Apám 25 éve áll pszichiátriai kezelés alatt, próbálom leszedni a rivotrilról és a piáról, de emelett, h járni alig bír, akkor is bemegy dolgozni. Hogy húgomnak legyen albérlete. Persze soha nem tudta kifejezni a szeretetét felénk, ezért én is és a húgom is rohadtul perfekcionalista lett, beledöglünk, ha nincs meg a max egy vizsgán. Én még csak a xanaxot és a citapramot nyomom, talán 5 éve vagyok addikt mikor pánikbeteg lettem az egyetemen. 1 éve szuicid tentamennel engem is beraktak a pszichiátriára, hát rohammentő, kóma, minden megvolt. Azóta is mindennap eszembe jut, hogy vajon mi a fenének ébredtem fel. Állandó bűntudatban fetrengek, h megbántok embereket, a pszichológusom szerint pedig teljesen normális vagyok csak a felettes énemet kiakarja csinálni a tudatalattim. hát kösz. Tisztában vagyok vele, hogy önveszélyes vagyok ezért a sok elfojtott szar miatt ami bennem van bármikor kinyírhatom magam, nem tudom mikor jön a következő kontrollvesztés. Már ott tartok, h én könyörgök az orvosomnak, hogy szanatóriumot akarok vagy akkut osztályt, de nem, mert ott csak rosszabb lesz – és igaza van. Szóval tisztességesen szedem a bogyóim, nyomom a kávét ezerrel, hogy ne legyek túlszedált – pedig nekem azért nincsenek annyira kegyetlen alvászavaraim, mint húgomnak. Neki is felírták a kventiaxot, lamolepet, frontint, cymbaltát…
az eutanáziával mindig egyetértettem. de, még fiatal vagyok h meghaljak, bár a tudatalattim lehet, h nem így gondolja.
megittam már 4 kávét, most beveszem a reggeli gyógyszer adagomat és próbálom túlélni a mai napot. Az a legnagyobb problémám, h már ahhoz is fáradt vagyok hogy kinyírjam magam és ennyi terápia után a pszichodokim is tisztességesen bevéste az agyamba, h semmit nem érek el vele és nem valami dicső halál a saját hányásomban megfulladni a gyógyszertúladagolástól.