Nem hiszem, hogy komolyabb gondod lenne. Ajánlok egy egszerű gyakorlatot, nézz a tükörbe és mond magadnak :Szeretem magam! Párszor ismételjed el, csináljad  két hétig

naponta párszor, eljut a tudatalattidig, Önszeretetedet fejlesztve, másokat is könnyebben fogsz elfogadni!!

Üdv: atlantiszi

Dühöt a tehetetlenség érzése vált ki nálam – persze csak ha nem fogom a gyeplőt elég erősen. Egy viszonylagos közönyösség (“olyanok, amilyenek”, “lesz ahogy lesz”) nálam működik. Persze mindig és mindenkor én szeretném megmondani a frankót, és nem biztos, hogy elvétem a dolgokat, de hogy úgy sem hallgat rám senki, az általános és igen kényelmetlen tapasztalat. Egy ismerősöm szavai szoktak eszembe jutni, aki szintén kényszeresen háborúzott a családjával: “Legyen mindenki olyan hülye, amilyen hülye csak bír lenni!” (= Tojok mindenkire és mindenre.)

Én ezt úgy oldom meg leginkább, hogy próbálok annyira független lenni, amennyire csak tudok. (Ez kb. azt jelenti, hogy – messze az emberi psziché tűrőképességének határán túl – iszonyatosan magányos vagyok. Hozzá lehet szokni – de nem érdemes. Ezt nem ajánlom senkinek jó szívvel…)

benne lennék egy privát levelezésben

Nem tudom hány éves vagy, de hidd el hisztizni mások is szoktak. Igaz én nem engedtem meg gyerekeimnek – kicsi korukban sem. Akit szeretünk, akivel jó a kapcsolatunk persze, hogy magunk mellett szeretnénk tudni. Könnyű most azt mondani, hogy próbálj meg magadon uralkodni, de gondolom az adott szituációban nehéz lehet. Próbáld magad kontrolálni, mielőtt megszólalsz számolj tízig. Vagy csak vegyél egy mély levegőt. Privátban is szívesen levelezek veled.