Nem akarok “analizálni”, mert nem értek orvosilag a dologhoz: csak azt tudom, hogy nekem személyiségzavarom van, “megédesítve” nagy adag depresszióval. DE: amiket leírtál a lányodról, az nem fér bele a “kamasz” kategóriába. Most még valamit magamról, hogy legyen viszonyítási alapod: (elnézést a tegezésért, nem ismerem nagyon a netes illemszabályokat) Szóval: kísértetiesen hasonló dolgokat tettem és éltem meg, mint a leányod. Nekem anyukám 2 éve lett öngyilkos. Mindig is imádtam őt, de sajnos nem tudtam a lelki betegségeim miatt kimutatni. Mielőtt megölte magát (én nem voltam otthon) írt nekem egy levelet, amiben azt írta: sajnálja és nem érti, miért gyűlöltem őt ennyire. Vagyis, fogalma sem volt róla, hogy mennyire szerettem! Azóta nem találom a helyemet, egyre rosszabbul vagyok lelkileg: csúszok lefelé a lejtőn. 5 éve még egy csinos, jóalakú lány voltam. Ma már totálisan elhanyagolom magam, van 30 kiló súlyfeleslegem, és ócska ruhákban járok. Szóval, már nem adok magamnak 3 évnél többet, és menni fogok édesanyám után. Nem bírom a betegségemet, a lelkifurdalást és az emberek és a mai világ gonoszságát.

Szerintem próbáld meg orvoshoz “elcsalni” a lányod, mielőtt még nagyobb baj lesz.

Ami engem illet: nekem pedig éppen az veszi el minden lelkierőmet, hogy csak magamra számíthatok: hogy senki nem törődik a másik emberrel, csak ha támadni, leszólni, megalázni, kihasználni kell. Amint segíteni kellene, érdekes módon mindenki eltűnik, mint a kámfor! Engem elkeserít, nem tudom elfogadni és egyenesen hányingert kelt, ahogyan mindenki sz@rik a másik sorsára és gondjaira!

@XY: Már bocsika, de a személyiségzavart a legtöbb esetben kíséri depresszió is: és ezt nem én mondom a hülye fejemmel, hanem nálam 1000-szer okosabb SZAKemberek!!!

Szerintem aki ezeket nem élte át, annak esélye sincs megérteni. A pikantériája a dolognak meg az, hogy aki átment rajta, nem is biztos, hogy kijött belőle, akkor meg milyen alapon akarná kezelni? Nekem egyébként mindig jót tett, ha úgy éreztem, cska magamra számíthatok, az valahogy mindig erőt adott.

Bocsi, de már eléggé régen (viszonylag…) voltam fenn ezen az oldalon.

Tudnál magadról írni nekem? Persze csak annyit és azt, ami rám is tartozhat, mert végülis, bár sorstársak vagyunk, mégis csak idegen vagyok számodra.

Sajnos az a tapasztalatom, hogy a “pszichomókusok” egy kalap alá veszik a depressziót a személyiségzavarral, mivel nagyon hasonlóak a tüneteik. Pedig a depresszió genetikai probléma, a személyiségzavar pedig a gyerekkorban átélt, hosszantartó lelki terror eredménye, tehát nevelési probléma. Már olvastam pl. azt is, hogy az antidepresszánsok többet ártanak egy borderline-os betegnek, mint amennyit használnak. Mert csak a tüneteket kezeli ideig-óráig, de a probléma gyökerét nem képes megoldani. Vagyis olyan, mintha egy tüdőrákost köhögés elleni tablettákkal “gyógyítanánk”.

Szóval: üdv. Neked, és légyszi, Te is írj nekem!