Sajnos az ütegszinten csak nekem volt érettségim, az átlag IQ szint pedig kb 60 lehetett. Az idióta barbárok közé beeresztettek engem, az időzített bombát, majd jól kiképeztek több fegyver használatára, az agyamba vésték a teljes katonai szabályzatot és az Őr kötelmeit….én többször kértem a közvetlen felettesemet, hogy nem kéne és nem szeretnék fegyveres szolgálatot teljesítenem. De ugyanakkor sóvárogtam a fegyverek által nyújtott hatalomra. Minden céltábla helyett azokat képzeltem oda, akik ártottak nekem. Elmondhatatlan élmény volt többször megölni a szemeteket. Így lettem kiváló lövész, ami avval járt, hogy mehettem minden másnap a toronyba, őrizni a fegyverraktárat. Lazán fejbe lőhettem volna magam, de az apám spártai szigora miatt jól tudtam parancsot teljesíteni és végrehajtani.

A lényeg: egy éjszaka a részeg alezredes engedély és őrparancsnok nélkül kijött engem ellenőrizni, (alszom-e, cigizem-e,..stb ezek tilosak voltam a toronyban), de pechére jó katona voltam. Amikor észrevettem, hogy jön, ráirányítottam a reflektort, és felszólítottam megállásra, ahogy kell….egy részeg alezredes totál leszar egy sorállományú katonát, ezért káromkodva közeledett és fenyegetőzött, hogy hadbíróság elé állíttat stb. Nem volt más választásom, tűzparancsom volt, ezért leadtam rá egy figyelmeztető lövést jó közel a fejéhez, hogy hallja a lövedék süvítését….meg is hallotta de megverekedett és hiába szólítottam fel a hasra fekvésre, nem tette csak állt ott a toronytól kb 50 méterre és engem bámult…..akkor célba vettem a fejét……és orifonon kihívtam az őrparancsnokomat. Jött a hercehurca, 7 nap katonai korház pszichiátria osztály, majd hadbírósági tárgyalás, ahol az a szemét alkoholista alezredes azt állította, hogy célzott fejlövést adtam le rá, de szerencséjére éjszaka volt és eltévesztettem. És azért nem feküdt hasra, mert szó szerint beszart és halálra rémült……………….végeredmény: Borderline, hivatásos jogsi elvétel, civilként kötelező terápia, de azért tartalékos őrmesteri rangot megkaptam, mert jól végeztem a dolgom. És még én vagyok beteg.

Na igen, a figyelmeztető lövés után valóban fejbe akartam lőni azt az alkoholistát, de nem akartam katonai börtönbe kerülni. Viszont azt a lőszert, ami akkor bent volt a csőben, amivel kiolthattam volna egy ember életét, azt a mai napig magammal hordom, persze teljesen hatástalanítva. Minden nap, ha magamat vagy mást akarnék megölni, az a lőszer emlékeztet arra, ha egy utolsó állat is vagyok, figyelmeztetni mindig kell a másikat, mert lehet hogy elfut, és lehet hogy meggondolod magad. Mindig legyen 5 másodperc, mert az ha nincs, nem te irányítasz.

Köszönet az oldal működtetőjének, hogy itt lehetünk, és magunk lehetünk!

Nos, nekem nincs történetem, legalábbis olyan egyedi, amiben csak én éltem át olyan szörnyűségeket, amiket előttem még soha senki. Nagyképűség volna azt állítanom, hogy az én keresztem mindenki másénál sokkal nehezebb, szálkásabb, véresebb. Nem, nincs jogom más fájdalmát lekicsinyíteni, mint ahogy ahhoz sem, hogy a démonjaimmal másokra rójak terheket. Én csak egy túlélő vagyok közületek, minden nap igyekszem erőt venni magamon, kitartani és vasszigorral kordában tartani haragomat, dühömet. Persze tíz évvel ezelőtt még javában kitombolhatta magát megcsonkított lelkem, dühöngő vadállatként ártatlanokat nem kímélve. Tudjátok, azok az ártatlan emberek, állatok, tárgyak akik/amik nem tettek semmi olyat ellenem, amiért nekem fékezhetetlen, őrjöngő dühvel rajtuk töltöttem le a jól meghizlalt bosszúmat.

Most már szégyellem magam akkori gyengeségem miatt, de hát ilyenek az öntudatlan borderesek. Pusztítnak, kapcsolatokat rombolnak, néha embereket tartanak terrorban, néha pedig meglátják magukat a tükörben. Nem is tudom valójában melyik a nehezebb: Felismerni, majd beismerni cselekedeteinket? – vagy – Azokkal együtt élni?

Ja igen, megláttam magam a tükörben….de nem olyanban, ami hiúságunkat hizlalja, hanem abban, melyből könnyek folytak miattam. Bizony, mi borderesek szinte mindig csak a saját fájdalmunkkal törődünk, mert annyit szenvedtünk, és elég volt, és márpedig azért is, és engem nem érdekel senki, és különben is te nem tudod mi az igazi fájdalom, ………………..ÉS……..ÉS akkor, pont olyan vagy, mint az/azok, akik miatt borderes lettél: tapintatlan, érzéketlen és kegyetlen másokkal szemben! Bizony, abból a szemből, ami tükröt tartott elém,  az én gyermekkori könnyeim folytak….. A történetek mindig megismétlik önmagukat, valójában csak a szereplők, a környezet és az időpont váltózik. A borderesek története soha nem kezdődik, csupán folytatódik…és a kezdő löketet egy pszichopata vagy alkoholista agresszív apa, esetleg egy hűséget nem ismerő ostoba anyuka adja. Legrosszabb esetben mindezek együtt.

Pedig mindannyian ilyennek születünk: ártatlannak, békésnek, szabadnak. Nagy ritkán születnek lelketlenek is, ők a pszichopaták, de gonosznak, tapintatlanok, agresszívnek soha nem születünk. Azt „megtanítják” már kisgyermekkorban nekünk. De felnőtt korban eldönthetjük mit teszünk, olyanná válunk, mint akik megcsonkították lelkünket, vagy szembenézünk félelmeinkkel, önmagunkkal és azokkal, akik felejthetetlenül belénk vésték a lelki fájdalom minden apró megnyilvánulását. Persze játszhatunk olyan játszmákat, hogy hárítás, elfojtás, öncsonkítás, netalántán jól meggyilkolhatnánk magunkat, csakhogy vége legyen már a szenvedésnek. Tudom, ezek nehéz szavak, de sokszor a terhek sokkal nehezebbek és nem mindig van mellettünk olyan, aki figyel ránk. De azért magunknak mindig legyünk ott mi magunk, kezdetnek ez elég jól hangzik nem? Az alkohol, a drog, a Xanax nem társ, nem segít, csak pótolja azt, amit soha nem kaptunk meg. Hogy mi is az? Hát gondolkodjunk el egy picit ezen, nem mindig csak azon, mennyit szenvedünk.

Lehet nem ma, nem holnap vagy egy év múlva, de valahol van egy jobb jövő, ami tuti szebb a mánál, és nekem ez már elég. A szörnyű múltammal már nem tudok mit kezdeni, megtörtént, átéltem, túléltem. A jövőm viszont magam alakítom képességeimhez mérten, és a lényeg az, hogy nem sietek. Csak szép lassan, lépésről lépésre, társ vagy társ nélkül de haladok. Nincs kedvem megfulladni egy olyan posványban, amitől undorodom. Néha visszaesem, de szemem előtt mindig ott lebeg egy emlék a gyermekkoromból (talán az egyetlen boldog emlék)……és az élet megy tovább, mert egyszer majd már nem leszek, és ha már nem leszek, marad utánam egy ösvény. Az lesz az én ösvényem, amit magam jártam ki….nem lesz benne terror, gyűlölet, erőszak, rettegés, mert lehet olyan fog követni, aki nem fogja tudni milyen egy borderes ösvénye és nem én szeretném neki azt megmutatni. Nem-nem. Nálam véget ér egy borderes történet, inkább kiprobálok valami újat. Mondjuk elkezdek élni, hamár 30 évig nem tudtam.