Nekem úgy tűnik, hogy olyan szisztematikusan készülsz az öngyilkosságra, hogy már-már saját magad arculköpése lenne, ha ennyi elmélkedés, készülődés, halálelfogadás, sok-sok írás, racionalizálás után nem tennéd meg a dolgot.

Valaki benned tényleg meg akar ölni. Ki az?

A remény, ott van a gólya lelkében. Tudja, hogy nem menekülhet, ám a lelkében, belül van egy szikrányi remény, és mégis megpróbál ki-kitörni, hiszen Ő maga is csak addig élhet, amíg a lélekben van egy csöppnyi erő, és remény. Szóval a reménytelenül vívott, csak azért is küzdelem, ami bennünk is megvan, éltet. Sokáig áltattam magam, hogy valóban mindent megtehetek, mindenre képes vagyok. Hiszen ezt akarták velem is elhitetni, hogy ha akarod, akkor bármire képes vagy! Mondogatja minden fórum álságosan. Valójában, csak engedelmes jórabszolgákra van szüksége a rendszernek.

Az állandóság? Nos, igen. A Biblia szerint, az állandóság, az a paradicsomi állapotot jelöli. Amikor meghalsz, megáll az idő, ami ugye relatív tényező mindenki számára, mert emberi számításból keletkezett. Például egy óra eltelte sem egyformán telik minden ember számára. Amikor meghalsz, nincs idő, és nincs tér, mármint az emberi érzékelés klasszikus értelmében nincs. Vagy a kettő egybeolvad, és egyszerre létezik jelen, múlt, és jövő. Ezt nem feltevésnek szánom, ezt láttam.

“Mindannyian keressük a másik felünket, a lelki társunkat, azt az embert, akiről azt gondoljuk majd boldoggá tesz bennünket. A baj ott kezdődik, hogy sajnos senki nem tudja boldoggá tenni a másikat. A boldogság bennünk van, ha van.” /Márai/

Persze hogy semmi nem történik véletlenül:)

Nem, nem! A folyamat maga már sokkal korábban, kisgyermekként elkezdődött, amikor rádöbbentem, hogy anyám alkoholbeteg, és inkább rosszindulatú a gyerekeivel szemben, minthogy szeretné őket. E miatt sokat kellett szenvednünk a tesómmal. Aki nem lett lelkibeteg, mert Ő hamarabb elkerült otthonról.

Én sem azt állítom, hogy lényeges volna az hogy mikor ébred rá az ember, hogy miféle kártyát osztott le számára a társadalom, és az élethelyzetekre adott rossz válaszok, hanem maga a tény, hogy különbözőek a játszótereink, amelyeket nem mi választunk, azt sem nagyon válogathatjuk meg, hogy kiket engedünk be. A mátrix-világ diktátorai ezzel szemben azt hirdetik mindenféle tanok segítségével, hogy bármit megtehetsz itt a Földön, ebben a technokrata masszában! Persze! Amit csak engednek, mert ez mind egy nagy hazugság, és amikor erre eszmél az ember, az egy nagy mély gödörbezuhanás, egy olyan szárazhomokos gödörre kell ilyenkor gondolni, amely folyton visszapereg. Hidd el, tudom miről beszélek, mert a közel 40-év alatt, amit eddig végigvergődtem, főleg a nyavajámmal,totál körbekerítettek egy szűk ketrecbe. Ez nem nyafogás, hanem tény. Alkotó emberként, már nagyon régen próbálkozom a saját falaim, és a hatalom által állított falak közül kitörni. Nem vagyok elégedetlen, mert igazad van, a helyzetemhez képest, még elég jól elvagyok. Nagyon kevesen értenek meg, nagyjából senki, lehet, hogy nem jól magyarázok. Mindent leírni nem lehet, a szociológusok pontosan tudják mit tesznek…Amit írnak már nem csupán tanulmányok, ahnem a kollektív tudat formálása, és a vészesebb jövő előre festése. A halál szép, de nagyon tele vagyok tűzdelve feladatokkal ismét, mintha tudná az Ég, hogy ezzel lehet igazán itt tartani ezt a nyomorultat!:o)

Olvastad Arany Jánostól a “Rab gólya” c. verset? Mindíg sírok felette, mert pontosan tudom, hogy mit érez az a szegény állat….

Hajrá!

A fenti írásomban, az ex férjemet, vagyis a volt férjemet említettem. Immár 15-éve elmenekültem tőle. Már haragot sem tudok érezni iránta. A rossz emlékek néha kísértenek, de egyre halványabban, és már úgy tudok mesélni minden hozzá fűződő élményről, mintha nem is velem történt volna. Érdekes, hogy mennyire nem tűnt akkor olyan óriási tragédiának minden, mint most így visszatekintve. Amikor mások szájából hallok hasonló horrorisztikus történeteket, akkor mindíg szörnyűlködöm, mert a lelkemben átérzem azt a fájdalmat, amit az adott rémségek közepedte átéltem. Jobban, mint akkor.

Visszatérve a szuicid érzésre: Amikor az ember szorongatott helyzetben van, akkor a vészhelyzetfelmérő- módban üzemelő agy, mindenféle sos menekülési terveket készít magában. Van úgy, hogy egy pillanat alatt kell ezt megtennie. Ezt a külső szemlélő nem minden esetben veszi észre. Egy vészes, és nagyon szorult helyzetben, egy ember is képes olyan viselkedést produkálni, mint mondjuk egy állatka, akit csapdába ejtettek. Van olyan, amelyik lerágja a saját lábacskáját  a szorítóhurokban, vagy összetöri magát a ketrecben. Olyan is van, amelyik megőrül, és még az ellen is támad, aki meg akarja őt menteni. Nehogy félre érts engem, tudom, hogy nem vagyok állat, hanem egy szocializát ember, de hidd el, hogy van az a kilátástalan, és elkeseredett helyzet, pillanat, amikor az ember képtelen más megoldást (sos tervet készíteni) találni, és az önpusztítást nem is választja, hanem inkább nincs más alternatívája. Mert már a föld alá gyalázták, mert elvették a szabad döntési jogát, a méltóságát, stb. A vegetáció szintjén pedig már csak az a tét, hogy akarok e élni vagy sem. Csupán ezt a döntési jogot hagyták meg számomra, hogy akarok e élni tovább vagy sem. A szorongatott helyzetben, pedig beszűkül a tudat, egy nagyon pici ketrecnyi helyre zsúfolódik, amiből nincs más kiút, csak egy, a halál. Lehet, hogy sarkosan fogalmaztam, de talán így lehet igazán érzékeltetni az én szuicid érzéseim. Habár ma már én dönthetek sok mindenben, sajnos életem már korai időszakában meghatározók voltak ezek az érzések. Már úgy 17-éves korom óta tudom, és emlékszem arra a pillanatra, amikor rádöbbentem, hogy az én játszóterem, nagyon szűkre szabták, már azzal, amilyen családba születtem. Nagyon nyomasztó volt a felismerés, és valamilyen állandósult szorongás lett rajtam urrá, amit nagy ritkán tudok csak leküzdeni. Ám alapvetően itt van bennem, és ezt sokszor más emberek is látják rajtam. Ettől lesz még rosszabb az egész. Aztán itt vannak azok a fura víziók, amelyek be villannak időnként, ezeket le kell küzdenem, mert ha nem teszem, akkor talán képesek materializálódni. Azt már nagyon nem szeretném. 

Bíborka

Ui: Kondycs Kedves! Köszi a klippet!:)

Az erő legyen velünk!

Boldog szülinapot.

Elkezdődőtt életed hátralévő napjai

Én inkább bátor cselekedetnek gondolom az öngyilkosságot, és nem minden esetben önző lélek az, aki ezt megteszi. Hanem mondjuk egyszerűen meg akarja a világot szabatítani attól, ami Ő. Azért bátor, mert egyáltalán nem lehet tudni, miként ítélik meg cselekedetét. Attól függ, mit hagyott hátra maga után.

A megtört szívű Jézus szavai így szólnak hozzánk: “Nem azért jövök, hogy félelemmel töltselek el titeket, hanem Én vagyok a szeretet Istene, aki megbocsát és aki mindnyájatokat meg akar menteni. Valamennyi bűnös, aki bűnbánat nélkül térdel le megtört szívem képe előtt, kegyelmem olyan hatalmában részesül, hogy megtérve fog felemelkedni.”

Ez azt jelentheti, hogy senkit nem akar az Isten örök kárhozatra ítélni, hiszen mindenkit szeret.

Véleményem szerint, ez a világ a büntetőtábor, és mindenki önmagát ítéli kárhozatra. Ezt jelentheti, az elrendeltetés. Azt is gondolom, hogy különböző szintek, és dimenziók léteznek, amelyek között, a metafizika törvényeinek megfelelően, változatos módon történő átjárás lehetséges. A mai ember, írtózik a halál gondolatától, és nehezen fogadja el, hogy egyszer mennie kell. Ami az öngyilkosságot illeti, valaha önfeláldozásnak is tekintették, több okból..

E mellett volt mindíg egy olyan személy, aki, átimádkozta az eltévedt lelket, a fény felé. A három napos virrasztással, és imával, érték el, hogy a lélek, ne tévedjen el, és ne ragadjon itt. Ma ezt hányan tennék meg? Talán, ha ismernék, és hinnének a liturgiában.Ha egy is lesz, már jól állunk!

A halálról: “Az apostolok látták Jézus feltámadt testét, és ez elég biztatás nekünk, hogy Isten képes bennünket is újjáalkotni úgy, mint Jézust. Amikor gyerekek vagyunk, és növünk, testünk még könnyedén engedelmeskedik lelkünkben fejlődő személyünknek. Amikor felnőtté válunk, elkezd megállni testünk fejlődése, személyes lelkünk viszont nem áll meg, hanem testünket felhasználva sokfajta módon kifejezi, hogy létezünk és dolgozunk.

Aztán testünk elkezd kopni és töredezni, mígnem elérkezik az a pillanat, amelyet halálnak nevezünk. Ez a pillanat azonban nem pusztulás, hanem átöltözés. Amikor utcai ruhából ünneplőbe öltözünk, nem a nyilvánosság előtt tesszük, hanem félrehúzódunk. Egy ilyen félrehúzódás a halál. Bemegyünk utcai ruhában és kijövünk ünneplőben. Ilyen a feltámadás is.”

Közben, meg az is lehet, hogy nincs jogunk eldönteni, hogy mikor haljunk meg. Én ezért hezitálok.

Holnap a szülinapom, de én már ma elmartam magam mellöl minden szerettemet. Rettentően cinikus tudok lenni, de ma még kiállhatatlan is voltam, mert már elég volt.

a másik h valami célja van minden embernek egy hivatása amit be kell teljesítenie különben annyiszor születik újta ahányszor ezt a küldetést nem hajtja végre!!amúgy meg nyugtasson az h ha ez az életed rossz de jó eber voltál akkor a következő életed fényes lesz!!a kiéheztetés nekem nagyon gyötrelmes lenne mert nekem volt olyan két hétig nem ettem nem aludtam mégsem volt semmi bajom!!csak max az lesz h bezáratnak egy anorexiás intézménybe!!szóval ne foglalkoztasson ennyire a halál mert a vonzás törvénye örök és ha ennyire foglalkoztat lehet pont akkor fpog elérni a kaszás mi8kor a legjobban szeretnél élni!!

tudod egyszer fent egyszer lent!!

na minden jót és sok kitartást!!

Ahogy írtad az élet csak egy megálló, ami adott ideig tart. Viszont utánna kezdődik csak az örökélet. Lesz aki felfelé és lesz aki lefelé utazik majd. AKi lefelé utazik majd, ott lesz csak az igazi szenvedés. Az öngyilkosok sajnos lefelé mennek. Ne válaszd ezt az utat.

Egyébként én személy szerint önző dolognak tartom az öngyilkosságot. Ráadusl úgy tartom, hogy mindent meglehet oldani. Az öngyilkosság ezért gyáva dolog és bebizonyítod mindenkinek hogy a legkönyebb utat választottad a problémák megoldására.

Tehát ne add fel!!