A szeretetet nem lehet megbeszélni 3 mondatban, de aki ellenségesen áll másokhoz, az nem szereti őket, az pedig hogy ki akarom kaparni valaki szemét, azt inkább ellenséges hozzáállásnak ítélem, de kérdezz meg róla másokat is.

Ajándékokon olyan jutalmakat értek, amivel önmagadnak kedveskedsz. Nem arra gondoltam, hogy bemész a virágboltba és összeállíttatsz egy csokrot magadnak – bár ez is beleférhet… olyanra gondolj, amivel magadnak örömet szerzel, bármi az. Nincs ezzel semmi gond, kell is ez az ajándék mindenkinek, de ezen van a hangsúly, hogy ugye másnak is kell…
Azaz akit szeretsz azt ajándékozod. Ha csak önmagad ajándékozod, akkor csak önmagad szereted. Nem állítom, hogy így is van, de példának írom. Ezeken állítgatva, változtatva tudsz elérni magadon is változást.
Az utolsó soroddal pont Te is ezt mondod…. Hajrá!

viszont ha a stílus maga az ember, a sokszor nagyon élesen változó borderekkel mi van? egyszer egy udvarias, aranyos tündérke vagyok, máskor meg egy szemtelen kis luvnya. de egyikre sem mondhatod, hogy én kizárólag az vagyok… hiszen mindkettő egyformán vagyok én.

egyébként meg így tisztán egyik sem. komplex egésznek kell lenni, akiben mindegyikből van egy kicsi, és az elegyükből kijön valamiféle személyiség. mióta ritkán törnek elő belőlem ilyen szélsőségesen, sokkal jobban vagyok

Azaz neked a füstöt kéne elviselned, megtanulni, hogy a stílus maga az ember. ha a stílusod ennyire szélsőséges, akkor a személyiséged ennyire szélsőséges, oszt nosza egyenlő BORDERLINE. de ha változtatsz a stíluson, az nem jelenti, hogy ne ajándékozgasd magad továbbra is… kérdés az, hogy az irígyeidnek valóban ki kell kapard a szemét, hangos ordibálások közepette, vagy elég egy szánalmas mosolyt megeresztened, és hogy ne érezze, hogy őt nézed le, csak annyit mondanod: “így alakult”

azt mondják az önszeretethez először önmagunk elfogadása kell. nos ha el tudod érni, hogy elfogadd magad, rájössz, pont azt kell elfogadnod, amint önmagad szereted.

Másokra reagálsz szélsőségesen, nem magadra. Másoktól függnek napjaid, másoktól rettegsz. Mások zavarnak, hogy mit mondanak, gondolnak, tesznek. -Neked az hogy rossz, hogyan bánt, hogyan zavar. Ugyanakkor másokat egyáltalán nem tudsz szeretni, önmagad szereted, és ezt a belédsulykolt nevelésed miatt nem fogadod el. szeretnél cvalakihez tartozni, valakit szeretni, de tulajdonkéép azt akarod ő szeressen.

Igen, viseld el magad, ismerd meg magad, majd fogadd el magad. És akkor meglátod menynire szereted magad, és másnak ezért nem jut, ezért nem tudsz adni, de semmi baj, hiszen ekkor már érted a dolgokat, és szépen lassan megtanulsz szeretni másokat.

(most arról ne nyissunk oldalakat, hogy mások szeretete, megajándékozása is önszeretet, meg mi a szeretet…juss el oda, hogy elfogadod magad.)

Nem látom át mi volna az akadály…:-) csak itt kevés erre a hely. Úgy értem, hogy totálisan menthető lennél… csak rá kell önmagadra találni…  :-)

amúgy a naputcába szertnék járni, de majd csak ősztől, hátha addigra sikerül összespórolnom a rávalót.

a stresszkezelés fontos, valóban, call centeresként naponta le tudom mérni, mennyire… és nehéz.

és nem tudom, hogy lehet belőni az egyensúlyt. mert nem figyelhetem folyton önmagam, mert akkor nem tudok ott lenni másokkal érdemben, de ha meg nem figyelem önmagam, elqrom a másokkal való ottlevést…

és szeretni magam… teljesen tisztában vagyok vele, hogy nem normális, de amíg nincs legalább egy ember ezen a földön, akihez tartozom, teljességgel képtelen vagyok egyáltalán gondolkodni is, nem hogy még elfogadni és szeretni magam…

valaki kell, és amikor nincs senki, akkor bárki is jó lesz, olyankor vagyok szeretetqrva egy kocsmában, meg mindenféle pasik ágyában, vagy még ágy se kell, csak picit figyeljen rám.

és iszonyú csúnyán beszélek, tudom, de akkor is, akkor vagyok szeretve, ha vagy tényleg, és ölelnek és símítanak és együtt alszunk el, vagy megb.sznak legalább, nekem elég elégtétel. sőt akár le is sz.pom, ha az kell neki, csak előtte foglalkozzon velem, és utána legyen meg a pikáns összekacsintás, meg a legközelebb is koccintsunk egyet. (ismeretlent sose. félismerőst akár.)

szeretetqrvaság szó szerint, mindegy, hogy nem ér annyit, ha egyszer az érzés bennem: nem számít mit gondolok, vagy tudok, amíg hajt valami őrült veszettség az éjszakába! és ha elém állsz és azt mondod, nem illik, vagy bármi pikírt megjegyzést teszel, kikaparom a szemedet.

szóval ezért kell egy férfi az ágy másik oldalára, akivel lehet kelni reggel, és akihez lehet menni haza meló után, hogy mindez ne jöjjön elő, hogy legalább gondolkodni tudjak. és lehet, hogy összeveszünk, és őrjöngve csapom be az ajtót, hogy nelássalaktöbbé,rohadék!, de tudom jól, hogy ha ő nincs, akkor szétesek, és megyek-megyek világá, és zokogva fekszem és délután kelek, és nem dolgozom, és képtelen vagyok értelmes dolgot csinálni azon kívül, hogy folyamatosan “fájdalomcsillapítót” keresek, kocsmában, utcán, bárhol, csak szimpatikus legyen és beszélgessünk. lakohol és magam körül emberek, de nem tudom őket megtartani, tehát főállásban járom a kocsmákat, és újabb és újabb társaságot keresek.

mindent felülír, és minden másban megakadályoz.

nem akarom, persze, de ezen semmyilen stresszkezelő akármi meg önszeretet nebm segít, mert ez egy teljesen más tudatállapot, higyjétek el.

Sajnálattak látom, olvasom, mennyi ember szenved ebben  betegségben, kombinálva más zavarral vagy önmagában. Ismerem ezeket a betegségeket, sok emberrel találkoztam, akinek anorexiája, bulimiája, borderlin személyiségzavara, kényszerbetegsége, vagy pánikbetegsége volt. Ezért mentem pszichológiára, hogy segíteni tudjak az embereknek. A BA-s szakdolgozatomat is evészavarból írtam,szeretnék ilyen betegségben szenvedő embereknek segítséget nyújtani. Jelenleg végzős hallgató vagyok. Azt tapasztalom, hogy a stressz, és többen is írták/írtátok, más fórumon is, hogy az súlyosbítja a tüneteket. Szóval hasznos lenne mindenkinek, aki beteg, és annak is aki nem, csak mindennapi problémái vannak, hogy megtanulja kezelni a stresszt. Mivel már jogosult vagyok stresszkezelő tréningek tartására (egy külön képzés elvégzésével), szívesen összehoznék azoknak egy csoportot, ahol ezt a tudást átadhatnám, illetve ahol hosszabbra is szerződhetnénk csoportos foglalkozásokra, hogy ott egy zárt. biztonságos közösségben osszátok meg történeteiteket, fedezzétek fel a bennetek rejlő lehetőséget és hogy megtaláljátok a problémátokra a megoldást. Ha valakit érdekelne, ezen a mail címen elér:zizi.vagyok@gmail.com. Ha bármilyen kérdésetek van, keressetek meg bizalommal.Kitartást Mindenkinek!üdv, Zizi

Csak annyit szeretnék hozzátenni,az előttem szolóhoz,hogy én azt tapasztaltalom hogy mióta ugy kezelem a betegségemet hogy nem egy háború ahol tulajdonképpen én vagyok saját magam ellensége azóta jelentős az állapotváltozásom.Hanem a következő dolgokra figyelek mint elfogadás befogadás megszeretés illetve elengedés és ez az utobbi része a legfontosabb,ez kö kemény munka minden percben figyeled magad de szerintem megéri.Mondok egy példát, hogy a félelem amivel szerintem nagyon sokan küzdünk itt lehet az kudarctól csalódástól vagy valami fizikai dologtól kulcsa is benned van,mert ugyanis a félelem ellentéte az nem a bátor,mert mint ugye általában azt gondoljuk, hanem a félelem=nem szeretem tehát az ellentéte a szeretem. Ez nagyon nehéz én nekem sem az egyik percről a másikra ment és még most sem megy mindig de vannak akik már rám szolnak hogy már megint ez persze nem rossz indulattal teszik .Én is azt mondom hogy először magadat kell szeretni és ez nem a hétköznapi önimádatot jelent hanem szeretem magam szeretek önmagam lenni és tudjál szeretni ez egy olyan szemüveg ahol nagyon sok segitőre találsz és rájössz hogy nem is vagy egyedül csak szeress,ez a legnehezebb érzés a világon,és felnőtt fejjel megtanulni mégnehezebb de nem lehetetlen és is még tanulgatom de szinte csodákra képes.

Na ennyit szerettem volna, remélem a legjobbakat:)

Szép napot nektek!

én elvileg “egészséges” vagyok, de érzem, hogy valami nem stimmel, nem olyan, mint kéne; nem vagyok egy jól működő személyiség. Kifelé nem látszik semmi. Ragyogok, ha emberekkel vagyok, de a ragyogás mögött valamiféle pusztulás van./volt? Aztán az utóbbi pár hétben valami megváltozott bennem, sokat dolgoztam magamon. Éreztem valamiféle kezdetleges önelfogadást, kezdett csírázni bennem a szeretet…önmagam szeretete. Mostanában esténként belesuttogom a kérdést az éjszaka biztonságába; “szeretsz?” és én azt felelem önmagamnak; “igen, szeretlek, szeretlek!”…és ölelem magam. De nem azért, mert engem nem szeret senki…nagyon szeret a családom, vannak barátok, vannak férfiak. Mégis egyedül vagyok, mert magamat valahogy nem szeretem. Ez az, ami az utóbbi hetekben változás alatt áll bennem…kezdem érezni az önszeretetet, tudatos munkám van benne. Ez csodálatos, de nagyon nehéz fenntartanom. Ma reggelre egy bizonyos történés miatt ismét zuhanni kezdtem. Fura, hogy ebben a zuhanásban pont ide vetődtem a “várószobába”. Egy évfolyamtárs feltette levlistára, gondoltam megnézem mi ez, de nem volt semmi célom vele. És egy kis idő múlva már veled zuhantam tovább… –>ne haragudj, hogy ezen mosolygok, nem a Te zuhanásodon, hanem az enyémen. Mostanra már egészen jól vagyok és örülök, hogy írtál.

Már biztosan alszol…szeretném, ha most Te is úgy ölelnéd magad, ahogy én teszem éjszakánként. Szeretném, hogy ha Te is belesuttognád az “éjszakádba”; Szeretlek, szeretlek Téged, nagyon!” Ha hiszed, ha nem, gyönyörű vagy. Tudom, mert érezni lehetett a lényed lényegét a soraid között.

Most megyek aludni, jó éjszakát kívánok! Kedves álommanók hintsék pilláidra édes álmod, egy szebb valóságot!

(lehet nem szokás itt ilyesmiket írni, bocsánat, nem ismerem az itteni “konvenciókat”)

u.i.:írj, ha jól esik, s ha úgy érzed, hogy segít egy kicsit is.

kicsit konszolidálódott a helyzet. kicsit. járok az anorexiámmal csoportterápiára, ott is mondták, hogy mennyire magányos vagyok… és tényleg, mennyire nagy magány tud ez lenni bennem…

azt vettem észre amúgy, hogy minél jobban tudatában vagyok az egésznek, annál nehezebb elfogadnom mások “közeledését”. bizalmatlan lettem és szégyellem is nagyon… a mindent.  és gyűlölöm ezt, hogy nem tudok kötődni, hogy ha valaki túl közel jön, már én lököm el, mert nem akarom többé, hogy fájjon. senkise.

Remélem azóta jobbra fordultak a dolgok, mióta ezt a bejegyzést írtad. Még könnyes a szemem, fáj, hogy ilyen dolgokat élsz meg (és élnek meg emberek). Gyönyörűen festetted le önmagad és a helyzetet; sikerült annyira átéreztetned bennem azt, ami benned van, hogy muszáj írnom egy hozzászólást. Ha jó lenne valaki, akivel szívesen beszélgetnél, meghallgatnálak. Ez hülyén hangzik, nem akarok tolakodni, de fáj a magányod, érzem a súlyát. Akárhogyan is, kívánok Neked sok-sok erőt és kitartást!

<3

most tartok pont ott, hogy úristenmilesz, mert közben a pasival teljesen vége lesz, és költöznöm kell tőle, és ő volt a biztos pontom meg a pecó az otthonom.

és mégse olyan logikus, hogy a családdal legyek-e, vagy próbálkozzak egy qrvanagy városban, ahol munkatársak vannak csak meg félismerősök, de barát egy se. nem látom, hogy döntsek. bár még azt se, hogy viselem el.