Bohém vagyok és az én történetem majdnem halálal végzödött. Most is még nagyon nehéz róla írnom de muszáj lesz megeröltettnem magam.

Szóval 2009. juniusában kaptam egy levelet, hogy menjek rákszűrésre, el is mentem és meg is csináltak minden féle vizsgálatott. Nyugodt voltam, mert nem jött semmilyen papír így azt gondoltam minden rendben van. Nem is éreztem magam rosszul, nem fájt semmim, rendesen mestruáltam. Tehát panaszmentes voltam!!!!

Azután jött decemberben egy félcédula, hogy menjek vissza a nögyogyászhoz, mivel eü. dolgozó voltam tudtam, hogy nagy baj van. A nögyogyász zavart és ideges volt azonnal vért vettek és beküldtek egy kórházba, ahol azt hittem, hogy kivizsgálnak, de megdöbbenésemre azonnal minden kivizsgálás nélkül megműtöttek. Azt tudni kell, hogy a leletemen cc.cacinoma (súlyos) volt írva. Majd 2 hét múlva közölték, hogy ez rosszindulatú amit már nekik tudni kellet volna, persze nem siettek a kivizsgálással.

Az volt mégis a szerencsém, hogy a Kékgólyóba találkoztam egy nagyon kedves doktornővel aki látta, hogy itt nagy a baj és felkarolt. Persze a legnagyobb mútétett kellett elvégezni aminek a neve Weirtheim mütét amit már legelösször kellett volna megcsinálni. Az utólsó pillanatban mütöttek meg, mert már a nyirokcsomo szálakba a húgyhólyagba és a végbél felé száguldott.

A nincs a doktornő akkor én most ezt nem írhatnám le ide.

Persze azért ez csak úgy nagyábból írtam le ez sokkal rosszabb volt nem mindent írtam le ami velem megtörtént és ahogy megtörtént. Az emberi élet semmit nem ér az orvosok számára, nem törödnek veled csak egy futószalag vagy a konzervgyárban, szomorú de ez így van.

ui: ha megtörtént a vizsgálat 2 hét múlva jelentkezz az orvosnál, mert Ő nem fog téged értesíteni és akkor jön a baj, nincs tünet, ninc s jel

Bohém

48 éves vagyok, 1988-ban méhnyakrákkal műtöttek. Azóta minden rákszűrési eredményem rendben van! szerencsére, de a hajam égnek áll, amikor látom a TV-ben, egyre sűrűbben, hogy beszélgessek el lányommal       / jelzem, 2 lányom van/  hogy milyen lehetőségek vannak a betegség megelőzésre. Emberek!, 90 ezer Ft a védőoltás fejenként!, az két leánygyermek esetében 180 ezer Ft!!! A beszélgetésen kívül nincs más lehetőségem. Mindkettő tanul még, két havi fizetésem lenne elég a védőoltásra, és akkor még nem ettünk, nem fizettünk rezsit! Talán a reklámköltség felét átadhatnák támogatásként az egészség megőrzéséért! Tudom, hogy van város, ahol ingyenes a védőoltás, sajna mi nem ott lakunk!

Vettem pengét, kötszereket, nyomókötés nem volt. Nagy hiba, mert a friss penge vágta, jó mélyen megnyesett kar fenemód ontja magából a vért. Voltak gyávább és bátrabb megmozdulásaim, utóbbi esetben szó szerint henteltem, s ha lehet így mondani, egyetlen élvezet magammal kapcsolatban a csöpögő vér látványa; az a kellemes, zsibbadt, lüktető fájdalom, szűnni nem akaró egész estés most-végre-eleven-vagyok - érzés, érzem, hogy van tüdőm, amivel beveszem a levegőt, semmi hiperventilláció, szívverés, finom bizsere, mintha valaki simogatná a karom. Az Anya, aki nem adatott meg olyanformán, mint normális gyerekeknek. Jó érzéssel alszom úgy el. Bekötött karral. Megesett, hogy nem pólyáztam be, és még reggel is levedzett; anyámék nem tudhatnak róla.

De most le kell mondani egy időre eme pompás élvezetről: megpróbálok társkapcsolatot létesíteni egy nőneművel. Egy bizonyos internetes portálon, ahol eltitkolom borderline és skizofrén mivoltomat. De ha meglátja a karomat, remélem, akkor már szeretni fog, egyáltalában megtalál az én Margaritám. A Mester is megjárta a diliházat. Összeszámolva annyit mondhatok, hogy eddigi 2 és féléves pszichiátriai pályafutásom alatt egy évet ültem diliházban. Ami azt illeti, szemet vetettem a pszichiáteremre. Persze, semmi esélyem Nála, hiszen fletnis vagyok.

Még normális koromban voltak lánykapcsolataim. Azok a lánycsókok; 10.000 borotvált férfiember nyálas, sörtés cuppanásánál többet értek; mégha a lány nem is volt esetem.

Mindenből az következik, hogy magára kell hagyni a tomboló borderlinet, különben magam maradok. Mondják, találkozhat a borderline egy adott társkapcsolattal, de én már alig hiszek benne.

Először is nem leszek annyira lírai, mint az előttem szólók.. nem vagyok a szavak embere. Ugyan gyanítjúk már egy ideje a környezetemmel, hogy valami nincs rendben velem. Nah, nem napi szinten.. van munkám, gyerekeim, párom... persze a bajok meg vannak, voltak, lesznek.... a baj mindig a dühkitörésekkel van... mintha nem is én lennek... olyan szavakat és úgy használok, amit amúgy "normális" napon sosem tennék. Néha, nem is ritkán  ezek a kirohanások tettlegességig is fajulnak. Amikről később nem sok (semmi) emlékem nincs. A lényeg, hogy egy ilyen kirohanás után leültem gondolkodni, mi lehet a baj.....

Jártam már pszichiátrián jó 10 éve, ott azt mondtak, depi, xanaxot neki.... ez a verzió "nem tetszett" szóval se a bogyót nem ettem és vissza se mentem többet. A keresgélés közben jött megint, depi, bi-polar, skizo... mind hasonlított, de egyik sem volt az igazi... amíg meg nem találtam a 3 betűt. Es abban a pillanatban a kirakó összes darabja a helyere került, magától, segítség nélkül.  A házi orvoshoz már úgy mentem, hogy tudom, mi a baj..... csak kellene egy pszichiáter... 4 hete várok időpontra.... és nem tudom, mi lesz!!!! Félek, hogy nehéz esetből most már elmebeteg leszek... hogy nem tudom, mi fog történni velem... meg azzal a pár emberrel, aki még a környékemen van :((((

Vvan valaki, aki meg tudja mondani, kb mi következik most? Vizuálok képeket... és félek tőlük.... és nem tudom, hogy ez a valóság vagy csak álmodom.

Sziasztok!

Láttátok a fókuszos riportot szept 23-án az rtlen? Pont hozzá járok :D Pár hete írtam nektek, hogy új orvoshoz fordultam, Szalai doktor az, aki a riportban van. Ezek szerint kezdenek rájuk felfigyelni, nem csodálom, még alig egy hónapja járok, de máris sokkal több reményt látok a gyógyulásra, mint bármelyik eddigi orvosomnál/szupergyógymódnál. Nem biztos, hogy teljesen el fog múlni a zúgásom, de már mérséklődött, és igyekszem, hogy méginkább mérséklődjön.

Fent vannak a Facebook-on, ez nem a reklám helye, de aki annyira rosszul éli meg ezt a betegséget, ahogyan én éltem meg, annak tényleg szüksége van az információra. Magyar Tinnitus Egyesületként vannak fent.

Sziasztok!

Most akadtam erre az oldalra és gondoltam hátha segíthetek valakinek vagy esetleg néhány kérdésére választ adhatok! Nyolc éve vagyok pánikbeteg most 27 éves vagyok. Nehezen fogadtam el hogy ez a betegség velem is megtörténhet. Az első 2-3 évben gyógyszert szedtem, ami nagy hiba volt, de akkor és ott másra nem volt erőm, majd rájöttem hogy a gyógyszer sem segít. Így nincs is értelme szedni, leraktam nehezen, de sikerült. Eltöltöttem még egy pár évet így, közben sok mindenre rájöttem de csak jobban rémísztettek a pánikot okozó problémáim, de már annyira vágytam a normális életemre hogy felkerestem egy pszichológust, aki segített elindulni az úton.

Nem Ő volt az én emberem, kis idő után elmentem egy másikhoz aki segített vissza szerezni a rég elveszett álmaimat. Az út az nagyon rögös és dúrva mert minden egyes félelmemet le kellett győznöm és megtanulnom nem félni tőlük, azt hittem nem tudom végig csinálni. Volt olyan időszak amikor felakartam adni, de belül valami nem hagyott és tudtam, ha mindent megteszek sikerül nem azt mondom hogy minden olyan mint pánik előtt mert van még néha most is, de nem félek és tudom kezelni. Így már nem is olyan félelmetes, elmegyek bárhová nincs ilyen akadály nem rettegek, hogy mi lesz ha rosszul leszek, nem görcsölök már 2 nappal az indulás előtt hogy jutok oda, nem félek hogy elájulok, nem szédülök, tudom élvezni hogy megyek csak úgy és nem menekülök!

Muszálj megkeresni és megoldani a probléma okozóját nekem ez volt a legszörnyűbb míg feldolgoztam ebben az időszakban a pánik nagyon erős és egyfajta idő utazás ez. Hisz vissza kell menned és helyre rakni a problémádat! Kívánok mindenkinek kitartást és erőt és BÍZZATOK magatokban mert anélkül nem megy! A gyógyszer nem segítség csak idő húzás  legalábbis nálam !

Alapvető jellemzője: hosszú, túl hosszú…

No és itt most alapvetően nem arra gondolok, hogy engem – több PCOS sorstárasam tapasztalatának tükrében legalább valóban nagyon alaposan és körültekintően kivizsgáltak kb. 6 hónap leforgása alatt, egy endokrinológiával foglalkozó intézményben.

Még ma is van, hogy ledöbbenek, azon hogy milyen tapasztalatokon kell keresztülverekedniük magukat sorstársaimnak. Az pcos.hu oldal igaz történeteit, és sorstársaim által személyesen mesélt tapasztalatokat figyelembe véve vetődött fel bennem a kérdés.

Ritka és szerencsés kivétel lennék hát?

Tehát nem ezt a fél évet tartom hosszúnak, ami alatt végül rátaláltak valódi problémámra, hanem az addig eltelt éveket. Gyakorlatilag az egész addigi életem alatt, már gyerekkoromtól kezdve sejtettük, hogy valami nem stimmelhet velem.

Az első intő jel a váratlan és nagymértékű hízás volt, amit egy a soha saját gyermeket nem nevelő nagypapánál és (mostoha) nagymamánál sikerült közel 3 hét leforgása alatt produkálni. Nem tehetnek nagyon róla, valóban nem tudták mit és mennyit kell  egy gyereknek enni adni.

Az egyik óvodában töltött nap után némi csúfolódás hatására egy borotvával eltávolítottam a nemkívánatos szőrt a szám fölül.

Általános iskolás korom második felére valahogy sikerült ideális testsúlyom közelébe kerülnöm. Hosszas koplalás és utólag belegondolva rengeteg mozgás árán. A heti 3 testnevelésóra, 5 X 1,5 óra úszás, heti kétszer 1,5 óra balett, heti kb. 5 X 1,5 óra aerobik és/vagy callantics hatására. (Oh boldog idők, máig nem értem mikor volt erre időm és azt sem miért is nem értékeltem akkori alakom)

Középiskolás koromban egy vidéki, megyei kórház endokrin rendelésére is eljutottam panaszaimmal. Persze akkor még ennyit sem tudtak erről az egészről, mint most. Nem is lett valami jó vége a dolognak, volt valamilyen vérvizsgálatom, amikor sokszor egymás után megszúrkáltak vérvétel céljából, de biztos,hogy nem cukorterheléses vérvétel volt. Végül szedettek velem valami gyógyszert (talán Bromochripitin volt a neve), ettől rendszeresen hányingerem volt, és utólag kiderítették, hogy ja valahogy túladagolták, és nem is kéne szednem. (Khmm…na  kb. innentől nincs „vak” mindent elhívő bizalmam az orvosok felé)

Egyetemi évek alatt a problémámmal (fokozott szőrösödés, pattanások, rendszertelen menstruáció) egy vidéki kisváros nőgyógyászához kerültem. Évekre jegelte a szőrösödés és a pattanások problémáját a felírt Diane 35 szedése. Csakhogy kb. egy év leforgása alatt 30 kg-ot híztam. Végül abbahagytam a szedését és újra szembesülhettem a már sajnos túl jól ismert tünetekkel. Ma már tudom, hogy az egész kezelés csak a tünetek egy részére hatott, és elodázta, hogy rátaláljak a dolog valódi okára.

Végül 30 kg plusszal, kialakulóban lévő vérnyomásproblémákkal, erőteljes hasi elhízással, lelket felőrlő fokozott szőrnövekedéssel jelentkeztem a háziorvosomnál, és ezen tünetekre már valami lámpácska kigyulladt az orvosom fejében is. Mondjuk igazából a hasamon a gyors és erőteljes hízás hatására megjelenő terhességi csíkoknak és a felsejlő Cushing kór rémképének volt köszönhető inkább mint a PCO-szindróma felismerésének. De szerencsére alapos és lelkiismeretes doki volt, így legalább továbbküldött endokrinológiai szakrendelésre további kivizsgálás végett. Ott is szerencsém volt, rendes orvoshoz kerültem, aki végül hihetetlen alapossággal vezényelte le a kivizsgálást, és zárta ki végül az egyébként hasonló tüneteket okozó egyéb endokrin rendellenességet.

Bevallom ekkora már módszeresen kutattam a neten, hogy mi lehet az egész. Ekkor kezdtek még csak egymásra találni az NLC fórumaiban a sorstársak, és csak később jött létre civil összefogásukból a www.pcos.hu weboldal, majd a PCO Szívügy Alapítvány.

Az akkori információ hiány ellenére is egészen sok mindent sikerült találnom a neten, és kutakodásaim megnyugtattak legalább, mert azért elég ijesztő 6 hónap volt ám, nem derítet föl a tény, hogy esetleg mégis Cushing kórban szenvedek, hogy a többi nem túl szívderítő lehetőséget meg se említsem, de végül megszületett a diagnózis…

Önnek Pco-szindrómája van. - mondta az orvos.

Hála istennek…mondtam én.

Még gyógyszert is kaptam rá…pedig ez sem egy egyszerű történet…mármint PCOS-ra gyógyert kapni. De ez már egy másik  történet.

Mondom, alapvetően szerencsés vagyok…

Itthagylak, itthagylak, elszökök, menekülök, el tőled, el tőletek! Megcsillan a síneken a fény, számomra már nincsen remény, ég veled! Sötétben közelít egy árny, megyek, nem várok tovább! Nem értik, nem értitek, el kell hogy veszítsetek, nem bírom már! Szám segítségért kiállt, de otthonom nem lelem, magamból elvesztem, vége már, vége már! Porcelán szív, márvány lélek, érzések nélkül a világban így élek. Félek, rezzenéstelen arcom hideg, körülöttem csak céltalan szívek, tükörbe nézek, tekintetem üres, porcelán szememen át párás az üveg. Béke otthonomban, márványsima koporsómban otthonom meglelem, szívem ott felmelengetem. Mert itt már csak porcelán világ van, kemény és hideg, s körülöttünk minden sötét és rideg. Már ott is melegebb van, hol csak gyertyafény lobban, mégis a lángban ott van a szeretet és emlék, az élő szívekből eltűnt a menedék. Nem kell!!! Vidd!! El innen!!

Megdermedt az élők között a szívem! Porcelán világban porcelán emberek, kik engem soha meg nem védtetek! Porcelán világban boldog nem lehetek, nekem kell az érzés, hogy SZERESSETEK!!! Hogy segítsetek élni, az élettől nem félni, mosolyt remélni ha üres tekintetem rád emelem, ne csak a rosszat kelljen örökké éreznem! Vagy tényleg megyek, ha már nem kellek, borderline-osan túloldalon végzem sorsomat, csillagom maholnap lezuhan! Daybreak, vagy Hajnal ahogy neked tetszik, a döntésképtelenség bennem vetekszik, nem bírom, nem bírom ki tovább innen el, s hogy maradjak, már senkit nem érdekel! Elhallgat a szív, mely eddig gyűlölve szeretett, elhallgat a száj, mely eddig forrón csókolt, elhallgat a lélek, mit bántottál! Üres már minden, nincsen itt semmi, hogy lehetne engem szeretni???

Ha otthonom nincsen, hiába van szülő, ha mindenki csak érzéstelen hüllő?! Ha nem vagyok tiszta, gyógyszer mérge vérem issza, bágyasztja erőm mi lehanyatlik, elzsibbad testem, nem várván csodára, egy mentő villogó szirénájára. Most van hát ész! Most legyél merész! Porcelán világban kezed úgysem fogja senki, nem fog senki rád emlékezni, csak áldozat vagy! Porcelán szívek, legyetek hívek, sírom előtt leborulni minek, csak gyújts egy gyertyát s nézz a lángba, érzéseid eltemetve vágyaid távolába, újra érezned kell, de késő, szám már nem felel, elkéstél!!! Késő már szeretni, érzéseket érezni, bűnöket megbánni, kezet imára kulcsolni elkéstél! A SÍR MÁR NEM BESZÉL!!  A sír már nem beszél, az emlék benned él, tanulj hát abból, lépj ki a porcelánból, NE LÉGY KEMÉNY!

Szép napot!!Talán azzal kezdeném történetem,hogy 10.-éve vagyok beteg!!  deppresszió,személyiség zavar, ez egy kevert típusa,Parkinzor kór ami a lábomba jelentkezett,és olyan félelmet vállt ki belőlem ,hogy egyedül nem merek az utcán közlekedni.nagyon megterheli idegeimet ,mert mindig Függök valakitől:! ezt ugy értem , ha családom tagjai halylandóak velem lejönni az utcára,/vásárolni-ügyemet intézni,-vagy csak épp kimozdulni /mindig valakire számítanom kell:és ugy vettem észre ez mér teher nekik!!Elvagyok keseredve,és nagyon szomorú vagyok!!!Szeretném ha némi tanácsot kaphatnék!!Milliószor megpróbáltam ,kilépek a kapun,és iszonyú félelem remegés jön rám! Előre is köszönöm a válaszát:tisztelettel Magdy

Nem akarlak világ! Így nem! Nem akarom érezni a rosszat, mikor bennem az ördög gonosz és széttép minden lelket. Nem akarom érezni a gondoskodást, ha az csak egy pillanatig tart! Nem akarom érezni a szerelmet, ha nem örök. Nem akarom látni mások jókedvét ha én szenvedek. Önző vagyok? Aligha! Csak egyszerűen normál ember akartam lenni, olyan aki bármikor képes bárkit kidobni,és nem szenved. Olyan akartam lenni, akit megbecsülnek és nem lenéznek…olyan akartam lenni, akit szeretnek. Akit tudnak szeretni! Nem bírom már tovább! Bárhol, azt mondom bárhol csak itt ne, csak így ne! Ez leginkább a másvilágon valósulna meg. Igen, félek. Attól félek nekem nem sikerül. Nem akarok nyomorék lenni. Néha belegondolok abba hogy mi lesz a tárgyaimmal, mi lesz a plüssökkel…mi lesz a nevető tárgyakkal a szobámban? Ott a pokolban nem lesznek szívecskék és nem lesznek tárgyak? Mit fogok egész nap csinálni? Az én szenvedésem olyan erős, hogy még a túlvilágon sem szűnne meg. Sokszor irigyelem a halottakat. Hogy bár cserélhetnék velük. De még attól is félek. Mi lesz a zenével, ami gondolatokat adott a versekhez? Mi lesz az ésszel ami naponta új és új ötletekkel állt elő? Mi lesz azokkal a ruhákkal amiket hordtam? Nem tudom. Talán kidobják, vagy odaadják valakinek. Mi lesz az emlékkel 10 év múlva? Mi lett volna ha már 10 éve sikerült volna? Nem lenne farcolás a kezemen, nem szenvedtem volna, és nem derült volna ki, hogy egy átkozott sorsba születtem. Mit ér a ház ha nincs benne otthon? Ha egy hideg tégla nem ad meleget! Mit ér a szoba ha sötétben félek? Mit ér a szó, ha nem merjük kimondani? Mit érnek az érzések, ha büszkék vagyunk ezért nem mutatjuk ki? Nem, nekem itt kell hagynom ezt a világot…ezt a Földet. Otthon soha nem lesz már a házból, a tégla nem fog felmelegedni. Ennyi év után az alapoktól kellene kezdeni, egy apró kis köldökzsinórtól, melyet soha de soha el nem kellene vágni, és nem kellene arra vágyni, hogy másban találom meg mindazt amit nem kaptam meg! Ó te átkozott köldökzsinór!

Te szakítottál el abból az otthonból amit magaménak tudtam, te voltál az aki megmutattad, hogy önállóan lélegezzek! Most ki mutat nekem utat? Amikor a keresztem a másvilágra mutat?! A köldökzsinór csak egy álarc. Gondoskodik rólad míg összeköt. Aztán kidob. Mocskosul kidob, nem lehetsz már többé a védelmében, nem veheted az ő levegőjét, nem eheted az ő ételét, minden megszűnik. Minden megszűnik. Ó te gyalázat! Te utolsó bánat! Mérges öntudat! Szétterjed eremben lüktető vérem nyomában nincs magyarázat! Nincs többé magyarázat! Hogy hol romlott el, nincs többé felelet. Sem kérdés! Egyedül maradtál, nézz szét! Szív külön dobban, lélek fáj csak egyre jobban! Gyalázat! Bűntudat! Miért szakítottál ki, miért üldöztél el? Vége a szép napoknak. Felnőttem. Kisgyermekként még nem tudtam, hogy a játék és minden amit „kiharcoltam” magamnak az nem minden. Nekik kellett volna utat mutatniuk, hogy ez így nem a megfelelő. Bárcsak lett volna bármi, bármi kis papírangyalkám, vagy bármi játék nem drága szőke hajú babák, bár olyan helyen nőttem volna fel ahol nincs fürdőszoba, vagy bármi, csak ne lettem volna borderline-os. Iszonyú fájdalom! Iszonyú gyötrelem! Iszonyú a tudat, hogy két ember, jó és rossz harcol egymással! Borderline! Határvonal! A vonal jobb oldalán a gonosz, a bal oldalon a jó, középen én magam!

Én magam, aki segít, aki nőnek érzi magát, én magam, aki pozitív energiát ad másoknak, a nevetős, olykor szórakozott Hajnal. Jobb oldalon a borderline foglal helyet a trónon, ő a gonosz, az átkozott a sebhelyes, aki abból táplálkozik, hogy megpróbáljon minél több embert elmarni tőlem és sorstársaimtól. Aki attól boldog, hogy belső tudatunk darabokra szakad, aki abban leli örömét, hogy aminek belül kell lennie, az kívülre kerül. A vért látja örömnek, minden cseppje mámor, mint nyáron egy hűsítő zápor, a gonosznak ez kell! Bal oldalt pedig daybreak néven egy örök filózófus, elmélkedő, rejtett személyiség foglal helyet, akit szeretnek, és ő is szeret. Tervei vannak és ötletei, általában vidám és kis butaságaival megnevetteti az embert. Benne egy gyerek veszett el. Sír ha úgy tartja kedve, nem érdekli ki látja. Ettől jó ember. A gyermekkor minden őszintesége egy oldalban összefűzve könyvként előtted kiterítve vár, hát olvasd. Mire emlékszem? Volt egy cumim. Igen, mint minden gyereknek J sőt, nem is egy volt.. de akkor is a legszebb, a legjobb egy piros színű volt. A többit ki lehetett dobni, de Őt nem. Nem emlékszem ezekre, csak úgy mesélte anyu. Igen. Van anyukám. Ambivalens érzésekkel gondolok rá, függően attól, hogy milyen vonalon állok jelenlegi helyzetemben. Úgy 2 órája váltogatom szinte percről percre ugrálok át egyikről a másikra. Pedig nem is vagyok sportos! J Na igen. Nem vagyok az. Itt a vonalon állok.

Hol jobb, hol rosszabb változásokon esem át. Most éppen stagnálok. Gyermekkorom eme tulajdonságával kapcsolatban nem szívesen beszélek, mély sebek vannak. Ez kihat a kapcsolataimra most is. Emlékeim tárházában van az óvoda, melyben én úgy érzem, otthonra leltem. Már nem emlékszem, hogy milyen voltam kiscsajként, viszont még ma is bennem él a Mesebolt című könyv. És egy játékbaba amit egy fotózás erejéig meg is örökítettek. J duplajó érzés volt az ovi. Arra is emlékszem halványan, hogy lopós voltam. Élelmiszerboltban…Ej, nem szép dolog, de hát kisgyermekként? Csokiimádat.. J talán?!..Nem volt hosszú hajam, sőt, elég fiús. Miért nem lehet egy vagány kiscsajnak hosszú haja? A barátnőmnek szőkés göndör haja volt…irigyeltem. Mi lettünk a legjobb barátnők. Állandóan ott voltam náluk, iskola után. Anyu eltiltott tőle…nem értettem. Rossznak láttam anyut, náluk pedig jó volt lenni. Úgy érzem, ő volt az aki máshoz üldözött.. Együtt ettünk a bnőmmel és az anyukájával rizsfelfújtat, teát, vagy éppen lekváros kenyeret. Minden finomabb volt. Én nem hiszem, nem gondolom, hogy tőlük lennék ilyen. Miért nem lehetett hosszú hajam, és miért voltam eltiltva??? Választ kérek, miért lettem borderline-os? Miért nem tapasztalhattam meg azt amikor azt mondod: szeretlek! Mért nem mondtad: hiányoztál! Miért nem voltál mellettem, miért üldöztél el magadtól?

Ó te átkozott borderline, hogy gyökeret vetettél belém és esőként táplál a család! Minél többet vagyok itthon, minél többet és többen bántanak neked mind csak eső, hogy erősebb legyél! Hogy legyőzz! Hogy kimondjam: GYŐZTÉL! Hát tudod, azt hiszem még kicsit várok. Várok a magyarázatra, várok az őszinte szóra. Nem tudom, hogy érdemes-e. Talán néha újra ismét és újra és ismét…csak hogy ne kelljen éreznem. Csak hogy ne kelljen gondolkodnom. Hat már a méreg. Nyugodtabb vagyok. Szívem kell csak csillapítani bármi áron.. kockázattal jár, de muszáj! Nem lehet, nem lehet több közöd, nem lehet közötök hozzám! Férges vagyok! Hozzádbújok gyermeki tekintettel és őszinte szóval, és megfertőzlek gonoszsággal, titokban pedig megölöm a lelked! Ennyit érsz BORDERLINE! Határvonal! Ennyit értek ti! Ti, akik azt hiszitek könnyű. Ti, akik azt hiszitek így jó, hogy eldobtok! Büszkék lehettek arra, hogy ennyi lelkierőtök van! Hogy CSAK ennyi. Ember vagyok én is! Borderline-os, de EMBER! KÖNYÖRGÖM, én is olyanból jöttem ki, ahonnan TI! Nem vagyok elmebeteg, nem vagyok gyilkos. Legfeljebb önmagam gyilkosa. Ahhoz hogy elpusztíts egy lelket, először a testet kell megölnöd! Hát csodálatos egy találmány! Lélek nélkül csupán ösztönnel lehet, hogy így is menne! állatként kóborolnék naphosszat, ha úgy tartja kedvem az úton az autók között….talán még ez a kockázat is jobb mint a borderline. Line=vonal hm….mint a sinus, talán olyan…egyszer fent, másszor lent. Emberi élet. Olykor megváltanád a Világot, egyetlen szóval, máskor pedig kegyetlen bánásmódban részesítenéd elsősorban önmagad, és társaid, akik bántottak. Fórumokon azt írják, hogy legyünk büszkék ama tehetségünkre amit e „betegség” kapcsán magunkénak tudhatunk. Hát én nem vagyok büszke! Mire?

Hogy verset írok, és közben a párkapcsolataim mint a dominó dőlnek sorban össze? Szép, meg is tapsolom magam. Ironikus egy fogás az biztos. A versekkel sok mindenre nem megyek. Talán a tudat, hogy „agyamban verssé sűrűsödik a szó, avagy szavakká hull a vers” az magyarázza meg e különlegesség mivoltát. Mert ha még ezt sem kaptam volna, hogy le tudjam írni versben amit érzek, akkor nem nyílott volna ki az a virág. Akkor csak zöldellt volna, és szedegethettétek volna le a száraz, megsárgult, meggyalázott leveleket. Így legalább néha gyönyörködhetsz a virágban. Bár nem sok ideig. Nagy viharok járnak erre mostanában. Lelkemben hatalmas villámok cikáznak felégetve minden szép érzést, lerombolva minden szép pillanatot, meggyalázva, megszégyenítve minden nap. Várj, még nem adhatod fel! Mondom magamnak! Őszinteséget akarok! Tudni akarom mit tettem, tudni akarom mit követtem el amiért nem lehetek egyenlő. Tudni akarom miért nem maradhatok életben! Zenélj…súgd a fülembe még velem vagy és mellém bújsz..érzem az illatod…érzem tested melegét. Itt vagy.

Én meg állok hontalan. Vágytalan. Üresen. Kihaltan. Kiszáradtan. Már kiszáradtam. Szégyenszemre nem tudok neked szerelmet adni. Nem tudok melletted lenni. Nem tudlak támogatni erős sem vagyok. Összeomlottam. Nem az vagyok aki voltam. Itt állok hontalan.

Kerestelek. Mindenkiben akartalak. Senki nem volt az akinek lennie kellett volna. Nem mutattad meg, hogy Te vagy az egyetlen! Nem tanítottad meg mit várjak másoktól, nem volt kötelék köztünk. Elvágtad. Elengedtél. S végül elűztél. Most menekülök.

Támogattál. De kaptam tőled örökségbe egy terhet. Miért kellett? Felnőttem. Már nem foglalkozol velem. Nem kereslek más férfiakban. De elfogadni így nem tudlak. Nem pénz kell. Támogass. Nem anyagi javakban. Érzékelni akarlak!

A másik felem voltál. De árnyékként elrontottál. Jobbnak láttak Téged, s most nem vagyok féltékeny. De Te sem vagy velem. Ez a legrosszabb nekem.

Hiányoznak. Velem vannak, s mégsem. Utat tör a szenny, a gyűlölet, a magány, Borderline-NE utálj!

Felnőttem! S nem vagyok erős. Fuldoklom. Egy darabig visz a víz, arcom fürdeti a napfény, de vihar jön…már készülőben van..körülöttem minden vad…zord kegyetlen. Én voltam az egyetlen aki ebben a szemtelen világban is őszinte akart maradni..de nem akarok zavarni…csak választ akarok, s utána ha fáj nem maradok. Ennyi. Addig megyek vezekelni.

2010. szeptember 13.

Sziasztok nagyon szivesen beszélgetnék olyan emberekkel akik ugyan ezt élik át vagy hasonlókat mert nem akarom elhinni hogy ez csak a fejbe játszodik le vagy is pánik betegség! Én 26 éves vagyok Csabának hivnak,már évek óta érzem ezt az érzést kezdetben csak szorongtam,munkahelyet váltottam állandóan párkapcsolatom nincs a szüleimmel élek! sokszor éreztem ugy hogy meg fogok fulladni és nagyon megilyedtem.aztán ez most elmult,volt hogy nem mertem kimenni az utcára,de szerintem ezt is leküzdöttem már,akkor volt még az epilepszia és a szivinfarktus. Hálla istennek egyébként egészséges vagyok és minden eredményem jónak bizonyult! Jelenleg szedek gyogyszert Cipralexet reggel egyet már most 3-4 hete körübelül nem volt könnyü,sem megszokni egyébként is félek mindig hát ha még érzem a mellékhatásait is,de már megszünt teljesen!

Most csupán annyi a panaszom hogy véletlen szerüen rámtör valami nagyon valós halálfélelem ilyenkor nem tudok mit csinálni,ha nem otthon vagyok akkor azon vagyok hogy minnél hamarabb haza kerüljek a szüleimhez,és aztán elmulik ez az érzés,de nagyon rossz nem lehet szavakba leirni tisztán látom magam elött hogy vigem lesz. 10-20 perc és elmulik álltalába de ez mindig megbélyegzi a napomat és csak erre tudok gondolni! Szivesen beszélgetnék másokkal is akiknek vannak ilyen élményeik,keresem a kiutat szeretnék meggyogyulni minnél hamarabb! Beszélhetünk itt is msn-en is! Valaki segitsen! Köszönöm! És szép napot mindenkinek!!! A cimem a következő: vcs@c2.hu ez az msn-is meg az email is! Mindenkit szivesen várnék aki tud tanácsot adni! Köszönöm!

Sziasztok! Én egy 40 éves nő vagyok. 7 éve vagyok súlyos pánikbeteg. Akkoriban egy hatalmas bevásárlóközpontban dolgoztam, mint pénztáros. Azon vettem magam észre, hogy egyre jobban idegesít a tömeg, és nem egyszer előfordult, hogy a férjem hívták telefonon, jöjjön értem, mert rosszul lettem. Olyannyira felerősödtek a tünetek, hogy lassan már a 2 szobás panellakásunkban is alig tudtam létezni. Állandó szédülés, remegés mellett nem merek egyedül közlekedni a mai napig sem. Alapjában véve egy vidám természet vagyok, bár nem tagadom az évek során voltak olyan  időszakok, amikor teljesen magamba fordultam.

Nem volt könnyű az életem, egy válás, 2 haláleset a családban, egyik testvérem, másik édesanyám, mindezt feldolgozni. A napokban voltam kontrollon a pszichiáternél, és kerek perec közölte velem, nem valószinű, hogy meggyógyulok, ezzel már együtt kell élnem. Én ebbe sehogy sem tudok belenyugodni, hiszen mindig egy örökmozgó emberke voltam. Unom már, hogy mindenhová kisérgetni kell, mert egyedül nem tudok létezni.

Nagyon elvagyok keseredve!

Szervusztok!

Szeretném megtudni Dr Szirmai Ágnes elérhetőségét Pécsett, mert kb 4 hete ismételten szédülök (47 éves vagyok), ami kb 8 éve kezdődött, de azok kis mértékú szédülések voltak, a mostani elég intenzív. A házi orvosom és az orr-fül-gégész szerint a fülben lévő kristályok okozhatják.

Köszönöm a segítséget.

Judit

Sziasztok én egy 35 éves elkeseredett, 3 gyermekes anyuka vagyok. Utálom sőt gyülölöm magam ahogyan sokszor viselkedek. Nem tudom elfogadni magamat olyannak amilyen vagyok! Milyen példa van a gyerekeim előtt? Nem tudom mit tegyek! Félek mindentől, félek elindulni, félek az emberektől, félek az orvostól hogy mit fog mondani! Úgy érzem, mintha egy ördögi kör közepén volnék. Nem tudok kiszálni!

Vannak jobb napok de a legtöbb az rossz! Sajnos a férjemmel nem lehet erről beszélni, mert nem tud segíteni. Kilenc éve élünk társas magányban. Kamasz koromban is voltak problémáim de ez az idő múlásával egyre csak gyülemlett. Folyton kerestem valamit ami nagyon hiányzik, de sajnos nem találtam meg. Csak múlik az idő. Nem akarok megint 10 évet átaludni, mert mindentől félek. Nem tudom mit kéne tennem? Édesanyám soha nem értett meg engem. Nem is érti miért lettem ilyen? Barátaim sajnos nincsenek. Nem tudom hogyan kell barátkozni. Mikor mit kell mondani. Állandóan zavarban vagyok. Mi lessz így velem, velünk?

Kérlek ha valaki tud segítsen!

1995 nyarán egyetlen pici, piros elvátozást észleltem a kézfejemen, igazából nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Később viszont ezek az elvátozások egyre csak elterjedtek, utána derült igazán, vagy inkább borult, hogy nekem bizony pikkelysömöröm van.Nem részletezem a sikertelen kúrák tömkelegét, hanem inkább a megoldásról említenék, pár lélekemelő gondolatot.Azzal igazából nem mondok újat, hogy a betegség pszihoszomatikus eredetú,sokáig elhitették velem, hogy genetikei eredetű. Nem vagyok orvos, de kijelenthetem, teljes bizonyossággal, hogy ez a betegség bizony a lélek jajkiáltása. Igazi önismeretre van szüksügünk, kideríteni, hogy mi az ok, mely a tüneteket okozza. Melyek azok a lelki traumák, érzemi sokkok amelyek értek bennünket. Javasolnék az önismerethez, a napi rendszeres meditációt, amelyben megláthatjuk valódi értékeinket, megélhetjük, megérthetjük hogy a saját valóságunkat csak mi teremthetjük. Természetesen ehhez egy magasabb tudatosság és rezgésszám szükséges. Olyan készítmény segíti a teljes tudatos létezésemet, amely már bizonyított ennél, már komiszabb elváltozásoknál is.Egyébként ennek a betegségnek, lehet furcsa ilyet mondani, még örülni is lehet hiszen van időnk a kellő önismeret megszerzésére. Túl egyszerű volna egyetlen pirula elfogyasztásával túlleni az egész tapasztalásunkon. Amennyiben valakit érdekel a termék szívesen megosztom a továbbiakban.Egyébként 8 hónapos kúra után a gyógyulási arányom 95%. Annyit azért még el kell mondanom a kúra alatt nem illik újabb problémákat, traumákat  okozni magunknak.

Nem szeretem a nagybetűkkel húzni az időt. Gyorsan írok. közben "ebédet" főzök... merthogy reggel nem volt kedvem felkelni (ma sem) és aztán fél 10-től még eltotojáztam a gép előtt egy órát. Majd a barátnőmnek mentem segíteni (nincs kocsika, Így nekem kell megoldani időnként, hogy segítsége legyen).

Szóval, mire idáig érkeztem jött az olmos fáradtság... és az újra meg újra rámtörő nem akarok élni. ez nagyon rossz. azt hiszem az egész abból fakadt, hogy mintha kiszállt volna belőlem az életerő. bizonyára ennek is vannak okai.

Szóval a nyár eltelt, épp az államvizsgám után leálltam a gyógyszerrel, amit szedtem, meg is voltam tűrhetően, igaz az ingások nagyobbak, az érzések intenzívebbek, a sírások meg gyakoribbak lettek. ám az örömök is evvel együtt. végre mintha a saját érzéseimet élném. minden nyáron eljátszom a gyszerleállást. az idei volt a legjobb/legsikeresebb.

S mindig akkor kezdem el szedni újra, amikor a pánik szele megcsap. persze, nem elég egyszer rámtörjön... azért annál többre van szükség ehhez.

és lőn... vége lett a nyárnak. de előbb még bepróbálkoztam a pótfelvételin MA-ra. hát amikor utaztam 220 km... persze, hogy izgultam amiatt, hogy sikerül-e. 100 km után elkezdett zsibbadni a kezem, rámjött a hasmars... hányinger... stb. beveszem a rivot, azért az szokott használni. hellyel-közzel, most is. nem eléggé :(

majd ahogy újraindult a terápiám, és jöttek a gondok... az egyetem nem fogadta el az igazolásom (még nem volt a kezemben a diploma)... rohanok a diplomáért... megvan! hurrá!!!!! ám már késő... persze írkálok egyetemen mindenhova.... próbálkozom. lepattanaok. a felvételi beszélgetésen max pontot kaptam... csak a szakdogám miatt. sebaj. tudom én, hogy nem tudtam visszaadni a tudásomat. nem jutottak eszembe a dolgok. no, mindegy.

felvételi tán mégsem sikerült. kérvény a miniszternek. ezt a kört már csak becsületből futom le. ... nem reménykedek és a kedvem is elment. ráadásul újra meg újra erőmet vesztem.

És ismét jött a sok szorongásos rosszullét. hiába próbálom meggyőznim magam, annak semmi értelme. és valahogy az "elfáradással" egyött jött a nemakarokélni éezés is.

Időközben a ,megpályázott állás is elindulni látszik... 2 álás... félek... egyet is nehezen viszek, ahol pedig csak másodállásban vagyok. no, meg egyébb felelősségteljes melóim... és a családom.

Mostanában többször veszem elő a morzsányi (szó szerint az) antipszichót, hogy nehogy eljussak odáig, hogy feladom.

Semmit sem ér az emberi szó... mert vígasztalhatatlan vagyok. nincs olyan mondat, amitől erőre kapnék. csak magam tudok talpra állni. talpra állok!!! ha az útált napi gyszerszeddéssel, hát avval. de nem hagyhatom itt/ott a hivatásom, a gyerekeim... nincsen másuk csak én.

Hogy a sztori kerekebb legyen... amikor a diplomámért rohantam, akkor a visszafelé úton egy kő betörte a szélvédőm. idő, amíg megcsináltatom... hogyan fér majd bele a rohanásaimba????? közben egy elmü számla is érkezett... majdnem 100 ezer ft a túlfogyasztás 2 év alatt...  és aztán h a figura nagyobb legyen ... parkolásnál megnyomták az autóm.

persze... mindezt majd megoldjuk...

egyedül vagyok a családomnak... az "oszlop"... egyedül a gyerekeimnek... és sokan vagyunk... rajtam kívül 6-an.

fáradt vagyok... és talán az a baj, h arra vágyom, hogy sokáig és nagyon figyeljenek végre rám is... vagy mégsem????

nem tudom. és épp mazt sem tudom mitől vagyok így, most... talán a cím miatt??? el ne felejtsem milyen a "pokol"... ám mostmár vége lehetne.

majd megint szerzek ginzenget... és nem tudom, még mit. majd megoldom... és rendben leszek.

ja, a nevem már átírhatnám: vagyokvalaki-ra. hisz a diploma megszerzése volt a cél, mikor adtam magamnak :DDDD az meg meg van. s hogy végül ki leszek???? talán az lenne a jó, ha aki vagyok... de épp a lenni ige a lényeg. nehogy feladva csak voltam legyek.

Csípőficammal születtem, a jobb lábamra picikét sántikáltam. Mindez azért történt mert félre kezeltek.

13 hónaposan műtöttek először mert konzervatív kezelés már nem jöhetett szóba.  10 éves koromig hat műtéten estem át A csípőficam következménye kétirányú gerincferdülés és mostanra durva csőrképződés a csigolyáimon.. Ezt követően 28 éves koromig tünetmentes voltam, a bicegésemből alig lehetett észrevenni valamit. Azután 2004-ben két izületi szabadtest jelentkezett a csípőmben egy 4 és egy 8 mm-es. Nagy fájdalmaim voltak és nagyon sántítottam. Az orvosom az mondta, hogy nem műt meg mert nem biztos, hogy talpara tud állítani. Így kínlódtam pár hónapot és valahogy rendbe jöttem. Gyógyfürdőkúrákra kezdtem járni Hévízre. Ezek a kúrák nagyon sokat segítenek rajtam. 2010 telén valami megint történt velem...éreztem romlik az állapotom, járni alig tudtam és a mai napig nem tudom bekötni a cipőm...Teljes porckopásom van. Az orvos azt mondta, hogy tűrjek mert a korom miatt nem akar megműteni...34 éves vagyok....Azon gondolkodom, hogy kinyugdíjaztatom magam, le vagyok százalékolva. Szerintetek jól teszem???