Érdekes, amit írtál. A gyökerekről. Hát igen, terheltek vagyunk néhányan. De lehet, hogy többek, erősebbek, még ha gyengébbnek is hisszük magunkat, és mások is annak tartanak. Könnyű egészséges háttérel, elmével élni. De nekünk ennyi hátránnyal is megy. Na most,ki az erősebb?Az én életem egy igazi társ megtalálásával vett új irányt, és a szeretethiány megszűnt. Vallási közösségbe is járok, kapok segítséget az ottani barátaimtól is, bár érdemben csak a férjem tud segíteni, ill. hitem szerint Isten. Az írást nagyon jó ötletnek tartom, segítesz vele nemcsak magadnak,de másoknak is. Gyógyszerek nélkül megpróbáltam én is többször is, de felesleges volt. Tudomásom szerint: gyógyszerek nélkül nem megy, hisz visszatérő betegség, mivel genetikai és egyéb okai vannak, amit pszichoterápiával nem lehet orvosolni.Én így tudom, és ehhez tartom magam. Nekem 4-5 hónapig ment gyógyszer nélkül az első nagyobb kiborulás után, de aztán még szörnyűbb hónapok következtek, amiből alig bírtam kikászálódni (önkívület, kórház, öngyilkossági kísérletek, ahogy mondod POKOL..nincs erre kifejezőbb szó) Egy éve voltam kórházban, de csak fél éve vagyok szinte teljesen tünetmentes. Inkább szedem a gyógyszert, de még egyszer nem akarok szenvedni. Persze hozzáteszem jóval kisebb adagot, mint ahogy előírták, mert nem szeretem a befolyásoltságot, de sikerült beállítanom azt az adagot amivel egész jól érzem magam. (napi 1/2, vagy 1 szem tegretol ). Ez egyensúlyban tart, de nem befolyásol túlságosan. (ha abban nem, hogy sokszor napi 10 órát alszom,mint egy gyerek:-). Tapasztalatom szerint az orvosok nem igazán tudnak segíteni. Nem kaptam megfelelő ismereteket, segítséget az egészségügytől, de ezt nem szemrehányásképp mondom. Szerintem több irányból jövő támogatásra van szükség, hisz maga a betegség is alattomos és összetett. Ami nálam bevált:férjem szeretete és türelme!!, barátaim hűsége, Istenben való hitem – ill. amit kaptam: remény, szeretet stb. -, pihenés, nyugalom, természet, csend (több hétre elutaztam egy nyugodt helyre), apró célok alkotó és örömteli munka (festés, kertészkedés), játékok (tollaslabda, társasjáték – nevetséges, de 34 évesen erre volt szükségem), és nem utolsó sorban a gyógyszerek rendszeres szedése. Jó észrevenni a fokozatos javulást. Hiszek benne. Kb 2 évet vett el az életemből ez a betegség (persze a korábbi kissebb depressziós időszakokat nem számítva, azok is tarkították életem jócskán), és már nem akarok neki többet adni. Tudom, hogy értékes vagyok, mint ahogy te is és minden bipoláris. Drága az életem. Én is betegen államvizsgáztam. Miért tanultam, küzdöttem volna ennyit, ha halálra vagyok ítélve? Örülök, hogy olyanokra találtam, mint én. (Illetve mégsem, hisz nagyon-nagyon szeretém ha soha senki nem esne ebbe a szornyű betegségbe!) Gondolok majd rád, és köszönöm, hogy megírtad a történeted! Remélem én is adhattam Neked valamit.  Szeretettel: Léna