Na MOST értettél félre. Egyáltalán nincs mit sajnálnod, nincs okod önzőnek tartani magad. Nem elrisztottál, és szó sincs menekülésről. Egyszerűen csak tisztáznom kell magamban dolgokat, mielőtt én értem félre saját magamat. Hogy nem tudtál rajtam segíteni, tanácsot adni? Ez sem igaz. Lássuk csak…

Először is, már tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen ebben az elcseszett világban akinek akkora katyvasz van a lelkében, hogy egy pszihomókus kimerítő tanulmányt írhatna róla.

Aztán: hihetetlen erőt merítettem abból, hogy valakire pozitív hatással lehetek, és jól esnek neki a szavaim. Ráadásul érti és értékeli a (lássuk be) néha kissé fura előadásmódomat.

Ne örülj, nincs még vége: nem adtál tanácsot? Akkor pl. ez mi: “Ha romba dőlnek legszebb álmaid…”, hadd ne írjam le az egészet, lentebb olvasható, ha már nem emlékeznél. Ez pont az egyik jó tanács amit tőled kaptam. Jobban szeretem az ilyen iránymutatásokat, mint az “eztmegaztcsináld, devéletlenseígy” féléket.

Ráadásul, van bennem egy olyan hülye kis érzés, mintha ismernélek. Persze tudom hogy nem, de de.

Sorolhatnám még… de hoppácska! El is jutottunk  az éppen elemzés alatt álló lelki csűr-csavarom egyik részéhez. “Mi?” Most már csak azt kell megfejtenem “Mit?”.

Addig is inkább először én adok egy mail címet. hapekbalint@gmail.com

Sajnálom, hogy felzaklattalak, bármilyen módon is.

Teljesen mindegy hogyan,de valahogy sikerül mindig elriasztanom az embereket magamtól. Vagy mert túl aggódós vagyok,túl törődő, túl odafigyelő,túl ez, túl az…

Talán nem kellett volna ennyire nyitottnak lennem és akkor nem kéne most miattam “elmenekülnöd”…

Én a magam részéről örültem, ha tudtunk pár szót váltani,de nem szeretnélek az így is eléggé felzaklatott állapotodra rátenni még 1-2lapáttal…

Sajnálom mégegyszer és…….többet nem ismétlem már magam,azokat leírtam az előző üzenetemben…

https://www.youtube.com/watch?v=3dC4bHlNCr4&list=PLk2GMogEW0TeNy8-p939wR3ct8_MNz1Ru&index=14 (ha esetleg ismerős lenne….)

Azóta is újra meg újra megnézem a filmet. Egyrészt azért,mert te ajánlottad,másrészről mert tényleg annyira nekünk szól…. nem egy oscar díjas alkotás, mégis egyszerűen előadva mély üzenete van,amit igazán csak a “magunkfajta zombik” érthetnek meg…

Na tényleg nem piszkállak tovább,mostmár lekötözöm a kezeimet, hogy ne írjak többet.

Nagy kő esett le ám a szívemről, hogy olvashattam végre felőled.

Másrészről viszont szomorú is vagyok, mert bejött amitől tartottam…. volt egy rossz megérzésem, hogy valami nem okés arrafelé utálom az ilyen megérzéseket…sajnálom.Őszintén.

Nem tudom mit mozdíthattam meg benned, elvégre én is csak meghallgattalak,ahogy te engem. Én még csak nem is tudtam semmi épkézláb tanáccsal szolgálni neked úgyhogy….én csak én voltam….egyszerűen csak én….

Szerintem bárki, aki olyasféle lelkiválságban van,mint te vagy én, annak nagyon óvatosnak kell lennie ezekkel az érzéssel kapcsolatos dolgokkal. Én épp ezért igyekszem magam távol tartani minden olyan dologtól,ami túlságosan megingatht érzelmileg,akár egy nyálas romantikus film,akár egy komolyabb dráma..

Mintha egy időzített bomba lennék…..úgyhogy neked is csak azt tudom mondani, hogy próbáld magad valahol a semleges mezőben tartani….csak hogy ne robbanj fel,vagy ne őrülj meg,vagy hogy ne fuss oda,ahová senkinek sem szabadna…

Mindenesetre jó érzéssel tölt el, hogy nem feledkeztél el rólam. És annak is örülök, hogy olvastad a többi nyafogásomat,be kell valljam,reménykedtem benne,hogy fogod olvasni….

Abban is reménykedtem, hogy majd szólsz hozzá pár szót,hogy hülye vagyok,vagy valami hasonlót, aztán beláttam, hogy eltűntél, mint mindenki akibe kis hitet vetettem eddigi életem során…

Úgyhogy most azt kell mondjam, meglepett, hogy visszatértél,de az mégjobban meglepett,hogy én is hatással voltam rád valamilyen szinten.

Ami különösen fontos nekem azért,mert az elmúlt időben tényleg olyan szinten hasznavehetetlennek éreztem/érzem magam, hogy komolyan meg voltam róla győződve, hogy én mihaszna vagyok,senkinek sem tudok semmi pozitív dolgot adni,unalmas vagyok, nem kíváncsi rám senki sem…… úgyhogy ezzel az üzeneteddel hitet adtál nekem. Jelenlegi helyzetem miatt nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy óriási hitet érezzek, de egy aprócskát igen,és azt is neked köszönhetem.

Ha szeretnél valamikor mesélni a kakikupacodról,emailt tudok adni,ha esetleg ott leírnád,az már annyira nem nyílvános

Vagy arról írsz,amiről szeretnél,remek hallgatóság vagyok. És én az a fajta, aki figyelni is szokott a másikra.

Jöhetek a közhelyes dumákkal, hogy ne add fel,kitartás,stb….de nagyon jól tudom, hogy nem segítene. Ahogy semmi más sem.

De ki kell tartani,bármennyire reményvesztettnek tűnik a helyzet…..örökké nem eshet.

Ha meg igen, akkor majd jövök én az óriás esernyőmmel és nem hagyom, hogy az eső tovább áztasson

Valóban eltűntem egy kicsit. Részben azért, mert egyre csak tornyosul fölöttem a kakikupac, és már recseg-ropog a gerenda. Nem szívesen részletezném itt, a nyilvánosság előtt. Másrészt pedig… Nos, egyáltalán nem vagy naív, igen is érdekel mi van veled! Olvastam az újabb történeteidet is. Nagyon elkeserített, hogy a kis emelkedő után újabb lejtmenetbe kezdtél. Nem írtam hozzászólást, mert… nem is tudom… Nem értetted félre, tényleg érdekel hogy hogy vagy. Talán kicsit jobban is, mint gondolnád. És talán pont ez a “másrészt”. Nem tartom magam naívnak, sem pikk-pakk ragaszkodónak (hogy a szavaiddal éljek), de valamit Te is megmozdítottál bennem. Nem tudom mit, és nem tudom mivel. Az érzéseimet pedig most még annyira sem tudom felismerni mint egy hónapja. Ígyhát inkább úgy döntöttem, befogom a virtuális számat. Igazán jól esik, hogy érdekel mi van velem. Szívesen elmesélném, de mint fentebb írtam nem a nagy nyilvánosság előtt. Amúgy is olyan rövid idő alatt történt olyan sok dolog, hogy leírva talán nem is lenne igazán érthető. Talán majd ha megyek seggbe rugdosni, elmondom.

Ne haragudj a zavarásért…tudom nem gép előtt töltöd az életed,meg nem is ezen az oldalon.

Nekem mégis ez az oldal egy menedékhely…menedék az őrület,e kétségbeesés,a fájdalom és veszteség elől.

Hogy miért neked mondom most el ezeket? Mert a kommentelők többsége közül te voltál az egyik olyan aki….akinél úgy éreztem tényleg segíteni szeretnél annak ellenére is,hogy neked is megvan a magad gondja (jóval komolyabb és súlyosabb).

Sajnos van egy velem született rossz tulajdonságom. Az pedig a naivságom. Ebből adódóan 2 kedves szó és egy kis odafigyelés után én nálam automatikusan beindul a ragaszkodás. Nem tehetek róla, ilyen a magányosok klubja.

Így valamilyen szinten feléd is megindult egyfajta ragaszkodás. Mindig jól esett olvasni soraidat, akár sírva,akár mosolyogva olvastam őket.

Jó érzés volt tudni, hogy a képernyő túlsó oldalán egy velem hasonlsó sorsú át tudja érezni amit én…és……nem is érdekes, hogy ismerem-e az illetőt vagy sem.

Talán így jobb. Talán ha egy ismerős lenne, vagy rokon,nem tudnék ilyen nyíltan beszélni a gondjaimról…

Aztán nem hallottam felőled többet. Nem estem letargiába, azért ennyire nem volt erős a ragaszkodás

Csak …. hülye buta módon mindig félreértelmezek mindent, vagy túldramatizálok. Miért hittem volna, hogy tényleg érdekel téged a nyomorom csak tárgyilagos voltál, láttad, hogy kakiban voltam/vagyok, és próbáltál felrázni ennyi.

Én lihegtem talán túl a dolgot….

(Tudom tudom…..seggberúgás listára húzz be még 1 strigulát )

Azt hiszem picit összevissza írok, ezért elnézést kérek, mindent egyszerre akarok leírni, hogy el ne felejtsem őket, aztán lesz belőle egy szép nagy ……összevisszaság.

Csak szerettem volna tudni hogyan megy sorod, hogy érzed magad meg ilyesmik…a legjobbakat kívánom neked!

És hálásabb vagyok neked, mint gondolnád….

“Óóóó naivság, egyszer te leszel a vesztem….”

Nem fogok sem okoskodni,sem jótanácsokkal traktálni….

Inkább egy idézetet írnék,csak Neked,csak Most, hátha egy fokkal kellemesebben indul így a napod.

“Ha romba dőlnek legszebb álmaid,
reményeid el ne hagyjanak,
Mert sokszor a romok fölött
a legszebb virágok nyílnak.”

Sajnos,mindegy hány éves a gyermeked,ha a szülők elválnak,vmilyen módon megszenvedi.Az én szüleim is elváltak,én húsz éves voltam akkor,testvérem kisiskolás.Ráadásul ő rossz apa volt,amióta elváltak nem láttuk többet,mégis sokáig éreztük a hiányát.Pedig tényleg szüksége lenne a gyerekeknek mindkét szülőre.(Mondjuk az ilyenre nem)Inkább az az elkeserítő,ahogy a feleséged keresztülviszi az akaratát,a gyerekét sem kímélve,a saját érdekei miatt.És az is,hogy megengednéd neki csináljon bármit,csak maradjatok együtt a gyerek miatt.

Ha úgy alakulnak a dolgok,látogasd minél többet a gyerkőcöt,így tudatosul benne,hogy számíthat az apjára,nem veszítette el,csak megváltozott az élete.Nálunk ez teljesen elmaradt és sokáig tartott feldolgozni-ha sikerült egyáltalán-,hogy nem kíváncsi ránk az apánk.

Már megkérdeztem az ismerősömet,kb ugyanezt mondta,amit Te leírtál.Csak durva esetekben vizsgálják az anya alkalmasságát a gyerekneveléssel kapcsolatban,szakértőt küldenek ki ennek feltárására.

Azt nem tudom,hogy esetleg itt találod-e meg a megértő,kívülálló és kritikát sem nélkülöző társaságot,de sorstársakat és néhány fura fazont biztosan.

Sok sikert a továbbiakban!

Üdv:Decens

Köszönöm segítőkész hozzáállásod, nagyon jól esik. Ügyvédem természetesen már van, hiszen egy hét múlva már a bíró előtt kell összekapargatni szétrobbantott életem menthető szilánkjait. Azzal tisztában vagyok, hogy a kisfiamat nem nevelhetem. Nem csak azért amiket tettem, de azért sem, mert egy gyermeknek szüksége van anyára ÉS apára is. Az annya is nagyon szereti, jól is bánikvele, egy-két dolgot kivéve. Ami viszont megbocsájthatatlan, az a felelőtlenség, amit a hőn áhított boldogság kergetése közben elfelejt: mit okoz ezzel a gyereknek? Még csak 3 éves, de már megélt annyit, ami egy kamasznak is sok. Ezt inkább nem részletezném, csak annyit, hogy: -2 nagyszülő, -1 kutyus, +2 költözés, +2xtöbb hónap “apa miért nem alszik velünk mint eddig?” Stb. Vajon mit okozhat majd a pici lelkében egy újabb költözés, egy bácsi, akinek napközben ő csak egy tartozék, éjszaka meg kifejezetten útban van?

Mondtam a feleségemnek hogy ne váljunk el, élje ki magát, menjen csináljon amit akar, akkor amikor akar. Megszenvedem ha kell, hónapokig, évekig. Nem kicsi, bár nem is túl nagy a lakás, de ki tudjuk egymást kerülni, viszont ha kell és igenis KELL, a fiunknak mindketten itt vagyunk. Aztán vagy összecsiszolódunk újra, vagy már lesz akkora a gyerkőc, hogy nem törjük teljesen össze az életét a válással.Persze ez neki nem elég. Nem mondja, de tudom hogy csak az jár a fejében, hogy megbosszulja a tőlem várt, de meg nem kapott boldogságát, és az hogy amellett az ember mellett ébredjen fel minden reggel, aki azzal kérkedik, hogy neki már a saját gyereke mondta, hogy váljanak el, mert rossz nézni amit művelnek egymással. (na ez szép hosszúra sikerült, remélem érthető) De egy ilyen ember a fiam mellett mint pótfater? Na ne!

Tudom, hogy egy házasságot akkor is felbontanak, ha csak az egyik fél akarja. Azt is tudom viszont, hogy lehet húzni-nyúzni, sőt azt is, hogy szerencsére már nem az a kiindulási alap gyermekelhelyezésben hogy az anyáé a gyerek, apa meg kéthetente 4 órában láthatja. Mostmár vagy közös, vagy megosztott gyermekfelügyeletről dörren a startpisztoly.

Szóval tényleg nagyon hálás vagyok a figyelemért, a segíteni akarásért, de elég tájékozottnak érzem magam ezekben a dolgokban. A problémám inkább az, hogy nincs kivel beszélgetnem a gondjaimról. Félreértés ne essék, nem telesírni való zsebkendőre van szükségem, ahogy a pszichológusom gondolja. Sajnálatból már kaptam eleget. Mitöbb, sajnálom én magamat éppen eléggé.  Megértő, kívülálló és ugyanakkor kritikát sem nélkülöző társaságra van szükségem, mert hiába vagyok tisztában azzal hogy hol és mit hibáztam, nem biztos, hogy a megfelelő módon akarom helyrehozni vagy kezelni az okozatát.Sőt. Lehet, hogy más szemszögből olyan dolgokról is kiderül hogy másképp kell, kellett volna, ami eddig nekem fel sem tűnt. Fejlődni akarok, kimászni az önmarcangolásból, és végre újra bízni, megbízni valakiben. Nekem nincs testvérem, apámat életemben nem láttam, anyám sokszor átvert, az unokatestvéreimet a feleségem ellenem fordította, a batátaim pedig szépen elkoptak, miközben én azért hajtottam, amit most egy bíró mozsarában akar porrá őröltetni az, akiért az életemet adtam volna. Annyira belefásultam, hogy már képtelen vagyok emberi kapcsolatokat kialakítani is, nemhogy ápolni.

Nagyon komoly problémáid vannak.Gondolom a kisfiadat nem nevelheted Te,mert az anyja rögtön elővenné az öngyilkossági kisérleteket vagyis,hogy pszichésen alkalmatlan vagy a gyereknevelésre.Meg az a testi sértés..Kemény dió.Érdeklődtél már(biztos érdeklődtél)ügyvédnél,hogy milyen lehetőségeid vannak,ha Te szeretnéd nevelni a kisfiad?(már ha megteheted)

Ami a feleséged illeti,valamit nem kap meg otthon,azért vágyik olyan emberek társaságára,akiktől megkapja azt a figyelmet,amit Tőled nem.Mindegy milyen emberek és milyen formában.VAGY ezeket a férfiakat használja arra,hogy kilépjen ebből a kapcsolatból,ami még rosszabb.Ráadásul még ott egy kisgyermek is..Mindez feltételezés,persze.

Van egy ügyvéd ismerősöm esetleg megkérdezhetem,hogy mekkora az esélyed arra,hogy nevelhesd a kisfiad.

Nem is tudom mit írhatnék,kitartás?

Üdv:Decens