Kamaszkoromban, amikor bekerültem a gimibe, ott változott meg az idill…új – akkor azt hittem – barátok, haverok, bulik, és egy idő után a drog is. Ciki volt ha nem teszem…nem kellett volna.. .Nem írom, milyen, mert nem szeretnék tippeket adni senkinek, de volt köztük kemény is. Romlott a tanulás, suli mellett dolgoztam, hogy meg tudjam venni ezeket. Volt, hogy loptam is a szüleimtől… szégyellem nagyon mostmár, de akkor nem érdekelt. Eleinte nem vették észre, de azt hiszem egy idő után igen. Elkezdtek tiltani, nem engedtek el sehova. Jöttek a dührohamok,hisztik, fenyegetőzés, a zsarolás részemről, hogy akkor majd elmegyek és nem jövök vissza…stb. Azt hiszem nagyon nagyon szenvedtek miattam…de engem csak az érdekelt, hogy legyen másnapra. Elszöktem, aztán haza, majd megint el…ha nem engedtek, valamelyik haver hozott nekem azzal, hogy a leckét hozta. Utolsó évben pár óra híján megvolt annyi hiányzás, hogy alig engedtek érettségizni… de jó szarul, mégis csak sikerült. Szóval, elszöktem, pénzért, aztán már csak drogért csináltam olyan dolgokat, amire most nem vagyok büszke… reggel jártam haza, úgy néztem ki, mint egy zombi, este fel kellett kelnem, hogy meglegyen a napi… volt egy barátnőm, együtt lógtunk…nem dolgoztam már, vagyis nem úgy, ahogy rendes, tisztességes emberhez méltó és kötelesség…csak az éjszaka, a züllés, a pasik, és végül, a “jól kiérdemelt” anyag.

20 éves voltam, amikor megtörtént az, amiről a hsz-ban írtam. Az a valami, ami rádöbbentett, hogy most vagy soha. Egyik este mentem a barátnőmhöz. Nem nyitotta ki az ajtót… soha többé… én találtam meg… meghalt, mire kiértek a mentők… a kezeim között… nem tudtam rajta segíteni… remegtem, sokkot kaptam, vagy hisztiztem, nem tudom, kaptam valamit, azt hiszem, és arra tértem magamhoz, hogy kórházban vagyok… nem tudtam hol, nem tudtam mi történt, és nem tudtam akkor hogy miért, kiesett minden… egyik BP-i pszichiátrián… kábultan… és halottan lelkileg…

Két-három-négy… nem tudom hány napig… anyuék jöttek, sírt, apu zokogott, de nem estek nekem, és nem hibáztattak… ekkor döbbentem rá… nem ez a helyes út, nem ezt érdemlik tőlem, és hogy most kiszállok… és jött a pokol… szakember hegyek, jótanács hegyek, pszichológus, pszichiáter, ilyen meg olyan foglalkozások, amire nem akartam elmenni, de akkor azt mondták, nem működöm együtt, dühöngtem, ordítottam, verekedtem, hogy csak hagyjanak egyedül megbírkózni a démonokkal…gyógyszer hegyek, amitől rosszabbul voltam, mint a drogtól, lekötözés, szánalom. Két hét alatt fogytam 12 kg-t. Ágyhoz kötöttek, megalázó volt, éjszkakánként ordítottam a fájdalomtól, szó szerint a hajam téptem…mert fizikailag fájt. Élveztem, hogy kárt teszek magamban. Ugyanakkor Két dolgot láttam…a szüleim arcát, és a halott barátnőmét. Akkor megfogadtam, hogy soha, de soha többet nem adom ki a kezem közül az irányítást. Majdnem elveszettem magam, az életem, és kimondhatatlan szerencsém van, hogy nem engedték el a kezem, amikor zuhantam. Imádott, de sajnos kicsi koromban meghalt nagyapám arca volt velem a legnehezebb időszakban. Ő az én őrangyalom, Isten őt küldte, hiszem és tudom. De azt is, hgy mindez azért sikerült, mert ÉN AKARTAM…mert mindenkinek magának kell akarni, legyen az pánikbeteg, depressziós, vagy mittudoménmi, vagy drogos…ha jobban vagy, találni kell egy célt, és azért, ha bele döglünk is, küzdeni. Kifogások pedig nincsenek…itt nincsenek… kötelességünk, kötelességünk hasznos tagjai lenni a társadalomnak, és magunk iránt is… kötelességünk, hogy szüleinknek, gyermekeinknek, párunknak, férjünknek, felelségünknek – kinek mi van – megmutatni, hogy még ha hibáztunk is, megoldottuk, és rendbe tettük az életünk, hogy nem szenvedjenek miattunk.

Piszkosul nehéz…de nem lehetetlen…fejben kell eldönteni, és ha kell, négykézláb mászva is, de elérni a célt. Sok és hosszú, piszkosul hosszú idő. Volt, hogy hónapok múlva is mentem volna, ilyenkor kértem anyuékat, hogy zárjanak be. És akkor elmondhatjuk, hogy igen, sikerült. Mindig lesznek hullámvölgyek…és mindig lesz olyan, amit meg kell oldanunk… egyedül… drogok nélkül… pia nélkül… cigi nélkül… emlékszem, anyuék első kérédése az volt, amikor már magamnál voltam egy kicsit, hogy “hogy segítsünk?”…erre azt mondtam úgy, hogy nem segítetek, csak fogjátok a kezem…mert ezt az utat nekem, neked kell egyedül végigjárni, nekem, neked kell egyedül rendbehozni… mert én, te okoztam, okoztad… Ma már gyógyszert sem szedek… még fájdalomcsillapítót sem:))) úgyanúgy hagytam el őket, mint a drogot. Volt pánikroham…inkább hisztiroham, volt, hogy fájdalmat okoztam magamnak, volt, hogy megpróbáltam véget vetni az életemnek, inkább, csak hogy ne nyúljak ismét a droghoz…de mindig volt valaki, aki visszarántott… az őrangyalom…mindenkinek van…csak meg kell találni, úgy, hogy nem csak saját magunkkal törődünk önző módon, hanem odafigyelünk a külvilágra, a rezgésekre, és akkor meglátod, ki az…

Folyt köv, és most is sírva fakadok, ha visszagondolok erre…NE NYÚLJATOK SEMMIHEZ, SE GYÓGYSZERHEZ, SE DROGOKHOZ!!!!! Mert nagyon nehéz, pokoli a szabadulás…és ára van…nagyon nagy ára, amit életed végéig fizetsz!