Ja az orvosok tudnak ám beszólni! Nekem is a 2. pszichiáterem folyton azt kérdezte, hogy a párom hogy visel el engem, nem gondolom milyen nehéz lehet neki. De gondolom,de azt is gondoltam (többek között) ha a pszicho jobban végezné a munkáját és engem gyógyítana és nem a párom érdekelné, akkor talán neki is jobb lenne. Aztán egy másik alkalommal megkérdezte, hogy nekem nem fáj-e a fejem, mert neki igen, és hát nekem kéne,hogy fájjon nem neki. Ezen azóta gondolkozom, hogy mire értette, csak néztem rá hülyén…Na aztán egy év múlva rám ordított, hogy én nem is akarok meggyógyulni, aztán fogta magát,és disszidált ;))) – remélem nem én okoztam ekkora törést neki, hogy Svédországig szaladt és itt hagyta szarban az összes betegét. Ja de hát olyan orvos is volt aki bealudt miközben beszéltem magamról. Basszus tudtam, hogy uncsi az életem, de ennyire?! :))) Na, ennyit az orvosokról.

Nem vagy nulla, csak gondolom ezt érzed, én ezt szoktam…

Egy megfelelő társ kell Neked !

Üdvözlettel,

XY

Szerintem itt a legtöbben pontosan tudják miről is írsz. Én még nem kíséreltem meg tényleges öngyilkosságot, de már nagyon közel jártam soxor a dologhoz. 2 ember miatt nem tehetem meg,akik állítólag szeretnek. Az egyik az anyám, aki kiskoromban elég sok kínt szerzett nekem, de már megbocsájtottam (hű de jó vagyok :)) neki. Én is tartok az emberektől,pedig régen rájöttem, hogy nincs egy tökéletes sem közöttük, és van nálam sokkal bénább is. Valahogy mégis visszajönnek időnként a félelmek…

Szerintem jó kapcsolatokat még egészségesen is nehéz találni,és nem téged minősít, ha kihasználják az állapotodat, hanem az ‘elkövetőt’.

Amikor olvastam a vonatos esetedet, elképzeltelek, és mint egy film jelenete tárult elém. Röhögtem én is, és átéreztem, hogy mennyire nevetséges helyzet :)) Aztán az jutott szembe, hogy talán ez lehetne egy fordulópont. Nem tudsz meghalni, és ilyen valószerűtlen eset után csak az lehet a végkövetkeztetés, hogy életre vagy itélve, így a dolgod, hogy tudatosítsd magadban, hogy ennél rosszabb talán nem történhet veled, legyen most jó, egyszerűen,mert így döntesz. Tudom milyen szar amikor az arcodba nyomják, hogy szedd össze magad. A saját tapasztalatom, hogy csak te tudsz magadnak valami kis jót adni. Bele kell szarni, tudom vannak kötelességek,de mondjuk ha egy másik ember azt érezteti veled, hogy nem vagy elég szép, jó..stb akkor mi van, már így is szenvedsz és nullának érzed magad,változik valami? Ilyen vagy, kész. És megsúgom a legtöbb ember a világon kisebbségi érzéssek küzd, ezért is viselkednek lekezelően,vagy szemétmódon.

Az írásod alapján teljesen értelmes és intelligens embernek tűnsz, egyáltalán nem gondolnám,hogy hisztis elmebeteg vagy. Nekem speciel szimpatikusnak tűnsz

Én 19 éves leszek holnap..nekem is a legtöbb lelki problémám abból adódik, hogy anyámmal nem a legjobb a kapcsolatom..inkább úgy jellemezném: borzalmas…nem csoda, hogy neked is és nekem is állandóan szeretethiányunk van..apámat már 12 éves korom óta nem láttam, de nem is baj..csak kár, hogy előtte sem volt habostorta az életem..én is járok pszichológushoz…kb 2-3 éve nyáron voltam egynél, de semmire se volt jó, nem tudott segíteni, most kb másfél hónapja járok egy másikhoz és vele párhozamosan pszichiáterhez…de eddig semmi…én is szedtem nyugtatókat, nem is egyet..egyszerre kétfajtát, de azok se mindig használtak..én is ugrottam majdnem vonat elé, valamiért nem sikerült..ablakból is akartam kiugrani (10.en lakom) nem egyszer…kb 3 gyógyszeres öngyilkossági kísérleten vagyok túl..a legutóbbi után anyám csak annyit mondott nekem h szerinte ez nem volt fair tőlem…és mást nem is volt hajlandó hozzáfűzni…pánikbeteg vagyok..az iskolában (gimibe járok) szinte egy nap nem telt el úgy, hogy ne jött volna rám a pánikroham és csak egyre durvábbak voltak…mindennapomat az orvosi szobában töltöttem és, ha ESETLEG már jobban lette volna bementem az utolsó 1-2 órára..most azzal lettem megijesztve, hogy a következő ilyen rosszul létemnél/összeesésemnél visznek a kórházba/pszichiátriára…véletlen se legyek nyugodtabb, így is állandóan félek, hogy megint mikor jön elő a roham..több tárgyból bukásra állok, nagyon lerontottam a jegyeim…nem győzök pótolni és nem is megy..egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni, pedig nagyon jól tudom, hogy kell a továbbtanuláshoz…van tervem is mihez kezdek gimi után, de valamiért nem ösztönöz eléggé…mindennap ott van a halál a gondolataim között és miután nem sikerült megölnöm magam azutáni napon még erősebb vágyat éreztem az iránt, hogy megtegyem még egyszer és végre elmennyek ebből a borzalmas világból..tudom, hogy sablonszöveg, de én megértem mit érzel(nagyjából legalábbis biztosan..), én is legszívesebben csal aludnék egész nap és nem tennék mást..nem érdekel semmi..és volt velem is olyan, hogy egész nap csak sírtam…nem ettem és nem is ittam, teljesen magamba roskadtam…nem voltam hajlandó egy falatot sem enni…ha még is ettem bűntudatom lett…és ez a mai napig így van..a sírás/zokogás is rámtör hirtelen minden ok nélkül..vagyis biztosan a sok felgyülemlett dolog miatt jön ki rajtam, de akkor éppen nem történik semmi olyan, ami miatt a sírásra okom lenne. Dolgozom iskola mellett különben ruhám sem lenne, amit feltudnék venni, ugyanis anyámat nem nagyon érdekli a ruházkodásom…általában nagymamám veszi észre, ha már szakadt cipőben járok…a tisztálkodó cuccokat is magamnak veszem..sminket is…mindent, ami kell..és anyám még kért a fizetésemből, amikor ő nem adott kb semmit..max vesz kenyeret, vizet..van egy barátom, aki szeret, de én már nem igazán érzem, amit kéne, mert megalázott és hazudott…azt hiszem leírtam ezt a történetet erre az oldalra, ha gondolod elolvashatod…én is sokszor érzem úgy, hogy bármit teszek nem tudok meghalni..nem tudom miért…

én is csak hallgatom az emberektől h “szedd össze magad ” meg h akarat kell…meg a hasonló dumák, gondolom tudod miről beszélek, de amikor már annyira lent vagy, mondhat bárki bármit….csak azt érzem, hogy rajtam már nem lehet segíteni..

Tiszta szívből remélem sikerül kifizetni a dolgaidat és találsz Valakit, aki segíthet Neked amiben csak tud (: