Részben ismerem ezt az érzést. Amikor először kiálltam beszélni én is egy 200 fős tömeg elé nem tudtam szinte megszólalni csak hülyeségeket mondtam. Aztán egyre többször álltam ki és elmúlt az érzés. Tudtam minden kötöttség nélkül beszélni, az emberek szemébe nézni.

Valaki itt a Várószobán leírta, hogy kerekes székbe jutott és nem mert az utcán az emberek szemébe nézni. Majd erőt vett magán és aki őt megnézte annak a szemébe nézett és megpróbálta, hogy ne ő forduljon el először. A végére annyire jól ment neki, hogy már ő mosolygott azok láttán akik kínosan érezték magukat egy szemkonatkust követően. Szóval biztos, hoyg gyakorlás kérdése is az egész.
Illetve biztos, hogy kell hozzá önbizolaom is, ami valakinek megadatott és valakinek tanulni, gyakorlnia kell hogy meglegyen ez az önbizalom.

Nem tudok sikerélményről, javulásról beszámolni, tanácsot sem tudok adni, mert én sem tudom mi lenne a megoldás, mi az , vagy ki az , aki ebben segítségünkre tudna lenni…csak gondoltam leírom…nem vagy egyedül…ami lássuk be, nem valami megnyugtató

Azért szerencsésnek mondhatod Magad, mert haladsz előre, gondolok itt a kettő diplomádra és a munkádra…idestova töltöm a 27-et, és sehol sem tartok…olyan szintű fóbiám van, ami az évek alatt egyre fokozódik, egyre jobban elzár a külvilágtól, a normális élettől…falat építettem magam köré, teljesen magamra maradtam…nem járok társaságba, persze egyfelől nincs is, de ha nagyon ritkán lemerészkedem, csakis alkohol befolyása alatt merem…xanaxot szedek megint mindennap, mer csak így tudom elviselni magam, az állandó kínzó gondolataimat…világéletemben gátlásos és szégyenlős voltam (egyetlen iskolai szereplésem 1 mondat elmondása lett volna egy rendezvényen, amit sejtheted, hogy a kezemről olvastam fel, miután szerencsésen elfelejtettem a tömeg láttán),olyan anyuci szoknyája mögé bújó szerencsétlen, amit ma már a “falaim” helyettesítenek…már nem anyát okolom, ezért…azért jó lenne tudni, hogy miért pont én lettem ilyen görcs a környezetemben…de ha már így is van, hogyan szabadulhatnék meg tőlük, valahol tudom, hogy valótlanok, amiket magamról gondolok…szépnek tartanak, mégsem hiszek nekik…különben meg ennyi az egész crying…értéktelen, a társadalom és önmaga számára haszontalan, üres bábú…hideg, rideg, képtelen emberekkel komunikálni…már egy boltba menetel szorongást okoz, mert ha hozzámszólnak, azon felül, hogy rákvörös leszek, elsüllyednék…a depresszió csak hab volt a tortán…mégis sikerült egy homeopata segítségével 8 év után megszabadulnom a gyógyszerektől, de hiába, ha nem lett kezelve sohasem az alap probléma…valami nagyon el lett cseszve a nevelésem során, vagy már embrió koromban meg lett pecsételve a sorsom…ki tudja?

Ne haragudj, hogy így rádzúdítottam, legfőképp, hogy semmi jó tanácsom sincsen…