Én is szeretem ezt az időt. Meleg szobából kitekinteni a kertre, csudaszép. Egész nap el-elnézem. Csak a kinti élőlényeket sajnálom. :(  A cicám bent dorombol.

Köszi!

Samuka neked is köszi, én szeretem a gondolataidat: ) akármennyire is a negatív polus vagyok hozzád képest… az egész pusztán kuzdés, egyre tovább, napról napra.

Más: össze-vissza szoktam írni, nem tudom mikor írok bejegyzést, néha jön, néha nem: ) gondoltam adok életjelet, hogy tudjátok nincsen baj, megvagyok és nem fagytam be, szeretem nagyon ezt az időt: )

Azt mondjuk, hogy: nem kértük, hogy megszülethessünk? Dehogynem!

Magzati korban már ragaszkodtunk az élethez és komoly erőfeszítést tettünk, hogy meg is szülessünk.

Sajnos ez nem mindegyikünknek sikerül, de nekünk igen. Az első sikerélmény.
Aztán gyermekként várjuk a holnapokat, hogy majd nagyok legyünk. Még nem tudjuk, hogy mennyire vagyunk kiszolgáltatottak saját testünknek, lelkünknek és mindenki másnak a környezetünkben.
Olyan behatások érik kiszolgáltatott gyermeklétünket, – sokszor nem is tudatosan, – melyek felnőttkorig elkisérnek, sőt életünk folyamán sem tudjuk ettől függetleníteni magunkat.
Ez nemcsak az embernél, az állatnál is megfigyelhető.

A szenvedő ember sokszor mondatja velünk közhelyként, hogy miért is születtem meg. A boldog időszakban eszünkbe sem jut.

Ez a kulcs. Wertheim és nem sperhakni, – hogy hasonlattal éljek.
Minden embernek megtalálni azt, ami örömöt jelent a számára, ebben a kis idővallumban, ami adatott.

Tudom, nem könnyű, főleg betegen nem. De nem lehetetlen.