a legnagyobb bajom az interperszonális kapcsolatokkal van. Félek beleszeretni emberekbe, mivel anno történtek velem nagy kudarcok és fájdalmak emberi kapcsolatok terén.

az idő nagy részében teljesen semleges az irányomba mindenki és minden… se boldogságot, se rossz kedved nem tudok érezni, néha egész durva dolgoktól se leszek szomorú, pedig kéne.

olyan mintha lenne egy érzelmi darabkám ami az üresség tengerén úszik, a csend mestere és nem érinti meg senki!

aztán időnként nagyon halványan pislákolnak érzelmek, pl beleszeretek a volt pszichológusnőmbe, vagy az egyik csoprtársamba, esetleg tanítványomra. Rövid idejű gyenge érzelmek, melyek egy-egy nap alatt elmúlnak! majd esetleg később újra előjönnek, de mindig elmúlnak

és vannak a pokoli erős érzelmek! amikor nagyon szeretek valakit felváltva mindenféle érzelemmel! de eddig csak két ilyen volt… olyankor kb megőrülök és nem tudok mit kezdeni a helyzettel, végül úgyis kudarcba fulladok. Nem végződhet másképp ugyanis hiába szeretem a másikat fáj vele lennem! fájdalmam van a közelségétől… ezt nem tudom jól leírni. És annyira rossz h eddig két lányt is ezért kellett ott hagynom, úgy h közben szerettem őket… áááh!

Mert nincs megalázóbb annál mint egy szerelmes fiú, és egy lány aki csak barátságot ajánl neki… BA**D MEG A BARÁTSÁGODAT!

Történetem augusztusban kezdődött: gólyatábor, korábbi ürességből és kitaszítottságból hirtelen új embereket ismertem meg. Megismertem egy lányt, akivel nagyon jól kijöttem, annyit nevetett rajtam mint évek óta senki és neki senkije nem volt rajtam kívül az Egyetemről… senkivel sem jött ki jól, csak velem, de velem nagyon is.

Csupán két gond van: 1. én border vok, 2. neki van fiújaXD

1 hét ismertség után intenzív fájdalmak törtek rám, mindig ez történik ha rám tapad valaki. Utána kénytelen voltam kerülni őt, ő ment vonattal, én direkt busszal mentem h ne találkozzunk. Letiltottam facebookról (pedig még be sem jelöltXD) stb.

3 naponta beszéltem vele, nem bírtam többet. Három naponta mindig kikészültem tőle… szarul voltam és rohadtul nem értettem miért érzek ilyen érzelmeket. Szerettem-e őt? Ezt nem tudom! voltak pillanatok h szerelmet éreztem, volt mikor intenzív féltékenységet, fizikai fájdalommal vegyülve, és volt mikor kifejezett taszítást. De nálam ez  mindig így megy…

Szeptember végére végre lekopott rólam! Kicsit fellélegeztem h már nem akar minden nap beszélgetni és h beletörődik h nem mellette ülök órákon! Három naponta persze továbbra is beszéltünk…

Ez így ment egész decemberig, amikor is szakító félben lett a barátjával. Iszonyúan ki volt készülve, öngyilkos gondolatai voltak és látszott rajta h komolyan szenved. Beszélgettem vele, többet mint korábban és hagytam h rám tapadjon!

Napi 3 levelet írt nekem, sokszor felhívott, becézgetett kicsiK-nak hívott (K- a nevemből jön). Rengetegszer mondta h aznap rólam álmodott. Ilyen álmai voltak: „Álmomban egy csillagvizsgálóban feküdtünk egy ágyon és néztünk egy hullócsillagot. A hullócsillag nagyon lassan ment és minden olyan gyönyörű volt ott veled!” „Álmomban megbetegedtem és nálatok aludtam… másnap te gondoztál és ügyeltél rá, hogy meggyógyuljak. Annyira szeretem benned, hogy mindig törődsz velem, kicsiK-ám!”

Felírta a nevem az otthoni asztalára, a szobájába több tárgyat is kirakott ami rám emlékeztette. Na meg megkért h küldjek neki egy képet telefonjára, valamit amiről mindig eszébe jutnék. (ÉN a Holdról küldtem neki egy képet…)

„Néha úgy érzem e világon senki nem ért meg engem, csak Te” „Nagyon félek a Németországi utamtól, mivel Te nem leszel ott!” és még sok más nyálas duma amit mind beadagolt nekem!

És én mindeközben folyton és folyton rosszul lettem. Egyre rosszabbul: Fuldokoltam, reaktív pszichózist éltem át, teljesen átmentem aszexuálisba, és egyre jobban taszított engem! De idő közben küzdöttem magammal, nem akartam lerázni mert korábban már több lánnyal is ugyanezt éreztem és rohadtul nem megoldás ha lerázom! Szóval hagytam had tapadjon rám, válaszoltam neki, de kevesebb levelet mint ő és nem írtam neki ilyen kötődős, szeretős leveleket.

Asszem nagyon féltem tőle! És tudtam, hogy idő közben ő továbbra is jár a fiújával, sokat veszekednek stb… de járnak!

Féltékenység időnként nagyon belém vágott, fájt, fájt, fájt!

Fájdalom tombol benned, majd jön egy reaktív pszichó és lekapcsol az agyadXD vicces.

Aztán márciusban ő elment Németországba az apjához (elmenekült a fiúja elől), és csökkent a lelkesedése, már nem írt nekem annyi levelet és nem tapadt rám úgy….

Ő azóta állítja h én beképzeltem h rámhajtott, de számomra ez teljesen egyértelműen ráhajtás volt. Vagy talán tévedek? Ti hogyan értékelnétek ezt ha egy másik nemű egyén ennyire rátok tapadna? meg a szövegek amiket írt…

Magamban úgy nevezem, hogy vannak depressziós és két depresszió közötti időszakaim.

De az elmúlt években úgy gondolom jogos volt a rosszullétem, hiszen nem voltak barátaim, nem beszélgettem az emberekkel stb… Akkor még nem voltam személyiségzavaros, csak simán depis.

Idén viszont sokszor indokolatlanul leszek rosszul… rám jön a rossz kedv és jönnek a gondolatok… Aztán gyakran pár óra múlva, vagy rá egy napra teljesen más állapotba kerülök.

Rájöttem, hogy sokféle depresszió van és nekem volt olyan szerencsém, hogy igen sok fajtájukkal sikerült megismerkednem! Hol az egyik kínoz hol a másik…

Hol teljes ürességet érzek, érzelmek nélkül szállok a semmi felett és ilyeneket írok: valaki mondja meg milyen érzés csókolózni, szeretkezni, kutyát simogatni, gyönyörködni a tengerben, szeretni, szeretet kapni, ölelni, megérinteni valakit… Ilyenkor maró unalom is van bennem…

Hol pedig ok nélkül rám jön az elhagyatottság érzése, mint pl ma… pedig ma voltam egyik barátommal úszni és most megyek le Szolnokra, szóval abszolút indoktalan… Ilyenkor őrülten kapkodnék magam köré és legszívesebben mindenkit felhívnék és beszélnék vele… és nagyon rosszul esik ha ilyenkor valaki leráz!

Hol pedig semmihez sincs kedvem… az is egy maró érzés, mert bosszant h nincs kedvem semmihez, de még sincs kedvem semmihez! Szeretném ha lenne kedvem valamihez, szeretném ha motiválna valami vagy valami érzelem megszállna, de ez nem szokott bekövetkezni. Ilyenkor beszélgetni sincs kedvem, de ez is bánt!

Általánosságban viszont elmondható, h napról napra, óráról órára változik minden. Szinte egyetlen belső tulajdonságom sincs, ami állandó lenne.

Ritkán vannak téveszméim az emberekkel és az emberi kapcsolatokkal kapcsolatban. Pl egyik nap még azt hittem h az előző barátnőm le akar rázni… másik nap már azt hittem h borzalmasan szerelmes belém. Egyik nap meg voltam róla győződve h majd ő megcsal engem és ezért fogunk szakítani. Másik nap meg úgy éreztem én fogom otthagyni mert nem bírom mellette…

Az a fura, hogy tudom h ezek közül egyik se igaz, mégse tudom kiűzni őket a fejemből…

Kérlek írjatok ha van kedvetek levelezni velem. Az email címem: adidaszdk@citromail.hu

szinte egész nap fáradt vagyok, pedig sokat alszok. az emberi kapcsolatok örömeit elvesztettem, nem élvezem a bezsélgetést, szerelmi és szexuális késztetéseim is nullára csökkentek. Nem szeretek senki, bár ez már három éve tart… igazából 3 éve senkit se szeretek, se családtagot, se szerelmet, se kutyát se senkit! Hidegek az emberek, csak néha van egy kis pislákolás, néha van h hirtelen megszeretek valakit, aztán egy-két óra, perc esetleg nap után elmúlik. és elsősorban akkor szeretek vkit ha érzem, hogy el fogom veszíteni, de akkor pokolian…

nincs semmi hobbim, üresek a zenék, a filmek, unom a könyveket stb… és ami a legfurább semmilyen kéztetésem nincs! olyan mintha minden mindegy lenne… mindegy h ürességet érzek, leszarom magasról!

június 6-a óta snri-t szedek Velaxint… 100 mg-ot, nem tudom, hogy ez elég adag-e, tudja a franc…

még soha nem éreztem egyetlen gyógyszernek sem a hatását, max az altatást amit kezdeteknél érez az ember. Nektek az antidepresszánsok hogyan szoktak hatni? mikortól?

hogy jutottam el ide? nos ez egyszerű: teljesen kikészítettem magam egy lány miatt, télen és tavasszal rohadt erős hullámaim voltak, februárban annyira erősek, hogy néha “lekapcsolt” az agyam… bekábultam és hirtelen kiblokkolt minden érzelmem, ilyet ti éreztetek már? szóval sztem kimerültem… kíváncsi vagyok mikor és hogyan fogok feltőltődni

olyan kaotikus az élet… alig látom át a gondolataimat, már azt sem látom át a többi ember mit akar tőlem… ki akar csak barátságot, ki akar lerázni és ki akar szerelmet tőlem. Viharos életem, vagy legalábbis ez a hónapom biztosan az… annyira változik minden!

A külvilgáom pedig nem tud velem mit csinálni, egymás után osztok egymással ellentétes parancsokat: hagyj el enegem, el ne hagyj engem! többé nem akarlak látni, nem bírom ki nélküledXD röhej ez az egész…

ami még szörnyebb ha rendesen tudnám h a többi ember mit akar tőlem akkor sem tudnám h én mit akarok tőlükXD ez a kettő külön változik, néha együtt… de általában külön!

régi barátnőmmel beszéltem… már 2 éve nem járunk és azóta tökre elhaltak bennem az érzelmeim iránta… mintha soha nem is láttam volna… aztán most egyszercsak meglátom, látom az arcát hallom a hangját és egy pillanat alatt megváltoztam! megint szerettem őt, szerelemből! azt hittem nem fog elmúlni, pedig csak fél napig tartott… aztán másnap már nem láttam… akkor elmúlt… most megint olyan hideg nekem, mint valami jégcsap! furcsa h milyen szinten el tudnak halni bennem az emberek, na meg az is h utána egy pillanat alatt megváltoznak!

én nem vagyok impulziv… nem vagyok olyan mint Ti… nem szeretkezek össze-vissza mindenféle emberrel, nem vagdosom magam és alkoholt inni is csak néha iszok, mértékkel! inkább hideg vagyok… ne érintsenek, mert azzal bántottak a múltban! ketten is elhitették velem h szeretnek, én mind a kettőbe beleszerettem, de utólag rá kellett h jöjjek h tévedtem! egyik se szeretett… mind a kettő elhagyott! átcsesztek, bántottak, és miért tudtak bántani? mert én szerettem őket… mit tanultam meg? ha nem akarok szenvedni nem szabad beléjük szeretnem! még akkor sem szabad szeretnem őket ha mutatják h ők szeretnek, mert másnapra úgyis elmúlhat… régebben így volt! régebben jó énképem volt, nagyon boldog ember voltam, még kamaszkorom előtt… teljseen egészségesen működtem: ha valaki közeledett és éreztem h fontos vagyok neki abba beleszerettem… ha kedvesek voltak velem akkor én is kedves voltam… most meg néha pont az ellenkezőjét tenném! ha kedvesek velem akkor valami elfordulást érzek, nem akarom h kedvesek legyenek… mert a múltban ezzel bántottak…

Furcsa, hogy az ember mindent túl él… de tényleg mindent… egyes emberek meglepődnének h egy border milyen káoszban, rűrzavarban képes életben maradni. Voltam már rohadt nagy káoszban, mikor zűrzavarok járták át a tudatomat és ebből kifolyólag az érzelmi világomat!

Akkor ott totál elhittem h border vagyok, mivel mikor nálam kialakul a káosz akkor nagyon sok tünet megjelenik nálam a bpd-s tünetek közül… aztán ha elmúlik a káosz akkor sokkal inkább egy skizoidra hasonlítok. Olyankor elmúlnak az impulzusaim. El tudtok képzelni egy impulzusok nélküli borderline-t?

Szóval nem vagyok igazi borderline… bár szerintem minden eset egyedi, de az enyém jobban eltér a tiétektől, mint Ti egymástól.

Vicces mert már annyi érdekes helyzetben voltam és így utólag visszanézve rá kellett, hogy jöjjek egy-egy probléma, ami akkor végtelennek tűnt csupán életem egy kis töredékében szerepelt. Minden ember akivel valaha kapcsolatban voltam, csupán életem egy kicsiny darabkáján van rajta…

idén teljesítményszorongásom volt úgy 1 hónapig. Akkor nagyon elborított, annyira h alíg bírtam bemenni az egyetemre és meg voltam róla győződve h nem bírom megcsinálni a félévet. Iszonyú erős fizikai fájdalmaim voltak, plusz nem bírtam tanulni… valahányszor elővettem a könyvet és elkezdtem tanulni csak rosszabbodott az állapotom. Órákra is alig tudtam bejárni. Aztán 1 hónap kő kemény szenvedés után legyőztem ezt a szorongást! Megkaptam az első jó jegyeket és ettől hirtelen enyhültek a tüneteim:D De tényleg… mint a mesékben, egyik nap arra ébredtem h nincs többet, úrrá lettem rajta! És mi lett? enyém lett az évfolyam egyik legjobb átlaga

Tavaly ilyenkor erősen dadogtam, akkor épp érettségi előtt álltam és nagyon féltem h szóbelin meg se fogok tudni szólalni! Órán mindig rettegtem, hogy nehogy kihívjanak felelni, mert hiába vagyok bármilyen okos, egyszerűen nem tudtam megszólalni… Dadogásom olyan volt h tudtam mit kéne mondanom, de nem tudtam kimondani az agyamban leírt szavat… sokszor volt h elkezdtem egy mondatot és megakadtam közben, majd becsuktam a szemem és nem értettem miért nem tudom kimondani a mondatban következő szót. De nem ez a lényeg… szóval érettségi előtt álltam, dadogtam méghozzá nem is kicsit. És végül mi lett szóbeli érettségin? Iszonyúan összeszedtem magam és egyáltalán nem dadogtam! Szóval ekkor is urrá tudtam lenni rajta, csak nagyon erős koncentrálás kellett. És itt is enyém lett az egyik legjobb érettségi, pedig nem sokat tanultam rá.

Régebben társaságban szorongásom volt. Nem tudtam mit mondani az embereknek és folyamatosan azt figyeltem h vajon tudok-e beszélgetni a velem szemben álló illetővel. Sokszor nagyon szorongattam magam, mert úgy éreztem h nem tudom mit mondani neki, vagy h unja amit mondok. Mindig kitaláltam magamnak valami magyarázatot arra h miért érzem magam furcsán társaságban… (utólag elgondolva minden magyarázatom téves volt!) De mára ez is elmúlt… most a társaság szerves része vagyok, sok emberrel állók kommunikáló viszonyban és jókat szoktam beszélgetni.

Ezenkívül van egy ismerősöm, bordi lány, aki régebben teljesen szoc fóbiában szenvedett. Nem mert telefonálni, beszélgetni, utcára menni stb. Na és iszonyúan gyülőlte magát… kiabált a tükörrel, vagdosta magát és anorexiás volt. Nem úgy tűnt h valaha is változni fog az állapota… Aztán egyszer csak hirtelen elkezdett csökkeni a félelme, mert kezdeni az emberek felé és mostanra fiúja van! Elmúlt az anorexiája, nem vagdossa magát stb… egyszóval legyőzte a félelmeit! Ő most 22 éves, én 20 vagyok!

Nem kell félnetek, idővel változik az állapototok, és egyes tüneteket le tudtok győzni! Más tüneteket viszont nem…

Először is szereném elmondani: “Panaszkodtam, hogy nincs cipőm, majd találkoztam egy olyannal akinek nincs lába!”
Mi bordik hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy vannak nálunk rosszabb sorsú emberek is! Pár napja még az egyik Borderline levelezőtársamnál voltam, aki sokat foglalkozott mozgáskorlátozott emberekkel.
Nos azt kell, hogy mondjam, egy mozgáskorlátozott vagy szellemi fogyatékos sokkal rosszabb állapotban van mint mi! Neki sokkal nehezebb élnie az életét, hiszen neki még a mindennapi élethez is segítségre van szüksége!

NEm tudom mások, hogy vannak ezzel, de én úgy érzem végig tudatomnál voltam! Végig ember módra viselkedtem és soha nem volt olyan h elvesztettem volna emberi létemet és valami egészen más lett volna belőlem!
Nem voltak emlékkieséseim és olyan se volt, h tudat nélküli állapotba kerültem volna!

Én néhány hónapja még nagyon szarul voltam. Fogalmam sincs mi volt velem akkor, de azt hittem megőrültem!
Őrület határán táncoltam és iszonyú erős kilengéseim voltak… csodálom h nem haltam meg akkor…
Durva egy ilyet átélni, főleg h utána nem is emléksel rá pontosan milyen volt…
Annyit tudok h most egy kicsit jobban vagyok! most nem szenvedek annyira… most olyan mintha tartósan nem lennének érzelmeim! egyszerűen elment minden érzelem ami próbálja irányítani az embert: szenvedés, örömérzés, vágyak, bűntudat, együttérzés, félelem stb…
Nem mondom h kényelmetlen állapot ez amiben vagyok, így kivállóan tudok tanulni és teljesíteni… nem zavarnak be az érzelmek semmibe! Persze tudom h ez nem jó így, de most mit tegyek?

Korábban azt hittem örökké szenvedni fogok a barátnőm miatt. Olyan végtelennek tűnt az egész… minden állapotom végtelennek tűnt és el se akartam hinni h valaha lesz olyan h nem szenvedek, aztán egyszercsak jött egy váltás és nézzétek most “kényelmesen üres vagyok”. Persze néha, nagy ritkán most is vannak érzelmeim.

élek a mának… 1-1 órára szerelmes vagyok valakibe, majd elmúlik! Fellángol, kialszik… totál egyszerű történet! néha szaggatottan visszajön, de tudja a halál h mi okból

szóval feltehetném nektek a kérdést: megéri így élni?
nos ezt én se tudom… néha úgy érzem vicces ez az egész! olykor jót röhögök rajta. Máskor erősen szenvedek… tudom szopás ez az állapot, aztán másnap már úgy érzem szerencsés vagyok…

van kiút? nincs menekvés? Ezt se tudom! és nem is fogod tudni csak akkor ha már kigyógyultál, vagy ha meghaltál! szóval kinyírod magad vagy leéled az életed várod h majd csak lesz megváltás, ami lehet soha nem jön el… de lehet h eljön! Bizonytalanság… örökké bizonytalanság! mi van ha holnap jó napom lesz, mi van ha holnap úgy döntök feladom… mi van ha ez az utsó napom mert holnap annyira szarul leszek?
Élj a mának… aztán a holnapot majd kitalálod aznap!
“A holnap még várhat, mert ma még ma van!” és úgyse tudsz döntést hozni a jövőre nézve!

Az üzenetem: add fel, vagy emberfeletti erővel küzdj a gyógyulásodért, mert különben a pokolban fogsz rohadni életed végéig!

És h ez most bíztató vagy lehangoló hatású történet? ezt én kérdem tőletek!

Tudom nem vagyok valami nagy költő, de azért szeretném minél jobban éreztetni a saját állapotaimat, szóval ezek aránylag jól kifejeznek.

A legtöbb versem negatív, szóval akit ez lehangol ne olvassa. Engem személy szerint megnyugtat ha egy depis verset olvasok… de kinek hogy:D

1.

Bízhatok abban, hogy meggyógyulok
ne meg abban, vannak még gyilkos vonatok!
Ha végképp nem találom magam
hát majd az Istent keresem magamban!

Végül az ember a semmi közepére ér,
szerte néz és semmi mást nem remél,
mint végtelen síkságot és kínokat
és a kínok közt egy embert, kivel kedvére sírogathat!

2.

Régebben féltem a sötétben,
már nem félek egyedül sem!
S mi korábban nagy álmom volt
mára mind pokollá változott!
Beleharaptam egy savanyú gyümölcsbe,
és azt kívánom bárcsak haltam volna meg,
inkább mint, hogy ezeket a szőlőfürtöket,
melyektől egyre szarabbá vált az élet
eszem, eszem és folyton csak eszem,
és a rohadt boldogságot sehol se lelem!

Sokszor gyűlölöm ezt a világot,
mely jóból, szarrá változott!
Hiába kedves az ember,
ezzel barátra nem lel…
Utamat keresem már régen,
és arról álmodok, hogy kint fekszünk a réten!

Virágok közt kint feküdni,
valakivel egyesülni!
A nagy istenre várok
már már csak benne bízhatok.
Utálom a nőket is,
hisz tőlük annyit tudtam szenvedni;
De kérlek súgd meg a világnak,
legjobban a BPD-t utáltam!

Suttogva meséld el túlélőimnek,
az én rohadt történeteimet!
Mondd el, kétségbeesetten küzdöttem,
ahogy csak egy férfi küzdhet!
Voltam boldog, de leginkább szomorú,
lelki beteg, halálra váró!
S szerettem és utáltam őt,
mint minden másik nőt!

3.
Te ki nem tudod mi az a borderline átok,
mondd meg: most mégis miből legyek bátor?
Mi értelme ócska életemnek,
ha tudom, boldogságom úgyse lelem meg?!
Kiálts rám, üvölts velem,
mondd, hogy nincs igazam, mondd tévedek!
Mondd, hogy van még miért élnem,
mondd, vár egy szebb halál, se egy boldog élet!

Kérlek Uram segíts meg engemet,
hiszen segítséget máshol nem lelek!
Borzalmas kínt érzek belül,
pedig a szerelem érzése már régen eltűnt!
Csak az eszelős hiányzás maradt,
minek hatására lelkem darabokká szakad…
Belülről emészt minden,
mintha szét akarná szakítani a testem!
Egyre duzzad, csak duzzad
és én már nem látok más kiutat,
csak azt az egyet
mellyel minden szerettem tönkreteszem!

Eszelős kínok közepette szenvedek
és már lassan nem bírok vele;
Egyedül vagyok, szörnyen egyedül,
pedig napról napra egyre több ember vesz körül!

Küzdöttem, akár egy férfi küzdhet,
a sors 4 év alatt többször térdre kényszerített!
S ki nem ismer, nem tudja mi a fájdalom,
és ezt az egyet tudom stabilan érezni, de ezt nagyon!

4.
Borzalmas a pokol,
de nem szebb a menny sem,
és én egyikben sem lennék otthon,
helyem sehol nem lelem!

5.
Letéptem ezt a hangaszálat,
Te nő én nagyon kívánlak!
S úgy megölellek,
mint még senki nem ölelt téged!

Elfújlak kis hangaszál,
repülj, repülj lásson messzi táj!
S amerre nőt látsz
mindegyik fülébe szép szavakat súgjál

MOndd meg annak ki szenved,
nem kell tovább szenvedni!
MOndd meg annak ki szeret,
nem tudom viszont szeretni!

6.
Az ember végül a semmi közepén köt ki
szerte néz, de nem lát semmit!
HIába remél, nincs ott senki,
hisz utamon egyedül kell menni!