Sziasztok!

Én már írtam az oldalon segítséget kérve, de most már olyan jól érzem magam, hogy muszály megosztanom veletek a gyógyulásom útját. Tavaly októberben kezdődött egy pánikroham, este ügyelet, kórház, majd minden vizsgálat után, teljesen egészséges vagyok. Majd kissebb rohamok, hetente, mikor egy sarlatán pszichiáternél kötöttem ki ahol futószalagon "gyógyítják" a betegeket, kétfajta gyógyszert írt, amitől olyan rosszul voltam, hogy azt hittem meg halok.Gyorsan abba is hagytam a szedését. Azt hozzá kell tennem hogy nekem nyelési problémával is járt a rosszullétem, 10kg fogytam, és már a vizet sem tudtam lenyelni, megint kórház, egy kis infúzió 3 órán keresztül.

Közben elmentem egy magán klinikára Voll diagnosztikára, 2-szer nyolc hetes kezelés homeopátiás gyógyszerekkel. Rátaláltam a neuroptin honlapra, el kezdtem szedni a neuroptin gyógyszert és 2 hónapja tartom az ott leírt diátát is. Reggelente szedek egy rexetint és a neuroptint, hozzá a diáta, és azt kell mondjam hogy nagyon jól érzem magam. Nem vagyok fáradékony, jó a közérzetem, boldog vagyok. Már teljesen beépítettem a mindennapi életembe a diétát és rengeteg alternatív étellel próbálkozok, amik teljesen beváltak nálam, ha valakit érdekele, hogy milye ételt mivel mit tud helyettesíteni nyugottan kérdezzen segítek.

MINDENKINEK JÓ GYÓGYULÁST KÍVÁNOK. ÜDV KRISZTI!

Én egy 19 éves (gyerek vagyok ) még.

A történet azzal kezdődött ,hogy egy csomót éreztem a bal combomba, ami elég sok kivizsgálással és idegeskedéssel jár. Persze a barátaimnak is az értelmi szintje se haladja meg az átlagot. Ezért velük nem lehet megosztani úgy igazán semmit.

Budapesten a Fradiba futsalozom. Amikor mondta az orvos, hogy műteni kell a combomat azóta végig izgultam 3 hónapot szinte. December 7 -én műtöttek jött, egy nővér beadott egy inyekciót amitől elálmosodtam. Délbe arra keltem, hogy föltépi az ajtót egy csávó...... Igen ő tolt be a műtőbe.

Kéredzte izgulok. Mondom neki jó hogy. Erre ő: azt válaszolja, hogy én is izgulnék, mert ez az első műtétje a doktornőnek. Annyira beparáztam, hogy az nem igaz. A műtét alatt 180 as volt a vérnyomásom. Fölébredtem és még rám is ilyesztettek, hogy nincs -e baj a szívemmel meg ilyenek. 3 napot tőltöttem a kórházba. Semmit nem aludtam. Hazaengedtek, remegtem egyszerűen otthon se bírtam aludni. Idegesítő volt minden, a Nővérem köhögött----> mondom ne köhögjé. A puszta jelenléte a családomnak idegesített.

Utána mintha jobb lett volna, de szúrt a melkasom és úgy éreztem hogy izgulok, de folyamatossan remegtem. Aztán szinte mindennap idegesítő volt valami. December 24-én úgy nézett ki, hogy meggyógyult a lábam. Mehetek focizni végre Karácsony kupa van.
25-én begyulladt az egész bal combom, főlvágták újra. (Azt mondta a doki, hogy  a nyirok utak nem nőtek még össze.)
27 -én lementem bicegve sétálni a haverokkal és egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy kezdek rosszúl lenni, alig kapok levegőt, mintha elájulnék, de mégse. Meghalnék, de mégse. Leültem az utca közepére levetköztem a  minuszba egy szál polóra. 5 perc utána jól lettem.

Másnap mentem dokihoz. Ekg,Megvizsgált a sportorvos. Eredmény nincs semmi bajom. Nem mertem nekik elmondani, de tudtam h valami van. Január 6-án megjött az onkológiai eremény  B sejtes Non Hodskin limfóma. Hazamnetem megnéztem (A jó izlés határain belűl nem tudtam nyilatkozni erről a betegségről). Amikor rámnézett az orvos tudtam, hogy valami nincs  rendbe, a szívem a torkomba dobogott. Ezekután Hematológus. Nyaki,mellkas,Hasi ct követte (Nem találtak semmit). Elküldtek minket Budapestre a Semelweis Egyetem Hematológus Tanáráhóz. Vért vettek,Csontvelőt,Pet -ct, nem találtak semmit.

Eközbe aludni  akkor bírtam ha anyu fölébredt, akkor éreztem magam biztonságba, és persze izgulás minden áldott nap, remegés mellkasom fáj. (magamba beszélek, hogy mi van velem? A szívemnek nincs semmi baja, mondta a doki, a lábam közbe, meggyógyult tudok focizni is. Kaptam új cipöt  sztár leszek.)

A professzor 1 hónapra fog adni 1 kemoterápiát amit részletessen még nem tudok. Nekem ez jött le: levágatom rövidre a hajam, lassan újra kinő, közbe focizhatok és meggyógyulók. Egy elég hosszú nap volt. 48 órája nem aludtam egszerűen nem bírtam.  Reggel 5 kor vonat  írány pest ->Kolesz ,kaja,pláza  gyaloglás

Doki ,még mindig csak beszélget velem  6 óra várakoztatás után. Az edzésre nem értem oda.  A vonaton annyian voltak, hogy végig áltam a 1.5 órás utat. Este 7:30, otthon kaja. Mondom magamnak pesten nem tudtam edzeni, edzek itthon  8 kor kezdödik, király lessz. Oda érek a bemelegítésnél már azon izgultam, hogy remélem jó leszek, jól csinálom, nem rontom el és nem leszek remélem rosszul, de mivan ha rosszul leszek, mert éreztem a kezdödő hülye érzést. Bemelegítés vége játszunk, 5 perc után csere, a Torkomba dobog, oda tettem a melkasomra a kezem kb 600 al vert a szívem. Edzőnek gyors hazugság, fáj a combom.

Ki a levegőre  (magamba mivan velem? Aztán mindjártá meghalok, focizzak, nem focizok többet, de de válogatott akarsz lenni, de miért vagyok mindig rosszul?) láttam, hogy jőn egy csaj leszólítottam rendessen. Mondtam neki beszélj hozzám, mondtam neki mi van velem, 8 perc után lenyugodtam. Utána vissza , edzőnek: rosszul vagyok, megyek haza. Nem hazamentem hanem elszívtam kb 6 szál cigit, lenyugodtam nagyjából. Elmentem ügyeletre és elmondtam mindent, hogy mi van.

A szívemnek  megint semmi baja, se a vérnyomásomnak se semminek. Nem bírtam megmaradni egy helybe. Adtak nyugtatót és beszélgettek velem. Elmondták ha kezdek rosszul lenni, hogy lélegezzek, meg ilyesmi. Aztán --> Pánikbetegség ide jutottam?

Nem beszélve arról, hogy fáj a mellkasom még mindig, hol a bal része, hol a jobb, néha remegek, izgulok, csak egyszerűen rám tör. De nem érti meg senki, hogy mivan velem csak én. Elegemvan már  az egészből  az összes betegségből. Már megfigyelhetően, helyesen sem bírok írni.

Én tudom, hogy meg gyógyulok és a tv be fognak nézni ahogy focizok. Csak elötte, kérem segísen valaki......

Előre is köszönöm a választ.

üdv :Krisztián

Andor a Pető Intézetben

Sötét vészjósló felhők tornyosultak Andor sok megpróbáltatást átélt feje fölött! Felsőbb utasításra- föl kellett parkinsonkórját kezelő orvosnőjét keresni, tarsolyában a háziorvos-“ügyésznő” vádemelési javaslatával. Ez már sejtetni engedte, nem ússza meg büntetés nélkül! Megkezdődtek a szokásos bemelegítő gyakorlatok: csukott szemmel orrpiszkálás, két kézzel - nem két ujjal, ahogy a hivatalban szokták!!! - a malomkörzés előre, - termény nélküli üresjárat, ezért visszafelé is, az eredmény ugyan az. Szerencsére a lapátok nem verődtek össze, ezért jutalomból fölállhatott, majd tréfásan előre hátra döntögette a "kihallgató" doktornő-bírája, és miután állva maradt, elküldte sétálni, hogy ezzel időt nyerjen, milyen büntetést szabhat ki rá, - ártatlannak látszóra - ami kielégíti a vérszomjas vádlót. Még egy próba, - mondta - nyújtsa ki előre mindkét kezét! Piros-pacsi játékot idézően alátámasztotta a két előre tartott kezet, és ekkor történt meg a baj! Mindkét kézfej azt hitte, vége a vizsgálatnak, és kíváncsian föl-le nézett, mi a fene tart ilyen sokáig, miért nem megyünk már haza? És ez a türelmetlenség az ideggyógyászaton - mivel nem egyszer, hanem halmozottan fordult elő - súlyos büntetés kiszabását vonhatja maga után! Sajnos így is történt! Az elkomorodott bíró azonnal fölemelte a korábbi ítéletében enyhének minősíthető, négy mg-os gyógyszeradagot 6mg-osra. Evvel az ítélettel, - már mint többszörösen büntetett -, Andor bekerült a PK-s nehézfiúk közé. Ezt az ítéletet kiegészítette egy egyhónapos, Petőről elnevezett – hősünk képzeletében kényszermunka tábornak  gondolt – intézetbe letöltendő mellékbüntetéssel is.

Mivel hamar túl akart lenni a procedúrán, - jön a május, a kerti munkák ideje - haladéktalanul jelentkezett a fent említett Intézményben. Bejelentkezésekor azonnal kapott egy idézést másnap 11 órára, amikor is az egyik főtisztviselő fogja kivallatni, a célból, hogy milyen mértékű büntetőmunkát szabjanak ki rá. Lányos zavarában elfelejtette az időpontot, 9 óra maradt meg emlékezetében. Kicsit el is volt kenődve, elszokott már az ilyen korai időpontban kezdődő programoktól. Autóval ment, hogy gyorsabban elmenekülhessen a helyszínről, ha úgy hozza a szükség.  Mire a zsúfolt parkolóban helyet talált, már közelebb volt az óra kismutatója a 10-hez, mint a 9-hez. Nagy megkönnyebbülés volt számára, mikor megtudta, hogy túl korán jött. Öröme azonban korainak bizonyult, mert egy-kettőre besorozták a kényszermunkások közé, akik vezényszóra emelgették a kezüket, nagyokat csaptak az asztalra, karatés harcra hívó mozdulatokat gyakorolva. Majd két színes irónt kellett váltott ujjakkal sodorgatni. (Milyen jó, hogy nem hegyezni, mert azt utálta, mindig kitörte a ceruza hegyét) Ezután egy székbe kapaszkodva díszlépést gyakoroltak, - nem a régi szovjetet, hanem a magyart, így vigyázva a födém állapotára. Végül a nyitott ablaknál mély levegőt szívva, jólesően kifáradt - a teremből. Ezután jött a felvételi! Andor úgy látta, jókor jött, mert aznap kivételesen nem volt az Intézetben egy VIP személy sem látogatáson, és a japán trónörökös érkezésig is még 12-t kellett aludniuk. Így a vizsgálatvezető doktornőt nem feszélyeztették kíváncsi szemű, kérdezgető vendégek. Végre alkalma volt az összes megengedett, 10 napon belül gyógyuló sebesülést nem okozó gyakorlatot elvégeztetni hősünkkel, akinek sikerült bebizonyítania, hogy Pmix fogyasztása nélkül is teljesíteni lehet a női parancsokat. Fölvették, és eligazították, melyik alegységnél fogja a kiképzését megkapni.

Kellemesen csalódott, mert az első foglalkozás után, otthon jóleső fáradtságot érzett, és amikor ez - és az izomláza elmúlt, az olyan jóóóóó volt! Így megszabadulva az előítéletektől, már nagy lelkesedéssel ment a következő órákra. A foglalkozásokat katonai rangbeosztású fő- és alkonduktorok vezényelték le, továbbképzésen levő kadétok jelenlétében. Az alegység parancsnoka és vezetője Kata ezredes volt, akit néha, ha hivatalos úton volt, Andrea ezredes vagy Laura főhadnagy helyettesített. A parancsnok úgy jött a világra, hogy már a bölcsőben ismerte a parkinsonos torna csínját-bínját. Állítólag első értelmes szava ez volt: „Jóóól kihúzzuk magunkat!” Beosztottjainak, Laura főhadnagynak és Andi hadnagynak, még van mit tanulnia tőlük. A továbbképzés itt egy különleges, a tapasztalatok szerint hatásos módszerrel történik. A tananyagot gemkapoccsal összefogott, fekvő A4-es formátumú füzetecske őrzi. Szertornánál (bordásfal, szék) csak ülve szabad használni, egészen kivételes alkalmakkor néhány parancs állva is kiadható a segítségével. A lapok bal alsó sarkát a szék jobb első lábától számított 10 cm-re kell letenni, hosszával a székről való felállás irányába egy kis székre. Balszeműeknek tükörkép szerint. A parancsszavakat minden konduktor külföldön, az amerikai tengerészgyalogos kiképzőtáborok valamelyikében sajátítja el, és hasznosítja az oktatásban itthon. Itt nem kell minden parancs után hangosan kiabálni: Yes Sir!. Elég csak a botütésszerű részgyakorlatokat hangosan számolni. A parancsok olyan hangosak, ellentmondást nem tűrőek, hogy a tagok gondolkodás nélkül, fülüket-farkukat (már akinek van) behúzva végrehajtják azokat.

Andor már lassan egy éve kapja a kiképzést, melynek első jelei szemmel láthatóak:
a lábfeje állandóan pipál, ettől olyan furcsa lett a járása, éjjel a paplanjának a végét ez a pipálva maradt lábfej sátorkaróként megemeli és az így keletkezett résen keresztül bekúszik a takarója alá a hideg levegő. No, de sebaj! Ez csak a jéghegy csúcsa, mert a pipáláshoz kar- és kézleszorítás társul. Andorra pikkelnek, mert neki még a tenyérpárnájának a helyét is figyelik, (a priccsre teljesen föl kell feküdnie) és ha nem megy, erős kézzel odanyomják az szélső ágydeszkára. Ez a probléma mára már túlhaladott, mert a szigorú gyakorlatok eredménye képen, minden ágyon kialakult a keze helyén egy köralakú mélyedés, ahová már magától, erőlködés nélkül beágyazódik az ominózus párna. Ezután következik a felülés. Óriást téved, aki azt hiszi, hogy most kényelmesen hátradőlhet a delikvens, keresztbe téve a lábait, és közben két kezével malmozhat, - bár ez az utóbbi gyakorlat később, szigorú előírások szerint végrehajtva, fel-felbukkan. A „kocka” hasizomzat hiánya miatt a művelet végrehajtásakor, engedélyezett a karok mankóként való fölhasználása. Fölülés után a kéznek a pillanat törtrésze alatt át kell alakulnia hát mögött lehorgonyzott, végig egyenes támasztó rúddá. A statikai állapot optimalizálása miatt, a támaszokat fölül össze kell erősíteni. Ez a lapockák összekapcsolásával történik. Ez persze nem mindenkinek megy, de az árgus szemű konduktor ezt azonnal észleli, és a delikvens háta mögött teremve, szelíd erőszakot alkalmazva összekapcsolja a két csintalant. Ez a művelet telepumpálja levegővel a tüdőt, és azt annyira előrenyomja, amíg csak a bordák engedik. Ez a gyakorlat nem veszélytelen, jól tudják ezt a konduktorok is. A sikerért égnek emelt szemmel kell kérni a Jóistent, - legalább is erre enged a „Jól felemeljük a fejünkeeeet!” parancs! A beszorult levegő nem tud eltávozni, ezt jelzi az arc ellilulása. Ezt követi a levegő kifújását, a lapockák – gondos konduktori felügyelet mellett- történő - szétkapcsolását engedélyező és újabb feladatra vezénylő parancs.

Andor a nagyszámú, ezt követő összes feladat ismertetésétől eltekintve, még kettőt talált kiemelni valónak közülük. Jó híre ellenére sem mondható egy gazdag vállalkozásnak a Pető Intézet. Ezt sugallja az a tény, hogy a termek bővítését a gyakorlatokon résztvevőkre bízzák olyasformán, hogy a fal hosszában az egymás mellé felsorakoztatott tagság, - gyakorlatba bújtatva a fal különböző magasságában történő erőteljes lökésére, tolására kap felszólítást. A hivatalos, neve említését mellőzni kérő tag szerint eddig egy kanyi mm-t se sikerült eltolni. Feltételezhető, hogy a sikertelenség oka az, hogy a szomszédos teremben, hasonló időben és célból, ugyan ezt a módszert gyakorolják. Másik hiányosság: a bordásfalak felső foka különböző magasságúra készült. Ezt úgy próbálják kiküszöbölni, hogy annyi időre, amíg nem károsítja a testi épséget, tagokat akasztanak rá.

Csodálatra méltó, hogy elanyagiasodott világunkban mindezt térítés nélkül kapják a rászorultak. Egyedül a lifthasználatért kell alkalmanként 800 Ft-ot fizetni!

Andor PK-os állapota és hangulata a gyógytorna, az alkalmazott gyógyszerek és az itt szerzett barátok együttes hatására optimalizálódott. Nagyon megszerette az oktatóit, és számolva a napokat várja a keddet, hogy a fapriccsre feküdve újra hallhassa: Jól kinyújtózunk, pipáljanak azok a lábfejek…

Az egész tulajdonképpen, még 2009 Szilveszterén kezdődött, amikoris elhatároztam, le kell fogynom, de azonnal. Elég nagy túlsúllyom volt, a 160 cm-hez képest 89 kg volt! Úgy éreztem, nem mehet ez így tovább és muszály valamit tennem ahhoz, hogy ne legyen valami komoly dolog belőle. Szóval szigorú szénhidrát és kalória szegény étrendet vezettem be magamnak úgy egy hónapon keresztül. Meg is lett az eredménye,  - 7 kg -mal és 7-7 cm-el lettem kevesebb, a mell, derék és csípő méretem mérésekor! De sajnos csak a testsúly csökkenése, az elért nagyszerű eredmény ellenére még mindíg nem volt elég ahhoz, hogy ne jöjjön el az a bizonyos nagy baj...

Február első hetében, munkába menet leszállás közben egyszerűen leestem a buszlépcsőről. Igazából nem is értettem, hiszen az egyik pillanatban még láttam az előző leszálló ember hátát, a következő pillanatban már lenn is voltam a busz mellett a földön. A többiek segítettek felállni, egy kicsit ugyan fájt a sípcsontom, amit beüthettem, de egy jót nevettünk az egészen és mentem tovább. A munkahelyemen az íróasztalomnál ülve, -kb reggel 8 után nem sokkal- egyszer csak úgy éreztem, hogy kiszakad a jobb vállam a helyéről. Gondoltam, biztosan valami múló görcs, mindjárt elmúlik.... De nem, egyre lejjeb és lejjebb kúszott a fájdalom, úgy éreztem ólomsúllyal nehezedik a karom egyre jobban. Pár pillanat múlva, mikor már zsibbadást éreztem és megláttam felduzzadt elkékült kezemet, éreztem, hogy nagyon nagy bajban vagyok. Gyorsan próbáltam segítséget kérni a munkatársaimtól. Akkor még egy pár lépést tudtam tenni feléjük, de valószínűleg valami nagyon rosszat láthattak rajtam, mert azonnal leültettek és kérdezték mit érzek, rosszul vagyok-e. Akkor már a lábam is ólóm súllyal nehezedett egyszerűen a jobb oldalamat nem tudtam mozgatni, hiába akartam az agyammal "mondani", hogy mozdulj, egyszerűen nem ment. A beszédem lelassult, nehezemre esett beszélni, a gondolataim mintha egy vattába lettek volna dugva, a "minden mindegy csak ki ebből" érzés és a "most mi lesz" pánik uralkodott el rajtam. Kétségbeestem, hogy most mi lesz, hogyan tovább... . A többiek azonnal hívták a mentőket, akik az én érzetem szerint gyorsan megjöttek. Szerencsére az eszméletemet nem veszítettem el, végig magamnál voltam, csak nagyon gyengének és fáradtnak éreztem magam. Kérdeztek, mit érzek,  emljem fel a kezem, lábam (nem bírtam mozdulni sem) megmérték a vérnyomásom, az addigi alacsony (100-110/50-60) helyett 180/110 volt, a pulsusom 110 re emelkedett. Azonnal hozták a hordágyat és szirénázva elvittek az éppen ügyeletes ilyen betegségekre is szakosodott kórházba, ahol a gyors betegfelvétel és koponya CT után rögtön felvittek a kórterembe. Itt megkaptam az azonnali kezeléseket, infúziót kötöttek be, injectiókat kaptam és nem sokkal ezután szerencsére el tudtam aludni.

Amikor felébredtem már egy kicsit jobban voltam.  A legelső amit éreztem, hogy nagyon kellene Wc-re mennem, de a végtagjaimat még mindig nem tudtam mozdítani. A nővérek lelkiismeretesek, emberségesek voltak, szakszerűen láttak el, a fürdetést és a többi ápolást is beleértve, mindenben segítettek. Telt az idő, óráról órára, napról napra egyre többet javultam. Nem nagy célokat tűztem ki magamnak, csak nagyon akartam újra az alapvető tevékenységeimet magam elvégezni,         (ivás- evés önállóan, Wc használat egyedül, mosakodás, öltözködés önállóan, mozgás, végtag használat kéz, láb emelés járás) önállóan segítség nélkül. Az kezelőorvosom elmondta az általuk felállított diagnózist, ( Agyi infarktus- Agyi Stroke) amit már sejtettem, de nem hittem el, hogy ez velem is megtörténhet. (Anyukámnak volt egy szívinfarktusa, apukám diabéteses volt, azonkívül keringési és magas vérnyomás valamint koleszterin problémái voltak.) Nekem nem volt magas vérnyomásom, igaz túlsúlyos vagyok és keveset mozogtam, nem sokat de rágyújtottam néha, nem ettem nehéz és zsíros ételeket, nem fogyasztottam alkoholt, cukorbetegségem nem volt, magas koleszterinszintemről nem volt tudomásom, úgy éreztem, nem folytatok annyira "durva- életromboló " életmódot. Ezek a csúnya, fenyegető dolgok  velem nem történhetnek meg gondoltam egészen addig a napig . És mégis! Nagyon nehéz mentálisan is feldolgozni a történteket, olyan mintha valami rossz álom lett volna. Sajnos a valóság visszazökkent, a nehezedő, még mindíg nem tökéletesen functionáló végtagjaim, a memória zavarom, a szavak, gondolatok lázas keresése a fejemben, az eddigi IQ szint (teszten mért )-számomra döbbenetes- romlása (-7), az itthoni bekorlátozott mozgási és mentális lehetőségek néha elkeserítenek, de arra gomdolok, lehetett volna rosszabb is. Ha nem csak részlegesen és átmenetileg, hanem teljesen és tartósan lebénulok,  46 éves koromra. HÁLÁVAL és KÖSZÖNETTEL tartozom legközelebbi hozzátartozóimnak, kitartó türelmes páromnak, lányomnak, a barátaimnak, akik végig mellettem voltak és mindenben segítettek, úgymint lelkiekben és fizikailag is. Valamint köszönetemet és hálámat fejezem ki az OITI Stroke osztály dolgozóknak, a lelkiismeretes és szakszerű munkájukért, ami nélkül, most nem tudnám ezeket a sorokat megosztani mindenkivel, akit csak érdekel ez a téma akár betegként vagy hozzátartozóként, de akár orvosként is!  Hálát adok Istennek, hogy sikeresen túléltem ezt a szörnyű időszakot. Most keresem a kapcsolatot azokkal a betegekkel, vagy  szervezetekkel akik hasonló problémával küzdenek. Döbbenten láttam, hogy az osztályon több olyan fiatal korosztályú beteg volt akik hasonló problémával küzdöttek mint én is. Szeretném felhívni minden embertársam figyelmét erre a korunkban rohamosan terjedő betegségre, ami sajnos nincs tekintettel sem a társadalmi viszonyokra, sem az évek számára. Köszönöm, hogy megoszthattam a gondolataimat másokkal is.

Üdvözlettel: Pitszi

1995-ben, tanaári fizetésem értéke a béka alaplemezeit kezdte súrolni alulról. Épp jól jött egy barátom felkérése, hogy segítsek neki hazavezetni egy Svájcban vásárolt kocsiját. Megérkezve, én is találtam egy remek 10 éves Citroent, s igy elkezdődött vakációs  bizniszelésem. A vásárolt kocsik állaga, és az ára mesés volt, és egyre több ismerősöm le akarta cserélni régi Trabijat, melyhez segítségem kérték. A "túrista" utak rendszerint vasárnap délben indultak, majd egész éjszakai vezetés után reggel 7 körül érkeztünk (1300 km vezetés után). Pont akkor nyitottak a használtautó kereskedések. Egésznapos turázás következett roncstelepről roncstelepre este 6-ig. Pénzünket nyílván nem pocsékoltuk drága szállodára, hanem megprobáltunk 4-5-en egy kocsiban aludni. Reménytelen próbálkozás volt.

Másnap a túra folytatodótt, s rendszerint a következő éjjel már két autóban próbáltuk a lehetetlent. Végül csütörtökre, péntekre a kiváltott új rendszámmal elindultunk hazafelé. A hajnalok rettenetesek voltak. Minden úton hajnalban, amikor visszafelé jöttünk elaludtam 4-5-ször. Erre számítva szorosan egymas után vezettünk, és amikor társunkat kóvajogni láttuk az úton új kocsijával, dudálni kezdtünk rá. Így sikerült barátaimmal balaset nélkül átvészelni a nyarat. Egy ilyen út alkalmával átlagosan közel 2 órát aludtam naponta.

Ősszel elkezdődőtt a suli, és gyümölcsöző foglalkozásom ismét kitöltötte a pedagógia 3 különböző iskolában 2 teljes tanári munkaidőben. Koratavaszra sikerült annyira kimerülnöm, hogy éjszakánként éjfél után tudtam csak elaludni, és rendszeresen felébredtem fél 3-ig. Rendszeresen azt álmodtam, hogy vezetek, és elaludtam vezetés közben. Forgolódás, éjjeli séta, éjjeli tusolás vajmi kevés segítséget nyújtott az újboli elalvásra, s csak 6 óra körül szenderedtem el, amikor kelni kellett, hogy időben beérjek a 26km-re lévő suliba.

Májusra úgy kimerültem, hogy mondat közben elfelejtettem miről kezdtem beszélni. Évzáróértekezletet, barátaim nevét, fontos megbeszéléseket is elfelejtettem. Orvosom adott nyugtatót, és altatót, de attül egész nap olyan voltam, mint az alvajáró, s így letettem azokat.

A megoldást egy talpmasszázzsal foglalkozó barátom rendszeres kezelése hozta. Már a 3. kezelés után átaludtam az éjszakát. Lassan visszatért emlékező képességem is. Azóta csak mint rémálom emlékszem vissza azokra az időkre. Szerencsére csak nappal.

Szóval körülbelül 1 hónapja szenvedek, mióta voltak a vizsgák az egyetemen.

Akkoriban sokat voltam fenn, mivel sokat tanultam...rengeteg kávét, energiaitalt ittam, és kicsit kibuktam idegileg is a kevés alvás miatt. A vizsgák már befejeződtek, de én mégsem tudok aludni. Kb 3-4 órát tudok éjjelente...mindegy mikor fekszem le!! Ilyenkor ha felkelek, visszaaludni már nem tudok. Nem is lenne nagy baj, de dél körül már úgy érzem, hogy majd összesem a fáradtságtól, de ha le akarok feküdni, nem tudok elaludni...

Milyen megoldást javasolnátok?

Előre is köszönöm

Üdv

Az előzőekben írtam magáról a betegségről, most pedig szeretnék a kezdetről és egy-két ilyen rohamról írni, ami megrázó, és felejthetetlen élmény volt számomra. Hogyan is kezdődött ez nálam? Mindig van egy kiindulási pont, amikor az elsőt átéled! Rengeteg dologra fogtam e betegségem okát és eredetét, mint pl. a nővérem ekkor költözött el Pestre s ez megrázó volt nekem, magzati eredetű dolog, neveltetés, de aminek a legvalószínűbb okát látom az az, hogy elkezdtem 2000-ben fogamzásgátlót szedni. Ezt onnan gyanítom, (és nemrég jöttem erre rá) hogy a szedést követő 1 hónap múlva jelent meg az életemben a pánik és a depresszió, de ez még nem bizonyít semmit. Viszont  azóta több fajta fogamzásgátlót is szedtem, és mindegyik után előjött és erősödött a pánikom és a depresszióm. Nem is bírom ezeket a szereket, nem szedhetem őket.

Tehát az első eset 2000. nyarán (júliusban történt) amikoris elindultam a szép napos időben a városba szétnézni, sétálni buszzal. (egy életvidám, nyüzsgő, pörgő lány voltam, aki előtt nem volt akadály, s ha kellett km-eket gyalogoltam a hóban-fagyban) Nos felszálltam a buszra, majd rámjött a hányinger, az embereket látva összezárva a buszon,  remegtem, kipirultam, alig kaptam levegőt, s le kellett szállnom. Alig vártam, hogy kinyíljon az ajtó. Bementem az első boltba, és vettem egy ásványvizet. Nem merészkedtem tovább, gyalog hazaindultam kortyolgatva a vizemet, s arra gondoltam, hogy biztosan beteg leszek, elkaptam valami vírust, stb. De mire hazaértem és a szobámban voltam minden elmúlt, s nem lettem beteg, csupán pánik volt…amikor még nem is hallottam arról, hogy létezik egyáltalán ilyen betegség.

Ezután szinte csak otthon voltam, majd folyamatosan mindenkit taszítottam el magamtól, féltem az emberektől, barátoktól, nem jártam szórakozni, végül csak a szobámban éreztem jobban magam. Ha már valakivel beszélnem kellett azonnal jöttek a kellemetlen tünetek, a gyomrom nehéz lett, szorító érzés a torkomban, meleghullám, stb. Ezután szó szerint be kellett tuszkolni az autóba, hogy elvigyenek pszchiaterhez, aki megállapította, hogy depressziós vagyok. Akkor ezt elfogadtam diagnózisnak, hisz nem értettem ehhez, csak többet tud egy orvos, mint én. De visszagondolva szépen félrenézte a dolgokat. Iszonyat erős gyógyszerekkel tömött, antidepresszánsokkal, nyugtatókkal, amiktől a nap legnagyob részében aludtam, vagy kómásan szédelegtem a lakásban. 1 hét alatt 6 kg-ot fogytam, nem ettem, alig ittam, csak a gyógyszerek, a szobámból ki sem mozdultam, nem engedtem be senkit. Csak sírtam egész nap, egész este, majd egy éjszaka rosszul lettem, hát felhívtam az orvosomat, aki azt mondta, hogy no problem, vegyek be még egy nyugatót, és aludjak. Köszi, ezt nem várták meg a szüleim, bevittek az ügyeletre, akkor már a világomat nem tudtam. Ott megállapítottak egy 140-es pulzusszámot (a normál 60-80 között van). Egyből beküldtek a belgyógyászati klinikára, ahol EKG, gépek, különböző vizsgálatok következtek, majd végül kiderült, hogy a baj nem fizikai eredető, hanem pszichés, így átküldtek a pszichiatriai klinikára. Ott 1-2 órát beszélgettem az ügyeletes orvossal, majd megnyugodtam, visszaállt a pulzusszámom, és jobban éreztem magam, így hazamehettem.

Telt az idő, majd az antidepresszáns hatni kezdett (ezeknek a gyógyszereknek 2-3 hét kell míg kifejtik hatásukat) minek hatására túlpörögtem, nem bírtam leállni, elvesztettem az önkontrollt, szinte minden nap buli, ha nem engedtek el a szüleim akkor megszöktem, hazudozások, rászoktam a cigire, nagyban romlott a tanulmányi eredményem. Mondanom sem kell, hogy ezek után abbahagytam a gyógyszer szedését,majd kitisztultam. Nem a megfelelő gyógyszert íták ki nekem, és nem éppen a  megfelelő diagnózisra… Szerintetek?

Már 6-ik éve szenvedek a CML betegségemmel. Első kezelés a Roferon injekció volt kb.1 évig. Miután nem vált be Glivecre váltottunk, ez némi sikerrel járt két és fél évig szedtem. Az állapotom romlani kezdett,igy abbahagyták a Glivec szedését.jelenleg PH pozitiv CML krónikus fázisában vagyok - 2008 szeptemberében a WYeth által szponzorált kisérleti gyógyszerprogramba vontak be. Bosutinib studiba. Ezt a gyógyszert 1 hónapig szedtem, Granulocytopénia miatt abba kellett hagyni. Ezután Tasignát kaptam, 2009 decemberig. A gyógyszer szintén nem vált be, igy 2010 januártól Sprycelt irtak fel azóta állandó izületi gyulladásaim vannak, nagyon rosszul viselem a mellékhatásokat.

Eredményeim egyre rosszabbak,orvosom teljesen tanácstalan, azt mondta jelenleg nincs más gyógyszer nem tud mit adni ezért kinlódunk ezzel ami van. Idáig egész jól viseltem a betegséggel járó mellékhatásokat is a gyógyszerektől. Most viszont már belefáradtam,nem tudom mit tehetnék, kezdek depresszós lenni. Ha valaki tud tanácsot adni szivesen fogadnám. Hogyan ??!! Tovább??!! Igy nem szeretnék kinlódni.

Sokat gondolkodtam mostanában minek köszönhetem azt, hogy sokkal jobban vagyok. Azt hiszem az első dolog ami eszembe jutott az, hogy nem vagyok egyedi eset mások is pánik betegek, illetve vannak akik voltak, most is azok és persze még sokan lesznek! Morbid ha az nyugtatja az embert, hogy más is beteg. Viszont ha más is túléli a rohamokat és én is, akkor ez már jobban hangzik, és azért túléljük mind! A következő ami eszembe jutott ha sokan lesznek pánikbetegek és ez nem fertöző akkor mindenkiben ott van valahol, valahol az agyunk mélyén egy kis dobozban. Mindenkinek más nyitja ki Pandora szelencéjét, milyen jó lenne ha mindenki kapna egy használati utasitást, hogy hogyan zárja vissza a kis szelencéjébe a mumust.

Azután töprengtem a mumuson. Tényleg mumus? Végül is arra jutottam, hogy nem! Ez a valami meg akar védeni valamitől, szinte mindentől. Na de azért szeretném én eldönteni, hogy mikor és mitől, mert szerintem egy bevásárlás az áruházban azért nem egy nagyon veszélyes dolog/kivétel ha lejárt szavis húst vesz az ember/. Ezért kezdtem egyre többet járkálni az üzletekbe, és tanítottam az agyam mint apa a hülye fiát. Bevált, mára már nem szédelgek és ennek nagyon örülök! Igy jártam a vezetéssel is mivel egyszer autóban tőrt rám a lator, sokáig ha autót láttam már rosszul voltam. Na de menni kell az autó munkaeszköz számomra, mentem, rosszul voltam kiszáltam, légzőgyakorlat, beszállás, menet, rosszullét, kiszállás, és igy tovább. De akkor is mentem, mert muszáj volt. Már nem félek az autóktól és a betegségemtől sem, mert úgy érzem jó uton járok és bezárom végleg a szelencét rövid időn belül.

Ma láttam egy egeret, diagnosztizáltam, hogy minden egér pánikbeteg, bezárkóznak a főld alá, rettegnek minden percben, macskától, bagolytól, egérfogótól, mindentől. Viszont ha nem lennének pánikbetegek akkor hamar vacsi lenne belölük. Nem lennék így se, úgy se egér! Bocsi ha zagyvaságot írtam volna, én igy élem meg ezt a betegséget vagy mit. Egyébként ha nem leszek pánikbeteg rengeteg értékes emberrel nem ismerkedtem volna meg az életembe, nem olvastam volna a történeteiteket. Szóval minden rosszban van azért valami jó is! Kitartást mindenkinek mert meg lehet gyógyulni!

Sziasztok, szeretném megosztani veletek a történetemet. Mintegy öt évvel ezelött a bal csuklómon kialakult egy púp, ami nem fájt egyáltalán, de zavaró volt. Mivel nem fájt, nem foglakoztam vele különösebben. Többen is mondták, hogy menjek el orvoshoz, egyszerű műtéttel eltávolítják, de ezt inkább nem vállatam. Természetesen folyamatosan figyeltem magamat, hogy máshol nem nő-e hasonló csomó, de nem vettem észre semmit, rendszeresen járok szűrővizsgálatokra is. Kb három éve  visszahívtak egy  tüdőszűrés után. Nem tudom Ti hogy vagytok ezzel, nekem ilyenkor minden elképzelhető borzalom az eszembe jut, így volt-ez akkor is. Visszamentem, és azt mondta a doktornő, nem tudja mi az amit lát, de lehet, hogy nagy a baj, és a felvételen  valahol a szegycsontom alján mutatott egy nagy foltot, ezért  SOS CT vizsgálat. Szerencsére a CT kimuttatta, hogy egy zsírszerű képződmény (lipoma), mely nem  kórós, nincs szükség semmilyen beavatkozásra. Ez 2006 végén történt, onnantól "békésen" éltem együtt most már két ciszta szerű képződménnyel.

Két nagy fiam van, egyikük nagyon intenzíven sportol, számára nagyon fontos, hogy a szervezete mindig megfelelő állapotban legyen, ezért vettem otthonra egy "házi vízművet", ami oxogénnel dúsított Pi vizet gyárt, és elkezdtem én is ezt a vizet inni. De nem csak iszogatni, hanem naponta minimum 2 litert, de hétvégén 3-4 litert is megittam egy nap. Persze a mellékhelységet is elég gyakran látogattam:) Kb. 2-3 hónap után eltünt a csuklómról a csomó, és ami leginkább megnyugtatott, hogy nemrég voltam mammográfiás vizsgálaton, ahol ultrahangos vizsgálatot is csináltak. Megkértem a doktornőt, hogy a szegycsontomnál is vizsgáljon meg az ultrahangos készülékével, elmondtam a korábbi diagnózist. Kicsit számítottam rá de most már teljesen megnyugodtam: onnan is letünt a lipoma.

Én azt tanácsolnám mindenkinek, hogy mielőtt kés alá fekszik egy ganglionnal, "mossa át" a szervezetét, adjon egy lehetőséget magának, hogy elkerülje a műtétet.

Szia! Sanyi vagyok, ne keseredj el nem érdemes, nekem az nem segitet. Én  havonta egyszer járok szakorvoshoz. stimulotont szedek,napi 1 tablettát. Tavaly engem is nagyon eltiport ez a betegség. Állandó halálfélelem, szédülés, és minden más ami erre a betegségre jellemző! Én elfogadtam a betegségem, már annyira belefáradtam, hogy nem érdekelt élek vagy halok. Gondoltam ha igy kell leélnem az életem akkor igy fogom leélni és teszek rá!

Azért se zárkoztam be, provokáltam ezt a szemétládát. Ellenségemnek tekintettem, mivel szervi bajaim nincsennek bátran megtettem. Az áruházakban mindig szédültem gyakran meg kellett állnom és megkapaszkodnom. Egyre többet jártam vásárolni vagy nézelődni csak azért is. Ha rohamom volt vagy van kivárom a végét, úgy is abba marad és élem tovább az életem!

Nekem ez a szemlélet bejött,az elmúlt két hónapban 1 rohamom volt csak, egy 5 perces, amikor elmúlt mentem havat lapátolni. Rivo azért mindig van nálam biztos ami biztos, de már fél éve nem élek vele. Már nem félek tőle, és ha kézzel fogható dolog lenne szétrugnám a hátsóját. Szedek multivitamint, magnéziumot, állitólag jó az idegrendszerre és ártani nem árt.

Sokat segitett az egyik barátom aki szintén pánikbeteg, ha rosszul vagyunk felhívjuk egymást és kibeszéljük kinek milyenek a tünetei ez megnyugtató. Mára már úgy vagyok vele, jöhet ha akar majd elmegy, csak megúnja egyszer. Engem mégegyszer nem zár be a lakásba az tuti!

A nevem Andi, 25 éves vagyok, s 23 éves koromban regisztrálták nálam a borderlinet, rá egy évre a skizofréniát. Most már mindkettővel küzdök. Farcolom magam elég gyakran, apám rendszeresen ellenőrzi a karjaimat, anyámék nem engednek dolgozni, mert akkor be kellene költöznöm Miskolcra, magamhoz vennem  gyógyszereimet, félnek, hogy megint megteszem a tablettákkal, amit szeptemberben, amikor is másfél hónapra a pszichiátriára kerültem.

Anyámék gyakorlatilag nem engednek ki a házból egyedül, csak ha az iker öcséim is velem vannak vagy valaki más elkísér. Nem akarok gyereket, a gyógyszerek, az a tömeg, amit naponta felírtak, így nem jelent gondot, undorodom a szexualitástól, akár egy csóktól. A bátyám óvodás koromban molesztált, anyámék abban az időszakban kékre meg lilára vertek, aminek folyományaként kijött a jard és egy gyámügyes, de anyámnak hála, nem vittek el.

Egyetlen barátnőm öngyilkos lett. Nem akarok magam mellé senkit, csak egy hasonszőrűt, aki elviseli nehéz természetemet, dührohamaimat és elfogadja azt, hogy a nem sikerült öngyilkosságot egy napon még be fogom fejezni. Gyereknek érzem magam. Mivel gyakran hallucinálok is, leszázalékoltak, és most élem a nyugdíjasok "boldog" óráit. Amúgy novellákat írok.

Szép jó estét!

Most találtam meg ezt az oldalt és háát...megkell mondjam- érdekes!

Nálunk hasonló a helyzet! Páromat 2009 januárjában "elvittem" egy fül-orr-gégészeti műtétre, és történt egy rutin labor. Nahát mondanom sem kell, GOT-GPT az egekben volt...Nekem ez nem tetszett. Egészségügyis létemre, mondtam neki- "gyere be. leveszünk egy ismétlő vért". Az meg is lett, de itt már még magasabbak voltak az eredmények. Májusban elmentünk a belgyógyászatra, elmondtuk panaszunkat, UH, vérvétel....szokásos dolgok. Aztán hetente jártunk vissza vérvételre és májustól augusztus volt az,mire azt mondták: "mostmár biztos,hogy HCV." Augusztus után októberre kaptunk a kedves bizottságtól nagykegyesen engedélyt az Interferon kezelésre. (más osztályon ennyi idő alatt meghal egy beteg....) Hol is járunk? Május-október, ennyit kell várni,hogy azt mondják- kapsz kezelést....

Elkezdtük októberben 8.000.000 körüli víruszsámmal, 4hét után 1.700.000 és 12hetes után 740.000. Matematikailag is sok ez a csökkenés. De azt mondta az orvosunk,hogy nem hat a gyógyszer! Be kell fejezni a kezelést,mert a protokoll nem engedi tovább! Na most kérdezem én- KIT ÉRDEKEL A PROTOKOLL,MIKOR A SAJÁT SZERETTÜNKRŐL VAN SZÓ....?! Egyik orvos azt mondta a kezelés elején páromnak,hogy legyen hálás a barátnőjének. Én megkérdeztem,hogy miért?! Ezt a választ kaptuk: Mert lehet 5év múlva nincs köztünk.... Jah, köszönöm és ezt egy  32éves embernél.   Én nem hagytam annyiban az orvos protokoll szerinti döntését és tovább mentük egy másik orvoshoz. Ő már azt mondta,hogy a vérrendszere kibírja a további kezelést.  Visszamentünk a kezelő orvosunkhoz és mondtuk neki,hogy vállajuk a kezelés kockázatait! Így is lett... azóta is tart a kezelés. 17.hétnél járunk és reménykedve várjuk a javulást.

És igaza van Lion62nek! nincs érdekvédelmi szövetség,aki meggátolná a prokoll ellenes dolgokat! Nekünk azt tanították eü.jogon,hogy a betegnek joga van az ellátáshoz! Az én véleményem az,hogy nem pont az eü-től kéne elvenni a pénzeket,hanem a minisztériumból. Annyi pénzt szednek fel egy év alatt,hogy egy átlag ember el sem tudja képzelni,hogy mennyi lehet az! ÉS ha az ők hozzátartozójuknak mondanák azt,hogy nem kapsz tovább gyógyszert,mert az állam nem támogatja,akkor éreznék azt,amit mi érzetünk akkor az orvosnál.

Nem sokat tudtam segíteni ezzel a kis levéllel,de remélem csatlakoztam egy értékes emberek által létrehozott kis "csapazhoz".  Igen, valóban jó lenne egy klubbot létrehozni! Csak akarni kell!

Szép estét mindenkinek :-)