Hogy vagy? Jelentkezz. Üdv.: Hófehér

Nagyon örülök, hogy jelentkeztél. Az már nem annyira jó, hogy ilyen panaszaid vannak. De tényleg ebből is tanulunk nagyon sokat. A szervezetünk így védekezik, az ellen, amit sok-sok éven át magunk ellen elkövettünk. Ki fogsz belőle jönni. Ez egészen biztos. Hogy a családod végre fölismerte azt, hogy hová jutottál, nagyon jó. Ez erőt ad Neked. A keresőben Én is rákeresek majd erre a könyvre, amit említettél, mert én is problémának élem meg azt, hogy nem szeretem magam, nem tudom elfogadni az egész lényemet. Ezt is meg kell tanulnunk. Hiszen, ha magammal nem vagyok kibékülve, akkor hogy várjam el másoktól, hogy elfogadjanak. Nagyon fontosnak tartom, hogy csak magunkkal törődjünk. Hiszen ha nincs meg a lelki egyensúlyunk, biztonságunk, akkor másnak sem tudunk adni “magunkból”, hiszen nekünk sincs erőnk. Nem tudom, hogy fordulsz- e szakemberhez, hogy Neked szükséged lesz-e rá. Én mint említettem antidepresszánst szedek, most szombaton telt el a 3. hét, de két napja iszonyatos szorongásom van. Ma beszéltem az orvossal, aki javasolta, hogy emeljem az adagot. Ezen kívül keresem a múltban azokat a “sérelmeket, eseményeket” amelyek kiváltották ezt az állapotot. Mert ez már csak az okozat. Találok is eleget, de nagyon mélyen még rengeteg nyomasztó dolog lehet. 2 napja én sem mozdultam ki a lakásból, mert az agyam irracionális félelmet generált, ami gátol rendesen. Hát menekültem az alvásba. De nem baj, időt és türelmet kell adni magunknak. Bár nagyon nehéz. Szóval jó úton haladunk, mert észrevettük, fölismertük, s ha már el tudjuk fogadni ezeket az érzeteket, akkor máris előrébb vagyunk. Jobbulást kívánok Neked, írj, ha lehet. Üdv.

Nem jelentkeztem, nem volt semmihez kedvem meg erőm sem. Pánikbeteg lettem. A boltban rosszul lettem, elkezdtem remegni… tetőtől talpig. Utána pár nap múlva megint és megint. A poklot éltem át. Rájöttem, hogy az évek alatt annyi minden halmozódott fel, annyi mindent nyomtam el magamban, hogy igazából várható volt egy ilyen kollapszus. De mindez csak megerősítette bennem, hogy eljött az idő a változásra. Meg kell tanulnom önmagamat szeretni a legjobban. Meg fogom tanulni, tanulom is. Kassai Csilla könyve segített, segít. Még az elején tartok, nagyon “friss” ez a tapasztalat; pl. jelenleg nem vagyok hajlandó kimozdulni a házból, de másrészt tisztában vagyok azzal, hogy időre van szükségem. Ez életem legádázabb harca, kalandja, most tükörbe kell nézni és amit eddig nagyon hanyagoltam, azt kell megtanulnom: szeretni magam. Elfogadni a hibáimat, és szembenézni azzal az emberrel, aki önmagára oly kevés figyelmet fordított. Kicsit olyan érzés, mintha az én-em lázadt volna fel, hogy álljál már le, ez így tovább tarthatatlan. Fura érzés… mintha lenne az emberben egy titokzatos vészcsengő, amit a tudatalatti nyom le. Fura az is, hogy a félelmeim ellenére mélyen belül mintha megkönnyebültem volna. Jó hír az is, hogy végre a család is kezdi érteni, hogy nem a levegőbe beszéltem, amikor néha azt mondtam, hogy én ezt nem bírom tovább. Most mellettem vannak, és egymásra kenik a felelősséget, hogy ki volt a hibás abban, hogy ide jutottam. Kicsit olyan ironikus… de nem érdekel. Meg kell tanulnom nevetni, önmagammal foglalkozni, konfliktusokkal szembenézni, nem csak bólogatni, meg mosolyogni, miközben belül nem mosolyog az ember. Sok mindent. Meg hogy ne haragudjak másokra, hogy felelősséget vállaljak végre.

Remélem jól vagy és kívánom Neked, hogy megtaláld az utadon azt az irányjelzőt, ami egy önmagát szerető emberré tud tenni. Az erő velünk van :).

Szia!

Eltűntél. Hallass magadról! Üdv.

Szombattól szedek antidepresszánst, úgy érzem a tünetek erősödnek, bár ezt írja a tájékoztató is, s az orvos is mondta. kb. 2-3 hét kell, míg beáll. Ha van valakinek tapasztalata, kérem ossza meg. Nagyon várom, hogy megtörténjen a javulás. Üdv. Hófehér

Jó a mondás, nagyon igaz. Mint ahogyan az is, hogy ami nem öl meg, attól erősebbek leszünk. Azt írod, hogy abból az időkből, amikor erősebb voltam. Ez nem igaz, mert erősek vagyunk. Ha visszagondolunk arra az időre, amikor erősek voltunk, akkor már meg is fogalmaztuk, hogy most is erősek vagyunk, hiszen azok is Mi voltunk. Mi vagyunk. Bennünk van, elő kell hívni. Lépésről – lépésre, mint egy létra, hogy bár nagyon nehéz fölemelni a lábam, hogy az első fokot elérjem, de igenis el kell érjem. El kell kezdeni, még ha úgy érezzük, hogy nem megy. Menni fog, előbb-utóbb, de menni fog. Hiszen voltunk már fönn. Jó volt? Hát persze. Akkor meg kell a rossz? Hát dehogy kell. Tudom, hogy ezt könnyű mondani, hiszen már teljesen belesüppedtünk ebbe a szorongásba, depresszióba, elfogadni nem tudjuk, kínszenvedés minden egyes perc, de arra születtünk, hogy boldogok legyünk. Akkor ezt csak saját magunk tudjuk megteremteni. Hát akkor úgy gondolom, hogy nem adom meg magam ennek a zsigerekig ható rossz érzésnek. De ehhez az kell, hogy következetesen dolgozzak rajta. Pokoli nehéz, de van kiút, azon az úton kell visszamennem, amelyiken ide jutottam. Fokról-fokra, apró lépésekben. Ma kaptam gyógyszert, és folytatom a pszichoterápiát, s a relaxációt. Ezek az apró lépéseim. Sikerülni fog!!!

Jó hírek. “Ki fogok ebből az állapotból jönni” – zene a füleimnek. Erőt ad… mert igazából talán nem is arról van szó, hogy kinek milyen problémája van, hanem hogy igen, van rá megoldás. Köszönet a szavaidért. Sokat jelent nekem. Talán sírni is jó. Én azt vettem észre magamon, hogy amikor tényleg tehetetlennek éreztem magam, gyengének, akkor már sírni sem tudtam. A sírás legalább emészti a fájdalmat. Jó jel. Leírom egy régebbi kedvelt mondásomat (azokból az időkből, amikor erősebb voltam): “a fájdalom felszántja a lelket”. Ha van igazság a földön és az ember törekszik, akkor talán minden fájdalmat fel lehet szántani, és újra lehet kezdeni mindent.

Azra

Megértelek, az alkohol is egy mankó. Te legalább őszintén megmondod. Majd lejössz róla, ha eljön az ideje és úgy gondolod, h anélkül is megy. Aki szorongásban él sztem bármit hajlandó megtenni azért, hogy oldja. Nem mindig a helyes megoldást válaszjuk. De az állandó változást nem kerülhetjük el, változni fogsz Te is és mindenki más. Én ma gondoltam egyet és lecseréltem a nappali bútorzatát, a függönyöket, mert már megőrülök a régitől, ha már egyszer itt kell élnem. Szóval változtatok. Pénteken fogad egy pszichiáter, s a gyógyszer mellett járok továbbra is majd a pszichológushoz. Ki fogok ebből az állapotból jönni. Relaxálok minden nap 3x, s gyakorolom az önszuggessziót. Már a 10. napon tartok, ezt azért csinálom, hogy átprogramozzam az idegrendszerem, amihez 28 nap szükséges. Érzem, hogy valami elindult, bár a türelmetlenségem nem csökkent. S ezen kívül még érzékenyebb lettem, mint valaha. Hamar sírvafakadok, mert sajnálom magam. Ezt még le kell küzdenem. Azt írod, hogy a környezeted észre sem veszi az alkoholfogyasztásod. Lehet, hogy észreveszik, de nem mondják. Lehet nem érdekli őket. Tudod rengeteget gondolokodtam már azon, hogy az eddigi életemben soha senki nem kérdezte meg tőlem, hogy “neked mi a jó? mit szeretnél”. Ez csak az én szótáromban szerepelt. Hát most magamtól kérdezgetem, de nem tudom rá a választ. Remélem megtaláljuk itt mindannyian. Nekem is lenne dolgom a kertben, füvet kellene nyírnom, de óriási a terület és a peacmaker miatt nem ülhetek traktorra. Igaz nem is lenne hozzá túl nagy kedvem. Ki kell várnom, míg valamelyik gyerekem ráér. Üdv.: Hófehér

Mankónak szerintem is jó lesz. Talán nekem is jót tenne, de az alkohol-függőségem akadályokat szab. Ez van, sajnos ez az őszinte. Hála az égnek, hogy te nem nyúltál valami pótlékhoz. Én igen. Nem részegeskedem reggeltől estig, de sajnos segít, ha rámtör a szorongás – közben mindent próbálok úgy csinálni mintha nem ittam volna meg 2-3 fröccsöt vagy többet. Csinálom a dolgomat, csak könnyebben belefáradok… érzem, hogy nem jó, de jobb az idegfeszültségnél, ami jellemzi a napjaimat. Meg sajnos meg sem kottyan néha az alkohol… a sok stressz miatt már akkor érzem csak magam “normálisnak”, ha sikerül lenyugtatni magam. Szomorú, tudom, de ez van.A környezetem észre sem veszi.

A távolság miatt nem hiszem, hogy személyesen találkozhatnánk, de örülök, ha tanáccsal szolgálhatok. Most megyek a kertet rendbehozni :). Minden jót addig is,

Azra

Teljesen egyetértek a leírtakkal. A prolémám nekem is az, hogy nincs kedvem az emberekhez, én is faluban lakom. Lehet ez szociofóbia is, bár ha pl. bevásárló központban vagyok és nem képződik akadály a haladásomban, vásárlásomban, akkor nincs semmi baj. Haladok. S itt a ha. A tömegtől egy kissé irtózom, jön rám a szorongás, de még akkor is, ha csak belegondolok. Ennyire érzékeny lettem minden iránt, ami zavarhat. És ez a slusszpoén, ” ha zavarhat”, hiszen ebből nem feltétlenül következik az, hogy tényleg zavarna. Jelen pillanatomban el sem tudom képzelni, hogy egyedül elinduljak bármerre, pedig a jobb agyféltekém pontosan tudja, hogy ezt kellene tennem. Egészen biztos vagyok abban, hogy ha valaki ebben társam tudna lenni, akkor menne. Pl. barátnő, ismerős. De nincs. Még hiányzik az elhatározás. Most jöttem a pszichológustól, megbeszéltük, hogy antidepresszánst fogok szedni, ez talán jó lesz mankónak, talán ad egy kezdőlökést, s megintcsak látni fogom az értelmet a szituációkban. Ezt azért gondolom így, mert már egyszer ugyanígy kijöttem belőle. Változókorban vagyok, ez is megvisel, hormonálisan, hangulatingadozásaim vannak. Alapvetően gyógyszerellenes vagyok, de ha ez kell hozzá, akkor legyen. Nem tudom, h a közelemben laksz-e, de örülnék egy személyes ismeretségnek, mert sokszor két hasonló gondokkal küzdő ember sokat tud segíteni, hiszen tükröt mutatunk egymásnak, ahol saját magunkat látjuk meg. Ez egyfajta kontroll, mely jól tud működni. Üdv.