Köszönöm, ez tényleg nagyon ösztönző volt. Pont ellentéte vagyok annak akit leírtál. Én vagyok az aki manipulál másokat, gyakran lenéz idegen embereket. Itthon pedig tényleg az vagyok akit leírtál, nem merek szólni szinte senkihez, vagy ha hozzám szólnak is egyből felháborodva vágok oda egy ‘haggyálmár’ vagy ‘ne beszélj hozzám’ -ot. nem voltam ilyen nagyon sokáig. Igenis kiálltam magamért, ha kellett elküldtem apámat is a francba (mégha egy pofon is volt az ára), csakhogy a véleményemet odamondhassam. Ma már nem foglalkozok itthon senkivel, nem érdekelnek, mert bármit mondok nekik  hogy mi a baj, mit kéne tenniük, vagy mit nem, a válaszuk csak annyi hogy ha nem tetszik ellehet költözni. Azthiszem visszatudok vezetni mindent az okokra. Nem volt semmi gond a középiskoláig…

Már egészen kicsi koromban tudtam hogy mi szeretnék lenni. Lakberendező. Anyám mindezek ellenére informatikai iskolába küldött. Nem bírtam ezt elviselni. Nem tanultam, lógtam, sorra szedtem az figyelmeztetőket, intőket, megrovásokat. mikor már 3.adjára jártam a 9. osztálytsikerült elérnem azt hogy másik iskolába irassanak. Most végzek  a középiskolával, 19 évesen. Csak egy szakmám lesz. Ez semmi, ez nulla. Én nem vagyok ostoba hogy egy alja szakmával éljem le az életem. Felemel a dolog hogy nem anyám vágyát teljesítettem, de még jobban lomboz le az, hogy a magam álmát sem. Mikor elképzeltem gyerekként magam, azt láttam hogy mostanra már a lakberendezési főiskolán koptatom a padot. Ennek ellenére mégcsak érettségim sincs. Nehéz ezt elmagyarázni, sőt lehetetlen mert egyszerr bánom a dolgot de közben tudom hogy jól tettem. Szeretnék most érettségizni, ez maximum 2 évet vesz igénybe, aztán lakberendezést és belsőépítészetet tanulni. Ez ideáig nagyon szép, csakhog mást sem hallok(anyámtól, barátomtól)  hogy ez nem kifizetődő munka, hogy nem éri emg annyit tanulni, hogy nem kell ez nekem. Persze ezeket meg sem kéne hallanom, de ha mindig ez a reakció akkor az gyengíti az ember elkötelezettségét az álmával kapcsolatban.

Szeretnék itthonról minél hamarabb elköltözni, mindegy hogy hova csak ne a családommal kelljen élnem, mert ők azok akik kikészítenek. Persze tudom hogy hiányoznának, mert mégis.. de heti 2-3 óra bővel elég (sok!?) lenne velük.

Nem kell hibáztatnod szüleidet,nehéz ezt felfogniuk, főleg ha nem ebben a problémában szenvednek Ők is.Kívülállónak nehéz ezt megérteni(pedig fontos lenne nem félvállról venni a dolgokat).El kell döntened azt is, hogy természetes módon szeretnél meggyógyulni vagy a gyógyszerek mellékhatásait élvezve tüneti kezelésben részesülni.

A testi-lelki-szellemi egyensúlyba kerüléssel a problémád is megoldódik ,ebben tudok segíteni Neked.

Szeretettel:Tóth László (lelki segítő)

met.pszichiterapeuta-speciális tanácsadó

Sajnos az aki nem élte át ezt a helyzetet, az sok esetben szkeptikusan áll a dologhoz. Nem tudom, hogy anyukádnál ez egy stratégia, vagy valóban hisztinek hiszi. A lényeg, hogy valóban létezik a kórság, és ha olyan állapotban vagy, akkor szükséges a gyógyszer. Esetleg mástól kérj segítséget, vagy a pszichológusnak mondd el ami bánt, mert fontos, hogy legyen aki melletted van, amíg kicsit talpra állsz. Ami még fontos, nem hiszti, nem agybaj, vannak akik kilábalnak belőle, de ahhoz szeretni kell magad és bízni magadban. Ide nyugodtan írhatsz, tapasztalataim szerint mindíg van aki olvassa és reagál.