Hozzászólás: Porlepte történetem

Szerző: elektor

elektor — Sat, 06 Aug 2011 08:49:34 +0000

Tlivi 76 kezd előttem kirajzolódni a fizikai fájdalom és a lelki fájdalom kölcsönhatása miután elég érzékletesen leírtad. Azt hiszem sokat tanulhatok tőled is bár én ezt az utat nem jártam be de mikor még dolgoztam megszenvedtem én is a magamét.Azért azt továbbra sem értem amit kisprücsök is ír és nálad is kiérződik hogy ti nem erre a világra valók vagytok,meg totál csődtömeg stb. Leírom ide az emailcímem és ha úgy érzed hogy lenne mondanivalód nosza rajta tedd meg. Szívesen olvasom és legalább valakivel megosztod./ szentgyorgyisne@t-online.hu/ Ez nem kötelez semmire csak gondolkozz el rajta.Gondolom ha néhányan összeállunk e téren együtt töbre megyünk.

Szerző: Kisprucsok

Kisprucsok — Sat, 06 Aug 2011 03:36:17 +0000

Kedves Tlivi!

Ugyanazt érzem amit Te. Valahogy engem sem érdekel, illetve nem tudok azzal mit kezdeni ha valaki mondjuk fogyatékos vagy akármilyen esetleg halálos betegsége van. Megkaptam sok mindenkitől már, hogy mit akarok, sok ilyen beteg mint akiket felsoroltam örülne ha élhetne meg stb... Én a saját problémámat látom a legnagyobbnak, de szerintem ezzel mindenki így van.

Én magamat is egy nagy csődnek érzem és ezáltal az életemet is. Nem tudom Te hogy vagy ezzel a dologgal..

Ha gondolod és van kedved, esetleg priviben beszélgethetünk, csak szólj és megadom az emailcímemet.

Szerző: tlivi76

tlivi76 — Fri, 05 Aug 2011 20:03:14 +0000

Kedves Kisprücsök! Én sem vagyok ide, erre a világra való. És attól, hogy tudom, hogy van, akinek ezerszer rosszabb sora van, mint nekem, vagy mert fogyatékossággal él, s én egészségben(?), én sem szeretem jobban az életemet. Nem az életem a csőd, hanem én magam. És nálad? Te magadat érzed egy nagy csődnek, vagy az életedet? De akikről írtam, ŐK KÉPESEK felvenni a kesztyűt. Én nem??? Te nem??? Az életet szeretni bizonyára jó érzés. Leélni viszont kötelesség. Én erre jutottam.

Szerző: tlivi76

tlivi76 — Fri, 05 Aug 2011 19:54:44 +0000

Kedves elektor!Én is így vélem, szinkronban kell lennie a kettőnek. Kellene.Azt, hogy ez nem mindig van így, legerőteljesebben magamon tapasztalhattam meg. És igen, tény, hogy felborulhat és fel is borul ez szinkron. Cigarettát ugyan nem nyomtam el a bőrömön, ha jól emlékszem, de hegek az én alkaromon is vannak. Nagyjából 14-15 éves koromtól kezdve voltak „lelki fájdalmaim” (nem tudom, minek kellene neveznem). Illetve, ha őszinte akarok lenni, már jóval előtte is volt. De ebben a 14-15 éves korszakomban kezdtem meg azt, amiről te írtál. Elviselhetetlen, nyomasztó, szinte fizikailag érezhető fájdalmat, kínt éreztem a lelkemben. ( Bármilyen bagatell módon is hat ez a mondat, ezt éreztem.) Akkor, amikor ez az érzés jött, és újra jött, s újra, nagyon sírtam, minden más eltörpült e mellett a gyermekként megélt kín mellett, és arra gondoltam ott, akkor, – egyik pillanatról a másikra – hogy ennél az is jobb, ha valamim, valamelyik testrészem fáj, fájjon az, fájjon inkább az, mert azt inkább elviselem. Jobbkezes révén, fogtam egy pengét, s ahogy tudtam összeszabdaltam a bal alkarom. Megtettem. Tizenévesként. Mert azt a fájdalmat akartam érezni, mert a karomból kiserkenő vér, a valós fizikai fájdalom enyhítette a másik, nem megfogható kínlódást. Aztán újra, és újra, és egyre gyakrabban tettem ezt, ha jött az Érzés, s tombolni kezdett a Lélekben. Az én lelkemben, az agyamban, a belsőmben, vagy ott, ahol éppen enni akart engem belülről. Már anya voltam, 2 gyönyörű gyermekkel, akkor is megtettem. Szégyellem, de megtettem. És ezen változtatni már nem tudok. Évek óta nem tettem ilyesmit, megkockáztatom a szót: leszoktam. Leszoktam arról, hogy bántsam magam. Legalábbis ezt a módját elhagytam. De a hegek emlékeztetnek. Mindig. Arra az Érzésre, arra, hogy mit NE TEGYEK, és arra, hogy lehetek erősebb, mint a fájdalom, ami ér. És szégyellem, amit magammal tettem, de hozzám tartozik, része az énemnek. Része az életemnek, és célom, hogy soha többet ne forduljak önmagam ellen. Ilyen módon sem. Mert: ahogy írtad, olyan lapokkal kell végigjátszani az életünket, amilyet osztottak nekünk. Nem tudom, hol húzódik a Pokol Előszobája, nagyon keskeny lehet a küszöbe, jöttem vissza kómából, miután begyógyszereztem magam, ártottam magamnak sok módon, de itt vagyok. S igyekszem már nem tenni, hanem használni a nekem osztott lapokat, és végigcsinálni.

De nem magamért. A gyerekeimért.

Mert nincs meg a szinkron. Tán sosem volt.

Szerző: elektor

elektor — Fri, 05 Aug 2011 14:08:44 +0000

Kedves tlivi 76, Igazad van nincs tökéletes test talán tökéletes lélek sem de hogy a kettőnek szinkronban kell lennie az biztos. Az ember duális lény (az én szemléletem szerint) test - anyag és lélek vagy szellem ki hogy nevezi. Láttam a klinikán a lányok csuklóján ujjnyi forradásokat és az alsó karjukon kioltott cigaretták nyomai sorakoztak. Értetlenűl álltam e látvány előtt hiszen nem tudtam értelmezni hogy mit jelent a számukra hogy a testük ellen fordúlnak önként és tudatosan. Nos azt hiszem náluk valamiért felbillent ez a kényes egyensúly a test és a lélek harmonikus kapcsolata.Ma már szélesebb a látómezőm és bár voltam magam is a pokol előszobájában de már tudom hogy végig kell játszani a történetet amit az életnek szokás nevezni és olyan lapokkal amilyet leosztottak nekünk. Esetleg ha van véleményed szívesen olvasnám.

Szerző: Kisprucsok

Kisprucsok — Thu, 04 Aug 2011 20:15:16 +0000

Kedves Tlivi!

Olvastama történetedet. Az utolós részben(fejezetben) teljesen magamra ismertem. Én sem vagyok ide, erre a világra való. Mondták már nekem, hogy örüljek,hogy élek vannak annyian betegen, ágybna fekve, kómában stb.. Igen ez mind igaz, de ettől én még nem fogom szeretni az életem ami kész csőd...

Szerző: tlivi76

tlivi76 — Thu, 04 Aug 2011 08:55:41 +0000

Kedves elektor!

Én is azt mondhatom, amit ott, akkor az a sorstársad. Ne tedd! És senki ne tegye.

Az írásom, ami 2007. évi kezelésem foszlányaira épül, pont erre akart rávilágítani. Amit akkor, ott éreztem, az ébredés utáni átgondolás, az élet fontosságának, szépségének megértése, átértékelése pozitív irányba.

Akkor és ott, sok olyan emlék előbújik az emberi agyból, amin előtte átsiklasz. Nem szeretnék nyomorék, vagy fogytékossággal élő lenni, de ott és akkor, azokra az emberekre gondoltam, akik így születtek, v baleset, vagy egyéb okból kifolyólag vmilyen fogyatékossággal kell, h leéljék az életüket. Pl. a paraolimpia jutott eszembe, hogy ők, tudnak, akarnak küzdeni. Én miért nem vagyok képes erre? Olyan nagynak látjuk a problémáinkat, hogy inkább választjuk sokan a halált, vagy megpróbáljuk elérni, s vagy sikerül, vagy nem. De azok az emberek, bármilyen hiányossággal is élnek, meglátják az élet szépségeit, túllépnek a testi-lelki problémáikon, és én akkor-ott, erre gondoltam. Egy ép, tökéletesen müködő testben születtem, s a napi gondok, a genetikailag öröklött betegség mérgezi meg a napjaimat, közérzetemet, s én, aki ép és egészséges életre képes testet, elmét kaptam, feladom? Ők nem? Láb nélkül úsznak, vagy itt a hegymászónk, aki műlábbal ismét hegyeket mászik, és sorolhatnám...Akkor, 2007-ben ott a kórházban ez motivált, az ő kitartásuk, élni akarásuk, küzdőszellemük. Nincs sem tökéletes test, sem tökéletes lélek. Meg kell tanulnom elfogadni magam, és küzdeni a céljaimért, ahogyan ők teszik. Erre gondoltam.

Igyekszem folytatni, ezen gondolataimat is beleszőve, s remélem kaptál választ a kérdéseidre.

Szerző: elektor

elektor — Thu, 04 Aug 2011 06:45:05 +0000

Szia tlivi 76, én kb.2001 környékén voltam a Neurológiai és Pszichiátriai klinikán a kerületi gondozó munkatársai ajánlásával 3 hétig. Igaz a fölszinten kaptam elhelyezést ami enyhének számított és emeletenként komolyodott a kórkép és az ellátás is. Számomra egy meghatározó élmény volt ez hogy kicsit belekostolhattam az erre szakosodott klinika világába. Igaz még előtte mikor jártam vizsgálatokra és várakoztunk én is megemlítettem hogy ott tartok beleöntöm a számba az ötven tablettát és iszok rá vizet és annyi. Egyik sorstársam azt mondta ne csináljam mert kimossák belőlem és még rosszabb lesz. Ezt most téged olvasva látom is. Kérdések vetődnek fel bennem. Szeretnél nyomorék lenni? Akkor tudnád értékelni az életet? Ezt igazából nem értem. Tökéletes testben tökéletlen lélek? Gondolod hogy púposan vagy bénán jobban szinkronba kerűlnél önmagaddal? Még kiszolgáltatottabb lennél.Szerintem. Várom a kérdéseimre a választ ha úgy gondolod hogy folytatod a történetedet.