http://sorskonyvnelkul.blog.hu

Kb. két hete keletkezett a vákuum, ami ide szippantott – igaz közelebb vagyok az 50-hez, mint a 40-hez, de két hete jött szembe velem a Borderline, és vele együtt az “aztakurvapicsába!” érzés…

Elolvastam ami elolvasható, hozzáférhető számomra, és vessen bár meg akárki, de hát na… Úgy tűnik, én is ezzel küzdök… Sajnos pecsétes papírt nem tudok róla produkálni, mert ugyan nem vagyok a Holdon, de akár ott is lehetnék – jelen helyzetemben egy “szakember” elérhetetlen számomra.

Némi pszichiátriai előélettel (kb. 10 éve öngyilkossági kísérlet, hónapokig tartó pszichiátriai kezelés, gyógyszerek tömkelege és hivatalos diagnózisok – bipoláris depresszió, nárcisztikus személyiségzavar) bizton állíthatom, hogy ma már nem furcsa, hogy “semmi nem használt”… Rajzolgattam én, meg beszélgettem, meg boncoltam magam buzgón élve, meg a gyógyszereket is rendesen szedtem… Aztán egy nap mégis felálltam az addigi életemből, fogtam magam, és hátra se néztem. Az összes gyógyszert kivágtam a kukába, lejöttem minden szerről, és elkezdtem egy új életet… Gyógyulni kezdtem, mert gyógyulni akartam. Megígértem a lányomnak, hogy soha többé nem kerülök kórházba, és tartottam az ígéretem. Nem gyűlöltem magam, nem féltem, nem rettegtem – tudtam (nem, inkább éreztem), hogy minden rajtam múlik. Ha elkúrom, én kúrom el, ha valami sikerül, azért sikerül, mert én véghez vittem… Nagyjából 2 év alatt “raktam össze” az új önmagamat, amit stabilnak és megingathatatlannak gondoltam. Aaronson, Goleman, Popper segítettek.

Aztán kb. 3 éve összeroppantam. Csak két hete tudom, hogy azóta produkálom a Borderline-tüneteket… 3 éve élnek velem a szeretteim a pokolban, amikor magammal rántom őket oda. Az én poklomba…

Cseresznye írása miatt vettem a bátorságot, hogy írjak ide. Az én férjem is ugyanazt írná le, ha érezne erre ingerenciát, mint Cseresznye… Nekem is épp ezeket mondja/mondta – de a franc a hülye fejembe, ha Ő mondja, az Istennek se értem, ehhez az kell, hogy más mondja… Hideg víz, döbbenet…

A nagyjából 3 év alatt mi már két héttel ezelőtt abban a fázisban voltunk, amit én úgy hívok: “Miafaszbajodvanmármegint???” Szegényem… Halványlila segédfogalma sem lévén, neki már csak ez maradt… Inkább már fel sem hívott nap közben, mert rettegett, milyen hangon szólok bele a telefonba… Aztán egyik este leültettem, és megkértem, hallgassa végig figyelmesen, amit el szeretnék olvasni neki – és a végén mondja el, mit gondol… Életében először hallott a Borderline-ról (én akkor már ki voltam okosodva, mert már minimum 6-8 órája kutattam a témában)… Csak annyit mondott: Ez teljesen Te vagy…

Ami nekem segít:

1. Számomra (Popper szerint egyébiránt minden ember számára) a legelviselhetetlenebb érzés az elutasítás. És a félelem az elutasítástól. A rettegés. – Én ezt megpróbálom megfordítani: ha én ennyire rettegek tőle, mit érezhet az a férfi, aki szeret engem, én pedig kerülök fordulok és odavetem neki, hogy “Itthagylak a francba!”, vagy “Takarodj az életemből!” vagy “De jó lenne megdögleni!” Szeret engem, számtalanszor tanújelét adta már, nincs okom kételkedni ebben. És ha én is szeretem, akkor megpróbálom abbahagyni a fölösleges monitorozást, MERT MÁR NEM VAGYOK VESZÉLYBEN (nem úgy, mint kisgyermek koromban). Egyszerűen nem tehetem ki állandó rettegésnek. Nem ezt érdemli tőlem.(Nem csak azt kell elfogadni, hogy én ez meg ez vagyok. Azt is baromira nehéz, ha nem nehezebb, hogy Ő valóban az, aki… Ő AZ, AKI SZERET.)

2. Már nem vagdosom magam. A tetoválás is baszottul fáj, az is megmarad – de ha az unokám majd megkérdezni, hogy “Nagyi, mi az ott rajtad?” akkor elő tudok állni a tetkó történetével. Remélem, arra koncentrál majd, és nem a vágásnyomokra…

3. Egyszer már sikerült. Most is fog. A titok nyitja (számomra), hogy az önfejlesztésnek, az önképzésnek sosem lehet vége. Sosem leszek “kész”… Ott csesztem el, de baromira, hogy karba tettem a kezem, körbenéztem, és azt mondtam: “Na, ezt csináljátok utánam, basszátokmeg!” Amíg élek, szükségem van az önuralomra, az önkontrollra, arra, hogy sose felejtsek el gondolkodni, mielőtt kinyitom a számat (ha kell, hosszú percekig, a másikat arra kérve, hogy adjon időt, mert “Kezdődik!”, mert épp készül előbújni belőlem a sárkány… Felismerni, hogy az épp kialakuló és elhatalmasodó érzés vélt vagy valós, a múlt indukálja, vagy a jelen történései váltották ki. És ennek megfelelően reagálni. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon nehéz… Még a nehéznél is nehezebb… De nem lehetetlen. Nem akarok a saját elmém foglya lenni…

4. Van egy kutyám. Ezt nem kell magyarázni. Tőle jobban senki nem szeret engem úgy, ahogy vagyok, olyannak, amilyen vagyok. Őt nem érdekli a korom, a problémáim, a bajaim. Szeret, ha tombolok, szeret ha játszom vele – mindenhogy szeret… Jelenleg ő az egyetlen lény a világon, aki meg tud nevettetni.

5. A definíció: “személyiségFEJLŐDÉSI zavar” – igen, él bennem a kislány, akit súlyosan bántalmaztak és elhanyagoltak. Most az én dolgom, hogy ezt a kislányt úgy szeressem, ahogy erre az anyja nem volt képes… Hát, ez sem könnyű… Például mikor egy-egy roham után szembesülök vele, mit is műveltem már megint… De erőt ad, hogy kezd a béke beköltözni az életembe…

El kell tudnom engedni a fájdalmat – ami szinte lehetetlen, mert ez a legerősebb, legrégebbi érzés, ezt ismerem, élem a legrégebben, ebbe simulok bele, erre áhítozom – mert nekem, valamikor, amikor szeretet ideje volt, a szeretetből nem jutott. Csak ebből jutott. Felnőttként az “elfogadás”, a “törődés” a “feltétel nélküli szeretet” – a “Hagyd már magad szeretniiiiiii!”, ahogy időnként a férjem ordítja, valami olyasmi, amivel ezidáig nem tudtam mit kezdeni… Nem tudtam bízni, nem tudtam elfogadni…

Szóval ha ez a stájsz, hogy vagyok és maradok egy “emberi fekete lyuk” – akkor az a legkevesebb, hogy arra törekszem, hogy akiket szeretek, ne szenvedjenek többé ettől… Mert ha igazán szeretem őket, akkor nem akarhatom, hogy újra és újra megjárják velem a poklot… Nem járhatnak velem örökké kézenfogva egy érzelmi aknamezőn…

Tehát mint Münchausen báró, szépen kirángatom magam (és még a lovam is) a saját hajamnál fogva abból a bizonyos mocsárból…

Mondom ezt most, egy jobb napomon. Ami attól jobb, mint a többi, hogy ide tévedtem, és olvastalak Benneteket. Hogy olvastam Cseresznye írását, ami nagyon megérintett. Ne add fel, Cseresznye!!! Még ha néha úgy is érzed, hogy egyre kevesebb vagy. Nem vagy. Sőt!! Arra, amit teszel, akárki nem képes – mostmár én is tudom.