallgatóság vagyok, mert tényleg odafigyelek a másikra. Ugyanakkor meg pl munkahelyemen én vagyok az óriási cinikus ember. MIndenkinek megmondom a frankót, kíméletlenül. Szóval eléggé szélsőséges vagyok. Valahogy mostanában nem is tudom kontrollálni a dolgot. Most épp abban a fázisban vagyok hogy jobb lenne ha nem is lennék, mert csak gondot okozok másoknak, ami persze nem igaz, mert ha így is lenne, az azt jelentené hogy legalább valakinek számítok igazán és akkor a kígyó a saját farkába harapott

száz szónak is egy a vége, várom a következő beszámolót. nem kellett volna ennyit írnom, ha sok bocsi

üdv,

tomi

Talán nem is új fejlemény, hogy borderline vagyok a pszichológusom szerint – kérdésemre, hogy 100% -e, azt felelte, hogy nem tudja megmondani, más szakember milyen véleményen volna.

A nekem való csoport sajnos még nem indul – indulása magabiztos talpkaon áll, a kérdés a ‘mikor’ (de már egy ideje áll a víz). Addig is a pszichológus a pszichoszomatikus csoportba tett be – melyet bevallom, nemigen látogatok.

Noha ott születtem, nem Budapesti vagyok

Én nem hszem, hogy a pattanások nyökörgetése önkínzás volna- nagyon sokan, akik küszködnek velük, nem bírják megállni nyomkodásukat – ennek nem sok köze van a borderline tüneteihez. A sóvárgás a tetválások és piercingek után egy dolog – sok ember játszik a fantáziájával. Mondjuk nekem van tetoválásom – de ez egyáltalán nem tartozik a szélsőséges dolgok közé – ahogy írtad, “deviáns” esetekhez – teljes normális, ma már nagyon sokan viselnek piercinget is – ez nem deviáns ügy, vétek is volna közé sorolni. Max akkor válik azzá, ha át van lépve vele a határ – például az a macskaember, aki szinte macskává változtatta már a külsejét a tetoválásokkal és testékszereivel. Nah az már deviáns – de amiről Te írsz kedves Zetor, az nem az, hanem teljesen normális.

Ami a barátkozást illeti – én is könnyedén barátkozom – sőt. De egyáltalán nem ápolom kapcsolataim – előbb utóbb elmaradnak az életemből az emberek.

Így írtad: “Bár nem szokásom hallucinálni és emberekről kitalálni hazugságokat, de sok élethelyzetembe belemesélek éás beleképzelek olyan dolgokat, amiket mások másként látnak. – Én egyáltalán nem szoktam hazudni – sőt. Sokan bunkónak tartanak szókimondásaim miatt. Nem tudom, a borderline szakszó mellé párosul -e a hazugság címszó – majd beleolvasgatok e téren is. Vagy igazat mondok vagy semmit – nem kertelek. Sosem halucináltam – de vannak dolgok, amelyekről másként vélekedem, mint a tömeg.

Hétvégén folytatom az írást

Üdvözlettel:

Dzsen