Szerda éjszaka kezdett fájdogálni a hasam, miután vége lett a CSI: Miami helyszínelőknek, ugyanis azt néztem még 22:00- ig. Éjfél előtt már fent voltam, tehát aludtam kb. 1- 1, 5 órát. Éjféltől rendszeres 5 perces fájások követték egymást, ekkor felébredt a férjem, hogy ülök az ágyon és folyton világít a telefonom, mivel azon nézegettem az időket. Felhívtuk a szülész orvost és azt mondta, indulhatunk a kórházba. Itt még nagyon jó kedvem volt, örültem, hogy nemsokára “megszabadulok” a súlytól és annyira nem is fájt még. Könnyű volt végig poénkodnom az utat Tatától a szőnyi kórházig. 01:30- ra értünk oda, megvizsgált az ügyeletes orvos, feszült a burok de nem akart elfolyni a víz. Nem csináltak semmit, megvártuk a reggel 07:15- öt, addig vajúdgattam, míg megérkezett a Főorvos Úr, aki a fogadott orvosom volt. Ő ekkor burkot repesztett, a szülésznő punctionált rajtam egy vénát, bekötötte az infusiot, bele Oxitocin és bementünk a szülőszobára. 10:00 – re lett meg a kisfiam, de az a 2- 2, 5 óra igen fájdalmas volt. Nem volt őszinte a mosolyom, az az igazság! Kitolási szakhoz érve, hallgattam az orvosra és a szülésznőre, akármennyire is szörnyen fájt, erőt vettem magamon és második nekifutásra meglett a szépséges kisfiam.

Azt gondolom, hogy a személyzet kedvessége és szakmai maximális felkészültségének köszönhetem 50%- ban, hogy ennyire “egyszerű” és komplikációmentes volt ez a csodálatos élmény.

Aki még nem szült vagy épp kismama, csak azt tudom mondani, hogy élete legszebb csodája felé közeledik és nem kell félni tőle!

Mentőszakápolóként először újdonságnak tűnt nekem az érzet, akkor még a szakirányú iskolámat végeztem, tehát így nekem sem volt egyértelmű, mi is történik a gastrointestinalis teremben. A barátnőm azt gondolta, talán menstruáció előtti fájások gyötörnek, de sajnos nem úgy volt. A fájdalom nem is hasonlított rá.Megkértem barátaimat, hagyjanak magamra, mert elég rosszul kezdtem érezni magam.

Miután egyedül maradtam édesanyámmal, megmértük a testhőmet, ami persze (a szervezetben lévő gyulladás miatt), emelkedett volt, közelített a 38 fokhoz. Megfordult a fejemben a vakbélgyulladás gyanúja, de nem voltam biztos benne. Ezért úgy gondoltam, beveszek Algopyrint és egy No-Spa- t, azok biztosan segítenek. Semmi sem történt. Még félóra elteltével sem csökkent a fájdalom.

Aznap éjszaka szinte egy szemhunyást sem aludtam. Másnap elmentünk az ügyeletre, dél körül és az orvos kitapintása egyértelműen jelezte, vakbélgyulladást dyagnostizált. Bárhol nyomta meg az alhasamat, a nyilaló érzés, mindig egyetlen pontban szúrt, a vakbelem helyén. Bementünk a helyi kórházba és több vizsgálat után altatásban végrehajtották az appendectomiát, kivették a gyulladt vakbelet. Mint később megtanultam, a vakbélgyulladás, ÉLETVESZÉLYES ÁLLAPOT!

Nem jó vele hosszú ideig maradni, ha a nagy fájdalomtól nem tudunk gyalog bemenni orvoshoz, hívjunk mentőt! Magát a műtétet, nem érezzük, mivel altatásban történik a beavatkozás, az utána kórházban töltött napok kellemetlenek, de nem rosszabb más hasonló beavatkozás utáni lábadozástól.Infusiot kapunk és enni nem lehet 2-3 napig.Utána pedig már csak az kell a kórházból való szabaduláshoz, hogy székletet tudjunk produkálni és az élet mehet tovább, immár vakbél nélkül. Egy góccal kevesebb a szervezetünkben.:)