Az elöbb a lavinához hasonlítottam ezt az eseményt. Tehát olyan, mintha a több tonnás lavinából kivennéd a hógolyót ami az egészet indította, azzal már nem sokra méssz, hiszen a felgyülemlett hó tömeg attól még ott marad, és létezni fog.

A félelmeket, pozitív élményekre kell lecserélni. Ez a probléma megoldásának a kulcsa véleményem szerint.

Írjatok nekem is, a címem vvclaudia@citromail.hu

Ha tudtok segíteni, azt nagyon szívesen veszem!

Klau

Lelkitőrés? Definiálnád ezt nekem? Ugyanis az én életemben semmi ilyen nem történt emlékeim szerint.

Én valahogy úgy képzelem el a pánikbetegség mechanizmusát, hogy az embernek van egy rosszabb időszaka. Lehet ez bármilyen apró dologtól, akár a rossz időtől, egy rossz filmtől, vagy egy kisebb kudarctól is a munkában, fáradtabb a sok munkától, stb. Az ilyen érzelmi alap hangulat remek táptalaja annak hogy az ember kissé elveszítse a kontrollt az érzései felett, és ekkor törhet rá a pánik. Mivel ez a pánik érzés elég intenzív, és mivel az ember nem tudja mire vélni, ezért asszociációt sző a félelem, és az adott környezet között. Pl ha buszon tört rá a pánikroham, akkor elraktározza magában hogy buszozás >> pánik >> NE MENJ ODA! és kb ekkor indítja el az ember magában a lavinát, mert sajnálatos módon így szükiti le a pánikbeteg a saját “biztonságos” környezetetét, mert ezután ha a metrón lesz pánikrohama, akkor oda se megy többé, és ez így folytatódik késöbb az összes helyszínnel, élet körülménnyel. Így zárva ki magát a normális életből.

A logikus cselekvés annak kellene lennie, még ha rohadt nehéznek is tünik, hogy próbáljunk meg szembenézni ezekkel a fiktív félelmekkel, és bebizonyítani magunknak azt, hogy semmi félni valónk nincs igazából. Ezt leginkább úgy tehetjük meg, ha rákényszerítjük magunkat pl a buszozásra, metrózásra, stb-re ahol átéltünk már pánikrohamot. Persze közben nem szabad azon agyalnunk hogy: jajj, nehogy rám törjön a roham megint! hanem valahogy el kell terelnünk a gondolatunkat, akár mp3-at hallgatni közben, vagy bámulni kifelé a buszból embereket nézegetve, miegymás. Ha egyre több pozitív élmény éri a pánikbeteget, hogy ő megtudta ezt csinálni, és még sem történt semmi baj, idővel ugyanígy megteheti ezt az összes félelmet okozó körülményben is. Ezután szép lassan elhalad az a nyomasztó érzés ami folyamatosan kiváltja ezeket a rohamokat, és biztonsággal visszatérhet a normális életbe.

A leírásod alapján sok mindenben magamra ismertem. Nekem olyan erős volt a félelem hogy már a ház elé se szívesen mentem le, mert attól féltem hogy össze esek az utcán, és mi lesz akkor, stb… már a közértbe elmenni is külön expediciónak számított. A kapcsolatom is kezdett megromlani emiatt a barátnőmmel, hiszen aki nem pánikbeteg, nem tudja azt felfogni h mennyire rossz az neked is, hogy mennél te mindenfelé , csak éppen nem tudsz… Na de a lényeg, hogy elégé benne voltam ebben a pánik betegségben. Voltak napok mikor az ágyban fekve fogtam a fejem, és próbáltam helyre rakni a gondolataimat, mert attól féltem hogy megfogok őrűlni. Tehát már ki sem kellett mennem az utcára, otthon is voltak a tünetek.

Nekem igazából az segített a tünetek enyhítésében hogy egyretöbb pánikbeteget ismertem, és mikor a tüneteikről meséltek, rájöttem hogy igazából mennyire triviális dolgok ezek… Hiszen csak a “képzeletünk” szórakozik velünk. Mostanában ha utazok pl buszon, és érezném hogy kezdődik a roham, már oda se figyelek rá. Előveszem a telefonomat és játszok valami bugyuta játékkal. És minnél több ilyen átvészelt utazáson esek át, annál enyhébb a késztetés h pánik rohamom legyen. Szóval ez az amit neked is meg kell próbálni, valahogy ráerőltetni magadat hogy szembenézz a félelmeddel, mert mikor tudatosodik benned hogy a félelmed csupán fikción alapul, akkor idővel nem fogsz félni semmilyen tereptől.