a család meg, nehéz ügy… sok olyat ismerek, ahol kiderült, hogy a betegnél ezerszer gázosabbak a cslaádtagjai, és inklább nekik kéne másmilyennek lenni, és semmi joguk beszólni se, leszólni se, de mindegy.

ahhoz, hogy valaki szembe tudjon nézni önmagával, nagyon is elkél valaki, aki tudja, hogy ezt mégis hogyan kell, és aki segít értelmezni, amit ott látunk!

na ez a jó orvos. (a rossz meg pech, le kell cserélni.)

ha ezerszer futsz neki Effy, hát ezerszer, az orvosnak tudnia kell, hogy ez “normális”, ő elvileg sok ilyet látott már.

könnyű mondani, tudom, nekem se megy sokszor, viszont egy biztos: segítség nélkül ez nem múlik el. és nem az a gáz, ha ilyen problémád van, hanem ha ilyen problémád van, és tudod, hogyan próbálhatod meg uralni, mégsem teszed. sok minden áll előtted, az tuti, csak abból kiindulva, amiken eddig én átmentem, meg amiket láttam. viszont az, ha elbuksz, mindig csak azt jelenti, hogy te próbálkozol.

és amíg próbálkozol, élsz, és haladsz, és tanulod kézben tartani az életed, és nem állsz vesztésre.

azt mondjuk ne várd, hogy majd egyszerre hipp-hopp megoldódik a dokinál, viszont hatalmas felismeréseket tehetsz tapasztalat.

szerintem még sokszor visszamész a dokihoz és otthagyod, de ez tényleg normális így, hidd el.

Van remény, de ahhoz szembe kell néznie önmagával,tükörbe kell néznie.Szembe kell néznie önnön félelmeivel és nem utolsó sorban szeretnie kell magát ,nincs orvosra szüksége hiszen a betegséget is Ön állitotta fel saját magának, a gyógyulás programja  is Önben található.A lelki okokat el is lehet engedni a feltárásuk után,végre Önmagát adhatja mindenkinek,Önön áll,szivesen segitek ebben,egy működő programmal.És még otthonát sem kell elhagynia.

Szeretettel  Tóth László lelki segitő psyichoterapeuta spec.tanácsadó

Mindegy, azért jó hallani, hogy talán jobb is lesz majd, de sajnos nálam egyelőre ezek az érzések csak pillanatokig tartanak..

De nem fogom feladni, mert azt én sem vallanám be soha, hogy vesztettem.. csak most nagyon nem tudom, merre meg hogyan.

és a szégyen… és hogy terheled őket… ezek olyan ismerős dolgok. pedig teljesen más cipőben járunk elvileg… ezek olyasmik, amiken érdemes gondolkodni, miért. mert nem normális, ha ilyeneket érzünk, és legtöbbször nem mi tehetünk róla…

és visszamenni a pszichiáterhez nem hülyeség egyáltalán, hiszen ő annyi ilyet látott már, és amúgy is ő van érted, nem te érte… ez egy folyamat. belekezdesz, otthagyod, szünetelteted… mind-mind te vagy, és mind segít előre jutnod, egyre többet megtudnod magadról, és hogy mit miért csinálsz, hogy mit miért érzel… ami segít majd legyőzni valamennyire.

ijesztő azt érezni, hogy mindent elrontottál, végleg, és ennyi volt, már késő…

ed ez elmúlik. és rájössz, mennyi minden jó van még előtted. és tudnak benne segíteni. ha nem az az orvos, akkor egy másik, de legfőképp te, azzal, hogy mersz segítséget kérni.

gyűlölök iyleneket érezni, mint te, de már megtanultam legalább, hogy csak egy hullám, és utána előjövök én, a valódi, aki nem érzi nullának magát, és aki lát valami értelmet az életében… gondolom, te is egy ilyen hullámban írtál..

de a hullámon túl valahol ott a léyneg, mikor jól vagy, szorítok, hogy végül elmenj orvoshoz, és ne add fel!

Nekem sincsenek barátaim és néha képzelődöm.Soha nem kértem segítséget,mert félek.Nem szeretek erről beszélni,mert hülyének érzem magam és utálom az érzéseimet,már ha nem vagyok totálisan üres.Csak jó lenne beszélni valakivel.Sok sikert,bízz magadban!

Örülök, hogy írtál, én is sok hasonlóságot fedeztem fel a történeteinkben. Nekem az anorexiám 2 éve kezdődött és kb fél éve lettem bulímiás. Én is küzdök a tanulással, ebben az évben kellett volna érettségiznem, de nem tudtam a sok hiányzás miatt. Mostanában már én is titkolom mindenki előtt, ha éppen rosszul vagyok, szóval  mindenki úgy gondolja, hogy már jól vagyok. Mindig elhatározom, hogy majd mostantól tényleg soha többet zabálás, egészséges leszek a másik pillanatban meg már teljes mélypont és azt érzem, hogy soha nem lesz vége, mindig visszaesek. Szerintem már az nagyon jó, hogy változtatni akarsz és lehet, hogy ez nem lesz látványos, de valamikor biztosan lesz eredménye. Ha belegondolok, hogy hol tartottam pár hónapja, most már sokkal jobb, igaz még messze vagyok tőle, hogy teljesen jól legyek. Én is küzdök azzal, hogy magányosnak érzem magam sokszor és próbálok valamennyire emberek közé járni. Szerintem ad egy kis önbizalmat ha megismersz új embereket. Nagyon jó érzés beavatni valakit aki tud a gondjaidról, meghallgat és segít, mert néha már megőrülök, mikor azt érzem hogy teljesen egyedül vagyok ezzel. Persze nem igaz, de van amikor már nagyon kikészülök. Én is ezzel próbálkozom, hogy kiírok magamból mindent, van egy naplóm is és abba írok, ha már úgy érzem, hogy mindenkit kikészítek a hülyeségeimmel. Mert egy időben sokat foglalkoztak velem, a nagyon rossz időszakomban de aztán már megunták, hogy még mindig nincs változás és már nem akarnak velem beszélni erről. Bocsáat, ha sokat okoskodtam, csak ma éppen ilyen napom van és így látom a dolgokat. Hogy vagy? Remélem, sikerülni fog amit elterveztél, mertbiztos vagyok benne, hogy van hozzá elég erőd,m még ha néha el is fáradsz egy kicsit. Én próbálom így felfogni.

Puszi

Elolvastam a történeted, és magamra ismertem benne. Bár gondolom, itt sokunkban túl sok a közös…sajnos:( Tegnap volt a mélypontom. Nem volt anorexiám. Nagyon kövér voltam kicsi korom óta, aztán középben jött a nagy átváltozás -30 kiló. Csakhogy utána jött  a legnehezebb, merthogy meg is kellett volna tartani…Először csak lassan szöktek vissza  a kilók. Én meg sanyargattam magam, aztán feltéptem a hütőt, mindent kiettem, édeset, sósat, tésztát, aztán megint édeset, tejet ittam rá, hogy könnyebben kihánnyam…Az évek során, most már 9 éve, szuper módokat eszeltem ki, hogyan adjam ki a kaját. Engedtem a vizet, hogy ne hallatszódjon, a zuhany alatt bögrébe hányok, aztán gyors a wcbe öntöm…undoritó…és bele nézek a tükörbe, undorodok magamtól. Mindig elhatározom,h na majd holnap, holnap előröl kezdek mindent, abbahagyom, erős leszek. csakhogy már ideje nem vagyok elég erős. Nyüglődök az egyetemmel, már rég diplománom kéne.Rájöttem, hogy nincsennek barátaim. Néha megbolondulok az egyedülléttől. A páromat szeretem…de nem az igazi:( Igazából semmi közös nincs bennünk, és kicsit el is hidegültünk. Gondolom, hogy főleg az én hibámból. Érzem, hogy egyre mélyebbre kerülök a gödörben, egyedül nem tudok kijönni belőlem. Szükségem van-volna valakire, aki tudja, min megyek-megyünk keresztül. Aki összekapar, beszél velem eről a dologról. Bátor vagy, hogy a szüleidet beavattad. Nekem senki sem tudja. Orvoshoz nem szivesen mennék…Ha irsz, megörülök neki. Megpróbálok mindent kiirni magamból, hátha igy sikerül:(

puszi

sorstársad