Igen, elég embert próbáló helyzet, de azt hiszem szerencsém van, hiszen nagyon igyekszik , és dolgozik azon, hogy jobban legyen. Akarja, és szerintem sikerülni fog neki, és nincs egyedül együtt csináljuk.A posztot akkor írtam amikor nagyon sötétnek láttam a világot, de ezek a pillanatok elmúlnak mindig, és csak erősítenek. Köszönöm a jókívánságokat, én is hasonlókat kívánok neked!

A feleségemmel az elmúlt napokban beszélgettünk az elmúlt évtizedekről. Elmondta, hogy a depresszióm megjelenése után teljesen más ember lettem, és sokszor nagyon nehéz volt számára az együttélés. Azokat az időszakokat amikor jól vagyok igyekszem úgy tölteni, hogy a feleségem kedvenc időtöltéseit visszahozhassuk
Kívánom, hogy tartsanak ki egymás mellett, próbálják megkeresni az így tölthető élet szép mozzanatait. Ezeket jó szívvel írtam Önöknek.

Előrebocsátom: nem vagy irigylésre méltó helyzetben. Tökéletesen átérzem. Egy mentálisan – hogy is mondjam – terhelt emberrel együtt élni embert próbáló feladat… Sokat gondolkodtam, mit is írjak Neked…

Azt hiszem, az éremnek (mint mindig), most is két oldala van. Az egyik a párod oldala: ő éli meg ezt a “betegséget”, ő van benne, ő küzd vele… Vannak dolgok, amiket neki kell megtennie – és itt messze nem csak arra gondolok, hogy eljár terápiás kezelésekre… Nem győzöm elégszer hangsúlyzózni: az önvizsgálat, önismeret, önkontroll elengedhetetlen ahhoz, hogy ha meggyógyulni nem is tudunk, de a saját és a környezetünk életminőségét mindenképpen jobbá tudjuk tenni. Ezerféle csatornán jöhet a segítség, de csak akkor, ha ő felismeri, hogy NEKI kell megdolgoznia azért, hogy jobban legyen… Mi magunk őrzünk minden kaput és nálunk van minden kulcs…

A másik a Te oldalad: amikor beleszeretünk valakibe, nem tudjuk, kibe szeretünk bele. Ráadásul az ember egész életében változik, sosincs “kész” – és igaz ugyanez a betegségekre is. Nem véletlenül van számtalan betegségnek x, y, z stádiuma, a, b, c variánsa… Még egy mentálisan nem terhelt embernek is vannak brutálpocsék időszakai… Szóval megértem, hogy megficcentél. Megértem, hogy hátra akarsz lépni 3 lépést és kissé távolabbról szemlélni a kapcsolatotokat, mérlegelni, akarod-e, bírod-e ezt. Tényleg ez a legokosabb, amit tehetsz: felteszed a kérdéseket, s aztán szépen jönnek a válaszok… Fel kell készülnöd, hogy olyan választ kapsz, amit hallani sem akarsz. De az is lehet, hogy minden porcikád azt fogja súgni, hogy igen, küzdesz tovább érte, és önmagadért, a közös jövőtökért. Akárhogy döntesz is, a lényeg szerintem az, hogy a döntésed a te életed szolgálja és tegye jobbá. Mert a te életedért te vagy a felelős. A párod életéért pedig a párod a felelős. A fölösleges áldozatnak nincs értelme. A rengeteg fáradságos munkának, hogy együtt leküzdjétek, annak van értelme – ha mindketten le akarjátok küzdeni a nehézségeket.

Hogy lesz-e olyan életetek, mint egy átlagembernek? Szerintem nincsenek átlagemberek. Vannak szép és irigylésre méltó életek – de tapasztalataim szerint ezek az életek mind-mind küzdelmesek.

A legjobbakat kívánom mindkettőtöknek!