17 évesen kezdődött, bár akkor nem tudtam, hogy ez az, így hívják, és azt sem tudtam, hogy introvertált vagyok. Jó kis párosítás. Most 29 éves vagyok, és 27 évesen kerültem pszichológushoz, ki is lábaltam belőlle, és elfogattam magam olyannak amilyen vagyok. Amin tudtam változtattam, és a legkisebb pozitív változás is örömmel töltött el. A fóbia kialakulásának története röviden:

Egyik nap azt vettem észre, hogy remegek, pillanatok alatt leizzadok, szószerint csurom víz lett a ruhám, hányingerem volt, szédültem, kiszáradt a szám, étvágytalan voltam, a két karom lezsibbadt és a nyelvemben csípőérzés volt. Féltem elhagyni a házat, a biztonságos helyet, ahol jóléreztem magam, de megtettem, mert muszály volt. 27 évesen minden áldott nap így jártam be dolgozni, azóta elkellett hagynom a munkahelyem leépítés miatt. 17 éves korom előtt imádtam utazni, buszon, vonaton, villamoson, bármin, de ennek egy csapásra vége lett, és inkább volt számomra nyűg, mint élvezet, mert ha előző nap tudtam nekem utazni kell, azonnal előjött a rosszullét,  aludni sem tudtam.

Ok amiért ez kialakult: akkoriban volt két barátnőm, több is volt, de ők voltak az igaziak, akkor ezt gondoltam én. De egy napon azt vettem észre, hogy egyedül vagyok, nincs mellettem senki, rá kellett döbbennem, hogy csak kihasználtak, mert ha szükségük volt valamire jöttek, de fordítva már nem így történt. Szóval szépen elmaradoztak. Volt egy srác, aki szintén átdobott a palánkon, csúnya landolás…Elkezdtem magam hibáztatni, magamban keresni a hibát, hogy mind ez miattam történt, mert rosszul csináltam valamit. 27 éves koromig minden kimaradt az életemből, barátok nélkül tengettem az életem. Közben egyre inkább magam hibáztattam, hogy miért vagyok ilyen szerencsétlen, engem miért nem szeret senki, engem csak utálni lehet? És ehhez hasonló dolgok, voltak ennél rosszabbak is. Nem mertem társaságba menni, mert attól féltem, hogy azonnal megutálnak, kinevetnek, mert nem vagyok okos- igen, iszonyatos butának tartottam magam, pedig az IQ-teszten kiderült, átlagon felüli az intelligenciám. Féltem attól, ha beszélek, csak hülyeségek fognak kijönni a számon, ezért inkább nem szóltam semmit, és megadtam magam a kétségbeesésnek. Csendben maradtam és meghúztam magam. Ez apróságnak tűnhet, de ez nagyon megviselt lelkileg. A végén annyira kikészültem, hogy alig bírtam az ágyból is kikelni, elfáradtam, egy ilyen fóbia kialakulásával hatalmas energiát vesztettem. Bántott az is, hogy nem tudok kiállni magamért, és inkább annyiban hagytam a dolgokat, ezáltal pedig kihasználtak. Az is igaz, hogy nem szeretem a konfliktusokat, inkább rájuk hagyom, mert vannak dolgok ami miatt nem érdemes veszekedni, nem érnek annyit, sokkal fontosabb az egészségem. A pszichológusom segítségével kilábaltam a fóbiámból, és elfogadtam, hogy introvertált vagyok. Szóval ez a történetem röviden.

Most viszont megint rossz a helyzet, minden újra kezdődött. A legkisebb problém is gondot okoz, és rosszulléttel reagál a szervezetem. Tudom mivel állok szembe, tudom, hogyan kellene kezelnem a helyzetet, de mégsem megy. Ugyanis annyira érzékeny lélek vagyok, hogy a legkisebb igazságtalanság is megvisel, nem tudom feldolgozni. Belefáradtam az emberek rossz májuságába. Én is hibás vagyok, de kiváncsi vagyok, erre Ti hogyan reagáltok.

Történet: új munkahelyre kerültem 3 hete, a munkaügyi közppont közvetitett ki 4 órába, és csak 2 hónapra. Nem adom fel emellett próbálok állást találni, nem sok sikerrel, na mindegy. Sajnos, ha valakit kiközvetitenek lenézik, kihasználják, mindent vele csináltatnak meg és még ki is nevetik, ha valamit nem jól csinál. Nem értem mire jó az, ha valaki új és nem tud valamit, akkor ki kell nevetni. Ennek hangot is adtam a főnöknek, amikor odajött hozzám, hogy még alig ismerjük egymást, beszélgessünk. Valahogy szóba került a kiközvetitett munka. Nekem sem kellett sok és kiadtam magamból, egyszerűen erő kényszert éreztem, hogy ezt kimondjam. Persze nem ilyen durván mondtam el a véleményem. Csak feltettem kérdés formájában, miért van ez? Mert sajnos nem egyszer jártam így előző munkahelyemnél. Nagyon megsértődhetett, mert azóta is úgy néz rám, mint egy véres rongyra. De elmondanám, vagyis inkább leírnám, amikor oda mentem semmit nem mutattak meg, mit merre találok, mi a feladatom, csak ráböktek a csoportra, hogy ott leszek. Ha kérdeztem, akkor az volt a bajuk, mintha egyértelűnek kellene lennie, pedig ők sem profin kezdték a munkát. Volt aki besem mutatkozott, elment mellettem, volt aki bemutatkozott, de próbáltam beszélgetni vele, csak rosszalló tekintete kaptam. Így is nehéz egy kezdőnek, hátha még ilyen helyre megy…Így sem kedveltek, de amióta a csoprt vezetőnk megutált azóta, akivel tudtam kommunikálni az is hátat fordított. 10 emberrel kell szemben állnom. Mindent a nyakamba zúdítanak, csináld meg ezt, csináld meg azt, ők meg a körmüket festik, beszélgetnek, nevetgélnek, néha nagy lomhán tesznek egy mozdulatot. Akiket ismerek, mind azt mondják, hogy sikerült kifognom a legszemetebb társaságot, nagyon kétszínűek. Hát ezt észrevettem sajnos. De miért, miért jó az nekik, ha így viselkednek? Értem, tudom is a választ, de mégsem fér a fejembe. Ezt nem tudom lelkileg feldolgozni, és ezért megin előjött a fóbiám, a sírások is kezdenek minden nepossá válni. Hiába mondják, ne foglalkozzak velük, engedjem el a fülem mellett, nem megy, próbálkozm, de nem sikerül, most meg már erőlködöm, ettől vagyok feszült, félek, hogy a végén megbolondulok. Ha vissza szólok az a baj, ha hagyom magam az a baj, így meg mégjobban rám szállnak, akkor most mit tegyek? Tanácstalan vagyok. Arra gondoltam, hogy nem érdemes vesződnöm ezzel az egésszel, mert csak 2 hónapról van szó, ebből is letelt 3 hét, utána pedig megszabadulok tőlük, és nem kell a társaságukat élveznem. De még is feszült vagyok. Ha most ez az egész megoldódik, de megint jön egy probléma, veleegyütt a fóbia is? Ezt nem szeretném, hozzállás kérdése az egész, és pozitívan kell hozzáállni a dolgokhoz. Viszont hiába teszek így nem működik. Miért? Teljes a homály.Emellett megint felbukkant az akkori félelmem, megint súlykolom magam. Azt hiszem ebből újra pszichológiai ügy lesz. Remek. Bár az is sokat segített, hogy kiírtam magamból mindent, ami bánt, na jó nem mindent, de ez is sokat segített. Remélem érthetően írtam le mindent, hajlamos vagyok a dolgokat túl bonyolítani. És egy hasznos tanácsnak még jobban örülnék.

Eni