2007. szeptember 11, kedd

Az egész egy keddi napon kezdődött, akkor voltam az utolsó kontrollon az orvosnál és következő hét hétfőtől kellett volna a 2 naponta ellenőrzésre járni. Persze Lili babával minden rendben volt, viszont a fájás tevékenységek 20-as érték körül és alatt voltak mindig. Kicsit le voltam törve, de azért rendületlenül hittem benne, hogy a túlhordást megúszom.

A méhszáj, előző hét óta változatlanul egy ujjnyi volt és kissé vaskos. Hát a dokim sem tudta sem azt mondani, hogy szülünk, sem azt, hogy nem, de azért azon poénkodtunk, hogy hétvégén nem szülünk, mert vasárnap már otthon leszünk babócával.

2007. szeptember 12, szerda reggel, délután

Reggel valami áttetsző anyag folyt, ahogy felálltam. Hosszas tanakodás után a férjemmel és anyukámmal inkább bementünk a kórházba és a szülésznőm megvizsgált, hogy magzatvíz, vagy nem. Hát nem az volt. Folyás volt állítólag, bár én ilyet még nem láttam. Mindenesetre továbbra is 1 ujjnyi, vaskos méhszáj és tapintható burok. Így hát haza mentünk.

2007. szeptember 12, szerda este

Este kissé vérezgettem, de mivel nem volt élénkpiros, nem aggódtam, sőt örültem, mert az úgynevezett tágulási fájásnak tudtam be és gondolatom szerint a vizsgálat miatt történt.

Fél 9-kor fájásokra lettem figyelmes, és fél 11-kor már úgy tűnt szabályos 20 percesek. Nagyon örültem, mondtam is a férjemnek feküdjön le időben, mert szerintem szülünk. Én is próbáltam aludni, de sűrűsödtek a fájások, amik hozzáteszem nem voltak vészesek, de nem tudtam aludni. Leginkább menzeszes görcs enyhe változatához tudnám hasonlítani.

Sokáig vártam, legalább addig, míg már több mint 2 órája szabályos 3-4 perces fájások jöttek, amik durván 50 mp-ig tartottak. Végül 3 kor keltettem a férjem, aki szinte kiugrott az ágyból (pedig ő híresen sokáig ébred) és fél 4 kor indultunk el, igen jó kedélyállapotban egy könnyed reggeli után. A végén már nekem kellett nyugtatnom, hogy ne aggódjon, nem fogok itthon megszülni.

2007. szeptember 13, csütörtök hajnal

Hajnal fél 5 körül értünk a kórházba. Egy fiatal szülésznő fogadott minket, aki nem volt túl szimpatikus, mert kissé flegma volt. Lazán közölte a vérzés a nyákdugó, amin kissé meg voltam lepődve, mert nyákos kocsonyás anyag már távozott 2 héttel korábban, azt hittem már túl vagyunk rajta. De gondoltam, akkor biztos még maradt.

Viszont közölte a méhszáj állapota még ugyanaz, mint előző nap. A CTG sem akarta túlzottan az én fájásaimat mutatni, (szerintem nem jók ezek a gépek amúgy J) a legerősebb fájás 40-es tartományban mozgott. Közölte menjünk haza, mert ezek JÓSLÓ :) fájások és a szülésznőm csak reggel 7-kor jön és úgyis hazazavarna (persze, mert Erzsike pont olyan). Kérdezte is honnan jöttünk és nem nagyon hatotta meg, hogy Miklósra (20 km oda-20 km vissza) kell visszamenni és onnan megint jönni (mert én biztosan érzetem, hogy ez már a szülés előszele). Az volt a nagy tanács, hogy igyak egy pohár bort és majd elmúlik.

Szóval hazamentünk, és egész úton a kocsiban mérgelődtem.

Hazaértünk, megittam a pohár borom és vártam a hatást, de csak annyit éreztem, hogy a fejembe száll és kb negyed óra múlva 6-kor egyre erősödő fájásaim lettek. Na gondoltam, aha igen jóslók. Ezek erősebb menzeszes görcsre emlékeztettek. Teljesen elviselhetőek, de azért fájtak.

Na 7-ig küzdöttem magammal aztán úgy döntöttem én még 1x nem akarom megjárni oda vissza Miklóst, beültem egy kád meleg vízbe, hogy mi történik. Elmúlik vagy nem. Nem múlt és még mindig rendszeres 4-5 perces volt. Közben a férjem aludt, mint a bunda.

Itt rájöttem, nem akarok a kádban vajúdni a kórházban, mert a fájások szüneteiben nagyon jó volt a víz, de a fájások alatt nem tudtam mit kezdeni magammal a vízben.

Azt hiszem 3/4 órát ültem a vízben.

Ebben a hazazavarásban csak annyi jó volt, hogy a férjem ki tudta pihenni magát, mert nem zargattam, amíg teljesen biztos nem voltam, hogy mehetünk (persze én korábban is az voltam).

2007. szeptember 13., csütörtök reggel

Végül 8, fél 9 körül úgy döntöttünk, hogy ha hülyének néznek, ha nem mi visszamegyünk és már tudtuk, hogy a szülésznőm is a kórházban lesz addigra.

Fél 10 körül értünk be. Erzsikéhez vezetett első utunk, mosolygott, mert már tudta hajnalban jártunk ott. Megvizsgált, nagy megkönnybeülésemre már 2-3 ujjnyi volt a tágulás és nem érzete a burkot. Persze én meg nem éreztem, hogy a magzatvíz elfolyt volna bármikor is (hacsak nem mégis előzőnap szivárgott el belőle a folyásnak nevezett valami formájában). Próbált fájást várni, hogy valami szerkezettel megnézze a burkot, na de ekkor meg nem akart fájni. Persze rögtön, amint felöltöztem és kiléptem a vizsgálóból.

Áttessékelt minket a szülőszobára, nagy megkönnyebbülés, legalább valami elkezdődött. Persze CTG. Fájás megint csak 40-es érték körül. Mondtam is, hogy ez nem ér, mert én érzem, hogy fáj.

Aztán fél 11 körül sikerült fájás közben a burkot megvizsgálni. Valamikor itt kaptam egy izomlazító szurit is. Hát azt hiszem akkor repedt meg teljesen, mert elöntött a magzatvíz. Ami után rögtön nagyon erős fájások jöttek. Nagyon erős menzesz görcsszerű, annyi különbséggel, hogy nekem már kapásból székelési (azaz nyomási) ingerem támadt. Azt hittem WC-re kell mennem így kisétáltunk a mosdóba, ami kicsit messzebb volt. Na ott aztán folyt minden, minden felé és olyan nyomhatnékom támadt, hogy teljesen bepánikoltam, mert azt hittem még nem szabad vagy legalábbis ott szülök meg a padlón. Alig bírtunk visszakecmeregni a szülőszobára. A férjem szerencse, hogy az ajtó előtt állt, így szépen visszakísért. Párszor hánytam is a nagy fájások közepette.

Még egy darabig próbálkoztam olyanokkal, hogy labda, meg guggolás, de nem igazán jött be egyik póz sem. Végül oldalt fekvésben sikerült valamelyest lazítani és fájások közben a férjem derekát átölelve számolni és lélegezni. Nagyon sokat segített, hogy velem volt, mert mindig mondta, hogy vegyem a levegőt és lazítsam el az izmaim.

A WC-s balhé és pánikroham után, Erzsike felajánlott egy kis fájdalomcsillapítót, ami enyhe kábulást okoz. Éltem vele. Az volt a jó, hogy a fájásokat ugyan nem enyhítette, de a köztes időben nagyon jól segített lazítani és teljesen megnyugodtam. Onnantól kezdve tudtam befelé figyelni és nem annyira görcsösen kapaszkodni a fájásba, amik amúgy egyre sűrűsödtek.

Az még sokat segített, hogy Erzsikének mondtam ezt a nyomási ingert és az volt a válasz, hogy ne tartsam vissza nyugodtan nyomjak, de ne erőlködve, erősen.

Na innen valahogy minden összefolyt én nem néztem az órát és nem is érzékeltem, hogy mennyi idő telt el. Erzsike időnként megvizsgált és csak annyit mondott jól haladunk és a doktor úr is megérkezik fél 1 körül. Innentől időnként ránk nézett, de fogalmam sincs milyen időközönként. Mindig mondta, hogy szépen alakulunk. Valamikor egy körül mondta, hogy még 1 óra és kitolás. Erre én megörültem, hogy de jó. Jól meg is mosolygott, mert nem ez szokott a reakció lenni. (ezt még másnap meg is említette, hogy milyen tüneményes voltam)

Aztán valamikor azt mondta még 20 perc, majd még 15. Valamikor csináltunk 2 próbanyomást is. Aztán arra emlékszem, hogy Erzsike mondta, hogy látja a haját és szép fekete.

És akkor végre nyomhattunk. Vicces, mert végül hagyományos szülési póz mellett döntöttünk, de nem volt semmi eltervezve. Menet közben a meghatódottságtól, hogy nemsokára szülők leszünk együtt sírtunk a férjecskémmel. Még kitolás előtt megkérdezte a doki, hogy akarok e gátmetszést vagy nem. Én meg úgy voltam vele, hogy próbáljuk meg a gátvédelmet, de inkább vágjon, mint repedjek. Kitartóan próbálkoztak, de végül mégis vágni kellett egy picit.

Mivel kaptam előtte egy szurit (amit nem éreztem), így a vágást nem éreztem.

A kitolás azért annyira nem gyors, mint a filmekben, kb 3 fájás 3 nyomás pihi kört tettünk meg, háromszor-négyszer. Nyomáskor a doki bácsi is rásegített egy enyhe nyomással a pocakomnál, de egyáltalán ne durvát képzeljetek el. Én nem is éreztem és nagyon sokat segített. Amikor látszott már a buksija csúcsa tök aranyosak voltak, mert szereztek egy tükröt, hogy én is megnézhessem. Az ember azt gondolná, hogy erre a részre nem kíváncsi, de akkor ott nagyon sok erőt adott. Aztán még azt is megmutatták, amikor már kint volt a feje. Kis lila valami volt egy csík a szája és kettő a szeme. Azt gondoltam, hogy itt már kicsit jön a megkönnyebbülés része, de még a válla hátra volt. Viszont az már gyorsan ment és egy pillanat alatt kint volt és azzal annyi is volt minden fájdalom, úgy ahogy mindenki mesélte, maradt a boldogság és megkönnyebbülés. Rátették a pocimra és csak nyüszögött, nem sírt. Aztán apa elvágta a köldökzsinórt (aki amúgy mindent végignézett a fejkibújástól kezdve és egyáltalán nem találta visszataszítónak, sőt) és elvitték megfürdetni.

Aztán hozták vissza a kis csomagot. Közben megszültük a méhlepényt, de hát fájást már nem igazán érzetem, doki bácsi kicsit segített. Én is nyomtam, ő is nyomta és kint is volt. Azt is jól megnézegették. Aztán jött a varrás, amit szintén nem éreztem. Csak azt a kb 5 pici szurást ami az érzéstelenítő volt, ettől eléggé tartottam, de nem volt vészes egyáltalán. Mivel ott volt a pici lányom is nem érdekelt túlzottan.

Kb. 4 öltés lett, amit nem kellett kiszedni.

Utána még nyomkodták a pocim kicsit, hogy ürüljön a méhemből, aminek kell. Aztán ott maradtunk mi hárman az új család és megkezdtük a szopizást

A gyermekágyas időszak kicsit nehéz volt. Abból is a szülés utáni első 2 hét nagyon boldogan telt, mert addig még tele voltam a hormonokkal. Ahogy azok kezdtek ürülni, kezdődött a lehangoltság, amit az is fokozott, hogy kicsi lányom a síráson kívül sehogy máshogy nem kommunikált felém. A maradék időben aludt. Szóval ez az időszak nehéz volt. De ahogy betöltötte az 1 hónapos kort minden megváltozott. Egyre többet mosolygott, majd már gügyögött, aztán 2 hónapos kora körül elkezdődött a játék is. Most már minden nap egyre többet és többet fedez fel a világból, az ember nem győzi figyelni, hogy melyik nap milyen újdonsággal lep meg.

THE END

Felgyorsultak az események. A szülésznő előkészített a szülésre, utána felhívtam apát, és a leendő nagymamit, hogy jöhetnek a kórházba, mert ma szülünk! JApa be is jött a vajúdásra. Szegény nagyon rosszul viselte, hogy szenvedni lát. Törölgette vizes géplappal a homlokomat és simogatott közben. Nagyon aranyos volt. Közben többször mondtam is neki, hogy nagyon jó, hogy ott van, mert így jobban viseltem a fájdalmakat.Aztán negyed 12-kor hirtelen azt éreztem, hogy Szelina elindult kifelé. Szóltam a szülésznőnek, hogy jön a baba. Ő megvizsgált, aztán gyorsan hívta a dokit, hogy jöjjön, mert szülés lesz. Közben megjelent az egyik barátnőm megnézni, hogy vagyok. Kérdezte, hogy maradhat-e. Én mondtam neki, hogy persze. Nagyon örültem neki, mert Apa addigra már szeretett volna kimenni. (Így is beszéltük meg, hogy ha jön az orvos, akkor ő már nem szeretne bent lenni.) Úgyhogy Apát felváltotta a barátnőm.

A doki szerencsére hamar oda is ért. Addigra már jöttek a tolófájások. Életemben nem kellett még ekkora erőt kifejtenem, mint akkor. A doki mondta, hogy sajnos felfelé fordította az arcát Szelina, így elég passzosan volt a feje a szülőcsatornában. Fél óráig toltam, közben a doki tágította a gátat. Aztán már kezdett ideges lenni, hogy jaj, mi lesz, ha nem fér ki a baba. Én meg elkezdtem nyugtatgatni a dokit (!), és megígértem neki, hogy a következő tolásra kint lesz a baba. J A doki meg is dicsért, hogy nagyon embereset nyomtam. Aztán még kb. háromszor kellett tolnom, és Szelina 11.40-kor egy pillantás alatt, egy tolással teljesen kint volt. Gyorsan el is látták még ott a szülőágyon, én meg próbáltam felülni, hogy lássam. Mikor először megpillantottam, mondtam, hogy „De aranyos!". Annyira szépnek láttam! Ezután rámtették és megfogtam a kicsi testét. Még ragadt a magzatmáztól, de annyira finom selymes volt a kis bőre. Ő sírt, én próbáltam nyugtatgatni.

És annyira boldog voltam, mint még soha életemben!!!

2007. augusztus 15. 8 óra megszületett kislányunk 3940 g-mal és 57 cm-rel!

De kezdjük az elején ...

2006. December 23. Mondtam a családnak, hogy nekem van egy elő-karácsonyi ajándékom és én azt most adom oda mindenkinek! Becsomagoltam egy fadobozba a pozitív terhességi tesztet és megmutattam - ez volt EDDIGI ÉLETÜNK LEGSZEBB KARÁCSONYA!

... és elkezdődött a legjobb várandóság, amit csak el lehet képzelni. Az egész családom a tenyerén hordozott nagyon nagyon imádtam ezt az időszakot. A boldogságunk csak fokozódott, amikor Linike először megmozdult és onnantól kezdve minden alkalommal majd kiugrottam a bőrömből, amikor éreztem a mocorgását. A várandóságom alatt végig a születésére készültem, a férjem észre is vette, hogy sohasem a szülésről beszélek, hanem mindig a születésről. Minden este Linikével hallgattunk zenét, jártam baba-mama kapcsolatanalízisre, beszéltem két csecsemőorvossal, voltam szoptatási tréningen, voltunk szülésfelkészítőn, gyógytornásznál a helyes légzést megtanulni. Mire mindent végigjártunk el is érkezett a várva várt 37 hét. Nem türelmetlen vagyok csak annyira izgultam, hogy rendben történjen a születés és, hogy ne legyen gond a várandóságom alatt, hogy már az elejétől azt mondtam, hamarabb fog Linike megszületni.

Hétfőn elmentünk az orvosomhoz, aki megállapította, hogy a méhszáj puhul és a méhnyak 1-1,5 ujjnyi - úgyhogy várhatóan találkozunk holnap vagy holnapután. A férjem még mindig azon az állásponton volt, hogy szerinte még maradjon bent egy kicsit. egész délután és este izgatott voltam, hogy mi lesz, de nem történt semmi. Aztán kedd este a férjem lefekvés előtt - életében először, ugyanis ő nem az a pocakkal beszélgetős fajta - odahajolt Linikéhez és azt mondta: most már sipirc kifelé. És láss csodát szerda 0 óra 31 perckor elfolyt a magzatvizem ....

Félkettőre be is értünk a kórházba, fölvették az adatokat fájdalmam egyáltalán nem volt. Megkaptuk a szobánkat, Tomi közben elküldte az sms-eket A ROKONAINKNAK, BARÁTAINKNAK: KEZDŐDIK!!!!!!!!!

Fél négyig jól szórakoztunk, vittem be Tominak poharat, kávét, kiskanalat, rágcsát, udcsit; kínálgattam mindennel, de nem kért. Érdekes, hogy idegesek nem voltunk, csak vmi hihetetlen és felfoghatatlan izgalom öntött el minket, ami nagyon jó érzés volt. Aztán elkezdődött; 2 perces fájások - Tominak annyi helyre kellett figyelnie, hogy azt még Napóleon is megirigyelhetné - nézte azt, hogy a Linike szívhangja rendben van-e, mérte az időt a két fájás között, mérte meddig fáj és figyelte, hogy milyen erősek a fájások. Két fájás között pedig beszámolt ezekről, - ezt már előre kitaláltam, hogy „foglaljuk le a gondolataimat", ugyanis a legfontosabbnak tartottam a születés alatt, hogy a fájásokat nem szabad késleltetni, várni, hogy elmúljon, a fájásokkal együtt kell lenni: én és a fájás! Így is tettünk, amikor elkezdődött a fájás, akkor teljes csendet kértem és koncentráltam csak és kizárólag a fájásra. A fájás idézi elő a születést, a fájás tágítja az utat Linikének és a cél nem az, hogy legyünk túl rajta, hanem, hogy egészségesen szülessen meg Linike. Közben az orvosom elintézte, hogy anyukám is bejöhessen, így ő is végigélhette ezt a csodát! És nem tudom, hogy a málnalevél tea, vagy az, hogy a vajúdás alatt végig álltam, a fájásoknál a szülésznő által mutatott mozdulatokat végeztem, de kb. félnyolc körül fölfektettek az ágyra és kezdetét vette egy hihetetlen élmény eleje, melyet sohasem fogok elfelejteni! Az orvosom azt mondta, hogy minden tolófájásra 3 nyomás lesz, nagy levegő toljuk, toljuk, toljuk kifúj, gyors nagy levegő toljuk, toljuk, toljuk kifúj, gyors nagy levegő toljuk, toljuk, toljuk és kifúj. Utána pihenünk és kezdjük elölről. Amikor a második ilyen menetet csináltuk, akkor éreztem csak igazán, hogy Linike elindult - ezt nem is tudom, hogyan írjam le, minden erőmre szükségem volt a nyomáshoz, de közben akkora boldogságérzés volt, ahogyan éreztem, hogy a csontjaim tágulnak attól, hogy a fejecskéje elindul a világ felé. Különleges érzést vártam, de egy szavakkal le nem írható kivételes élményben volt részem. Még most is boldogságérzés tölt el, amikor rá gondolok - és kicsit potyognak is a könnyeim, annyira csodálatos volt.

Egyre jobban fájt, és egyre erősebb volt a tolófájás. Az orvosom a harmadik nagy fájás után azt mondta:

- Húúúúúú már látszik a haja, apuka nem akarja megnézni?

és képzeljétek Tomi odament és megnézte. És nem volt gusztustalan és nem volt félelmetes, és nem érdekelte a vér sem - semmi! csak és kizárólag az, hogy az Ő kislánya már látszik és ő látja először és nemsokára megszületik!

A következő nagy fájásnál azt mondta a szülésznő, hogy nem tolhatom tovább!!!!!!!!!!!!! Ez volt azt hiszem a legnehezebb rész, mert nagy volt az inger, és nehéz volt uralkodni rajta! A filmekben mindig az van, hogy kiabálnak; nyomja, nyomja, nyomja - és nem azt, hogy NEM NYOMHAT!

Éreztem, ahogyan egyre jobban tágulok, ahogyan a fejecskéje hozzám ér és ahogyan szépen lassan elérkezik a mi kis világunkba. Lelassult minden és én tudatosan éltem át - erre készültem és sikerült, nem gyengített le a fájdalom, nem adtam fel a küzdelmet, hanem vártam, hogy szépen lassan kibújjon a fejecskéje, mindenféle külső hatás nélkül, a természet akaratának megfelelően. ... és pontosan 8 órakor megszületett a mi csodaszép KISLÁNYUNK, akinek első mozdulata az volt, hogy bevette az öklét a szájába és cuppogtatta a kis száját - kis falánk oroszlán most is! Rám rakták úgy magzatmázosan és én még sohasem láttam ennyire szép kisbabát! Azonnal abbahagyta a sírást - és a legnagyobb boldogság ami velem történt, hogy akkor ott magamhoz ölelhettem a GYERMEKEM!

Azt kérdezi a férjem: egy regényt írok? „Eddig nem is tartott az egész"

Igaza van, annyira gyorsan ment és olyan élményekkel gazdagodtunk, hogy így visszatekintve egy szempillantásnak tűnik. Ma meg már itt vagyunk együtt és várjuk mikor etetünk ... J