Sziasztok,

kb. egy éve diagnosztizálták nálam a szorongásos depresziót, amivel nem kevés munka után végre leszámolhatok. Nagyon apró visszaeséseim vannak, de nem sűrűn, kikecmeregtem a pánikrohamokból is.

Hogyan?

Egyrészt a pszichológusommal való beszélgetések segítettek, illetve az, hogy lassan beismertem magamnak az igazi félelmeimet. Elkedtem tanulmányozni a témát, sokat olvastam (amikor a rossz állapotok engedték), hogy megismerhessem az állapotomat.

A másik, ami nagyon sokat segített, egy blog. Igen, egy blog, amiben nagyon szépen, érthetően le van vezetve, hogy mi is a depresszió, miben is rejlik az “ereje”, illetve hogyan lehetséges enyhíteni az állapoton. majd kitartómunkával végleg letudni.

A magam részéről nem tartok ott, hogy végleg leküzdötnek nevezzem az állapotot, de nagyon szépen haladok, igazi jó piallanataim vannak (több, mint a kevésbé jó). Érzem a bizalmam megerősödését.

Az oldalt megosztom veletek, remélem sokat fog segíteni:

http://www.boldog.info/index.php

Ne adjátok fel! Van kiút! Egy kis irodalom is, hátha megjön a kedvetek az olvasáshoz, a megismeréshez:

Louise L. Hay –  Éld az életed

Echart Tolle – A most hatalma (ezt youtube-on hangoskönyvön is megtáljátok, ha nincs kedvetek olvasni. Egyetlen megjegyzés csupán: ha nem megy, ne erőltessétek, ez egy nehezebb könyv, hagyhatjátok olyan időkre, amikor már jobban lesztek, megvár. :))

Pál Ferenc – Aszorongástól az önbecsülésig

Ezek az elején nagyon jók. Szintén youtube-on sok-sok vezetett meditációt/relaxációt találhattok, amik egy kis kitartással és gyakorlással nagyon hatásosak a szorongásos időszakok csillapítására.

Ha pedig kell egy kis segítség, beszélgetés, vagy tapasztalatcsere, csak jelezzetek kommentben és skype-beszélgetést, vagy e-mailcím-cserét is megoldhatunk.

Van kiút!

Visszaestem.

A pszichológusom azt mondta, hogy ez normális. Teljesen reményvesztett vagyok, a gyermekkori problémáim, főként az apukám oldaláról teljesen letepertek. Páromat egy álom keretében az agyam teljesen azonosította apámmal. Én pedig álmomban elrohantam… a pszichológushoz.

Úgy érzem, hogy ez rossabb, mint egy katasztrófafilm. Ott az emberek végülis egymásra találnak… nem azonosítják a jót a rosszal, nem vetítik a rossz elképzeléseiket a jó emberre. A munkával nincs bajom, de most még a gondolata is fáraszt. Olyan, mintha rosszabb lenne, mint volt. Amikkel próbálkoztam (könyvek, meditációk) jól hatottak rám, mégis egyetlen gondolatroham, amit nem tudtam megállítani, teljesen letepert megint.

A helyzetet az is nehezíti, hogy párom nagyon fáradt, és ezért nem merek vele beszélgetni, félek, hogy feladja, hogy elrontom, hogy nincs mit tenni.

Fáraszt a reménytelenség.

Minden olyan jól alakult, már láttam a célt a szemeim előtt, a tegnapi egy órányi sírás a pszichológusnak azt hittem, hogy már elindította az újabb kikászálódást, de ma olyan méreg, indulat, agresszió volt bennem, hogy még mindig a hatása alatt vagyok. Nem tudok sírni, nem érzem a reményt. PEDIG ÉREZTEM. Nem akarok gyógyszereket látni, nem tudom, hogy merre menjek, találok valamit, ami érdekes, megnyugtat, aztán mégis befordult az egész napom. Aludni sincs kedvem, létezni sincs.

Nem akarom elrontani az életemet, próbálok nem gondolkozni, de egy-egy érzelemhullám teljesen lednt a lábamról, próbálnám észérvekkel kordában tartani, de az észérvek csak kapálózások, amiket ez a rohadt depresszió gyakorlatilag miszlikbe tép.

Ha próbálnék nem gondolkozni, akkor is beindul. Tudom, hogy nehéz, és nem szabad feladnom, de tényleg rosszabbnak tűnik a helyzet, mint volt.

Azt is tudom, hogy már sokan felálltak belőle, és én is képes vagyok rá, eredményeket is értem el az utóbbi időszakban, csak most olyan, mintha kihúzták volna alólam a talajt és a kapaszkodókat.

Csak szeretnék jól lenni. Szeretnék erős és kitartó lenni, tele tűzzel, mert az vagyok én. Szeretnék elszakadni a múlt árnyékaitól, és szeretnék együtt maradni azzal a személlyel, aki mindvégig kitartott mellettem, és fogta a kezem, és fogja most is. Akit szeretek, és aki (az agyam játszmái ellenére is) a legcsodálatosabb lény ezen a földön.

Normális ez a visszaesés? Monjátok, kérlek, normális ez? Sikerül kilépnem belőle végleg?

Én nagyon friss pánik beteg vagyok ahhoz képest, mégis későn, 26 éves koromban alakult ki ez a betegség.

A körülmények egészen érdekesek, nem tudom pontosan, hogy mi váltotta ki nálam a dolgot, de végül szorongásos depressziót is diagnosztizáltak nálam. Na, de ne rohanjunk így előre.

Kb. 3-4 hónapja volt egy kis rohamom a gerincem miatt, becsípődhetett egy ideg, aminek köszönhetően nagyon nehezen bírtam fogni a bal kezemmel és szédelegtem is. Nagyon megijedtem, mert ugyan tudtam, hogy nyaki gerincegyenesedésem van, de ez eddig még sosem fordult elő. Mentőt akartam magamra hivatni, de ez sem volt egyszerű. Tavaly augusztusban ugyanis párommal Angliába költöztünk, ami már eleve nem sikerült túl zökkenőmentesre, rettenetesen féltem ettől a lépéstől, ugyanakkor eltökélten változtatni akartunk az életminőségünkön.

A költözés után a kezdeti félelmeim valamicskét alábbhagytak, persze hosszú idő volt új munkát találni. Idén februárban lett egy tartósabb munkám, ahol azonban egy másik nemetiségű hölgy kiszúrt magának, és kiabált velem. Azt hittem, hogy vége a munkának, ami nem esett volna jól. Eleve úgy álltam idekint magamhoz, mint egy darab nullához, én voltam a legalja a fejemben, akivel ki is fognak cseszni… a lényeg, hogy nagyon csúnyán beleforgattam magamat az önutálatba, az önsanyargatásba, az áldozati szerepbe. Ezek szorongató félelemhez vezettek, s bár voltak nagyon szeretni való munkatársaim is, borzasztóan egyedül éreztem magamat, a monoton munka sem volt éppen túl jó hatással rám, és ha ez nem lenne elegendő, még a párkapcsolatomra is rávetítettem az önmagam “nemszeretését”. Beszélgettem barátokkal, de ők otthon voltak, a itteniekben eleinte egyáltalán nem bíztam, teljesen elzárkóztam mindenkitől, nem bíztam senkiben, és drága uram agyára mehettem… azóta sem tudom, hogy a legmélyét hogyan volt képes végigcsinálni.

Általános iskolai tanító voltam otthon, imádtam a munkámat, itt meg egy üveggyárban kupakoltam, meg cimkéztem, gondolhatjátok, hogy ez is dobott a helyzet mélységén. Otthon igen sokat tanultunk pszichológiát, így elég korán felismertem, hogy itt bizony valami pszichés probléma lesz, de húztam, halasztottam, és köüzben szabályosan vártam a csodát… ami természetesen nem jött. Ennek tetejébe el akartam lökni magam mindenkitől, leginkább páromtól, és elmentem a tettlegességig. Ő ekkor már sejthette, hogy valami nagyon-nagyon nem kerek.

A párkapcsolatok eleve nehezen működtek nálam mindig, ez az első normális, hosszútávú kapcsolatom, és igazából nem is tervezek másikat, iyen szempontból mindig éreztem, hogy “megérkeztem”. Viszont a múltbéli tapasztalataim, illetve a szlői problémamegoldó- és szeretetadó séma nálam nagyon eltorzult, mondhatni nem is létezik túlzottan. Így mindig, ha valami minimális probléma fellép, én menekülni akarok. Most megmakacsoltam magam, és nem menekültem el, ennek köszönhetően ismertem fel a sémák hiányát, és sok lépést tettem, hogy tudatosabban tudjam kezelni az ilyen szituációkat.

Egyik nap aztán a (mostmár ex-) munkahelyemen épp az egyik gép előtt voltam, amikor iszonyatosan megszédültem. Eddig is voltak hasonló gondok, volt, hogy egy óráig is eltartottak, de mingi a gerincem számlájára írtam, mert attól a bizonyos becsípődéstől voltak szédelgésem, néha hányingerem, hasmenésem, erős szívdobogás érzésem. Ja, itt szúrnám be, hogy voltunk az itteni háziorvosnál, és nagyon sok félelmem (így utólag áttekintve) onnan származott, mert az orvos nem volt hajlandó egy vizsgálatot sem megcsinálni egy kontroll érdekében, holott volt részletes leírásom a problémáról, MRI-lelettel, angolra fordítva. Egyszerűen felírta a régi gyógyszereimet, ami között egy addig soha nem használt szintetikus ópiát (ismertebb nevén Tramadolor) is szerepelt, és közölte, hogy szedjem bátran. Emlékszem, otthon százszor elmondták, hogy csak akkor szedjem be, ha már elviselhetetlen a fájdalom, itt meg még buzdított is a doki. Mivel eleinte kegyetlenül fájt, szófogadó, jól nevelt gyermek módjára szedtem minden este egy fél tramadolt. Megmondtam, hogy többet nem vagyok hajlandó szedni belőle. Tudom a mellékhatásait, tisztában vagyok azzal, hogy miket okozhat, és semmi kedvem nem volt pszichiátriára jutni miatta. (Mily’ ironikus a helyzet…) Ebben is egy otthoni barátnőm segített, aki gerincklinikán dolgozott, egyből mondta, hogy max egy hétig szedjem ezt a vacakot. Kettő és fél-három hét lett belőle. Szóval azok a tünetek, amik a hátammal kapcsolatban voltak, elmúltak, de maradt egy nagy csomag félelem, hogy az itteni dokikban nem bízhatok meg. Szépen lassan épülni kezdett bennem, hogy én itt bizony max meghalhatok, mert nem csak szimplán egy senki vagyok, de egy olyan senki, aki senkit nem is érdekel. (komolyan ezt gondoltam) Úgy döntöttem, hogy akkor diagnosztizálom saját magamat, a kezembe veszem az irányítást. Csak hogy ettől még nem voltam nyugodt, egyre többet rettegtem.
Emellett ráfogtam a tüneteket az időjárásra, a vérnyomásom, mindig alacsony volt, mikor megmértem, ezért meg tudtam magamat nyugtatni, hogy nincsen semmi komolyabb baj, időárásérzékeny vagyok, és gerincbeteg. Ekkor azonban már egy gyógynövény-alapú, vegyesboltban kapható nyugtatót adagoltam magamnak, napi 2×2 kiadásban, ahogy a dobozban le volt írva. Mondanom sem kell, hogy nem használt. Közben minden napom sírásba fulladt.

Szóval jött a megszédülés a munkahelyemen a gép előtt, és elkezdtem nagyon-nagyon félni, hogy nem fog elmúlni, és baj lesz. Pont ki tudtam menni szünetre, a kezeim remegtek, mint a kocsonya, amitől csak még jobban eluralkodott rajtam a félelem. Azt vettem észre, hogy sírnom kell, izzadtak a tenyereim. Bementem az öltözőbe és a két legmegbízhatóbb kolléganőmnek mondtam el, hogy mi a gond, és kértem, hogy ne szóljanak a menedzsernek, mert nem akarom elveszíteni a melót. (Tudat alatt semmrie nem vágytam jobban, de nem hittem el, hogy megérdemelhetek jobbat is, és nem akartam csalódást okozni senkinek.) Pont ekkor lépett be a menedzser az ajtón, nem volt mit tenni, elmondtam, hogy mi a gond. Közölte, hogy neki is volt ilyen, tudja, hogy milyen szörnyű, és most szépen hazavisz, aztán másnap menjek be, ha jobban vagyok. Bementem és könnyebb volt egy darabig a tudat, hogy nem kell titkolóznom.

Emellett volt már repjegyünk haza, és vártam, hogy 10 hónap után végre láthassam Magyarországot. Az volt a tervem, hogy otthon felkeresek egy szakembert, aki majd jól megmondja, hogy mi is a bajom, visszajövök, és minden rendben lesz, de ez a rosszullét nem hagyott nyugodni. Tanácskoztam párommal, elmondtam, hogy otthon kéne maradnom egy időre, ő pedig (először ez alatt az idő alatt) azt mondta, hogy nem érzi fair-nek a dolgot, és ő szeretné, ha nem menekülnék, keressek más megoldást, és ha nincs, akkor menjek, mert szeretné, hogy jobban legyek, de nem akar nélkülem lenni. Először nem értettem, hogy miért “terhel” még ő is, de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy retteg, engem is félt, és vigyázni akar rám, ahogyan – még ilyen állapotban is, – szüksége is van rám. Kutatni kezdtem a neten az egyetlen olyan helyen, ahol biztonságban éreztem magam (tehát az ágyban), angliai magyar pszichológus után. Négyet is találtam, s gondolkodás nélkül elküldtem a levelet mind a négynek. Végül egy fiatal pszichológusnő mellett döntöttem, aki, miután leírtam a panaszaimat, egyből írta, hogy ráillik a szorongásos depresszióra minden, amit leírtam. Hetente skype-on bezélgettünk egy órát, elkezdődött a kezelés. Mivel hajthatatlan voltam még ekkor is, ezért a panaszaimat, tüneteimet elkezdtem felkutatni, így találtam rá a (számomra egyáltalán nem ismeretlen) pánikbetegségre.

Minden stimmelt, a tünetek nagyrészt megegyeztek, a pszichológusom pedig szintén megerősítette a dolgot. Ugyan elmentem egy másik háziorvoshoz, de az a pánikra csak annyit tudott kinyögni, hogy jógázzak és tudatosítsam magamban, hogy elmúlik. Közben már a boltban is rám-rám tört a páni félelem, és amikor párommal bevásárlás volt, nekem kezem.lábam remegett, szédültem, gyengének éreztem magamat, és mindenáron ki akartam jutni a boltból. Párom megérti a dolgot, neki is volt ilyen… ami azt illeti, depressziója is volt, és hajlamos is rá, vannak úgymond “időszakai”. Csak épp ő jobban kezeli, mint én. Kirajzolja magából.

Az egyik meeting előtt (a pszichológussal) egy nappal este nagyon rossz hangulatba kerültem, minek következtében elgyengültem, szédültem, nehezen tudtam lélegezni, és gyengének éreztem magamat. Alig akart enyhülni. Mivel én csak annyival voltam tisztában, hogy egy pánikroham fél óra, így egyáltalán nem értettem, hogy mi a problémám. Másnap a munkahelyemen az egész napot végigszorongtam, szédelegtem, féltem, sírásközeli állapotban voltam. Az egyik kolléganőm (tutira csak jót akart) elkottyintotta, hogy lehet ám, hogy nem pánikbeteg vagyok, hanem inkább a pajzsmirigyemmel van bajom, mert neki ez a gondja, és mehet haza Lengyelországba, mert itt nem kap erre normális kezelést. Nem esett valami jól a dolog, de elhárítottam. 
A délután folyamán, kb. egy órával a munka vége előtt aztán éppen az egyik kis szobában csináltuk a dolgunkat négyen, amikor egyszercsak nagyon durván megszédültem, és csak a kolléganőm nevét tudtam kibökni, aztán elgyengültem, és azt éreztme, hogy MUSZÁJ leülnöm. Nekidőltem az egyik doboznak, és már a földön kucorogtam és rettegtem, szégyeltem magamat, féltem, kapkodtam a levegőt és sírtam. Ez kb 10 percig tartott, ott álltak mellettem, segítettek, nem szóltak a menedzsernek, pedig a helyettes is ott volt, és próbáltak megnyugtatni. Kedves volt ez a figyelem, valamelyest meg is nyugodtam, de tudtam, hogy ez egészen addig nem lesz jobb, míg ki nem jutok az épületből. Menkülni akartam kifelé.

Felhívtam az egyik barátnőmet, akinek a férje elémjött, és hazakísértek. Akkorra már gyakorlatilag semmi bajom nem volt, leszámítva a gyengeséget. A pszichológussal való beszélgetést végigsírtam, elmondtam a félelmeimet, amitől kicsit megkönnyebbültem. Elmondtam a pajzsmirigyes dolgot is, amivel kapcsolatban csak annyit mondott, hogy az eddigiek ismerete alapján ő kizárná, de inkább menjek el orvoshoz.

Hétfőre kaptam időpontot, elmentem az orvoshoz, a munkahelyen szóltam, hogy nem tudok bemenni.  
Az orvos egy EKG-ra küldött el, aminek az eredménye negatív lett, a szívemmel tehát nincs semmi probléma. Ugyen néha be-beketyegett, de tudtam tudatosítani magamban, hogy ezzel most nem foglalkozom.

Három hete moziban voltunk, ahol a fények és a hangok hatására teljesen összeomlottam, alig bírtam hazajönni. Félelem, minden zavart, alig kaptam levegőt, azt hittem, hogy megőrültem.

Mondanom sem kell, hogy az otthoni látogatás sem volt a legfelemelőbb, attól vártam a megjavulást, de nem lettem sokkal jobban.

Közben a munkahelyemről is írtak, hogy pihenjek, és ha visszajöttünk Magyarországról, mehetek vissza, de miután a reptérről felhívtam őket, csak annyit mondtak, hogy nincs munka már… szóval szépen hazudtak.

A mozi óta egyszer volt csak problémám, éjszaka arra riadtam, hogy nagyon félek, megint jött az őrültség-érzése, alig bírtam lehiggadni.
A pszichológussal nem tudok konzultálni, csak e-mailben, mert nincs pénzem a kezelésre, míg munkát nem találok. (egyébként pont 5 perce hívtak, hogy holnap kezdhetek, persze a problémáimat nem ecseteltem nekik…)

Az utóbbi időben a hangulatom jobb, sokat dolgoztam rajta. Mi segített? Elsősorban egy könyv, Louise L. Hay – Éld az életed, illetve ennek a “testvére”, Az erő benned van címmel. Ezek a könyvek megerősítéseket és technikákat tartalmaznak, sok miértre választ lehet belőlük kapni. A lényeg, szeressük saját magukat. Meditációs technikákat alkalmazok, elmélyültem a buddhismusban, relaxálok, meditálok, és tervben van a jóga is, ahogy időm engedi. Sokat dolgozom azon, hogy megbocsássak másoknak, elengedjem a haragot a szüleim iránt, és ne legyek áldozati szerepben. Beszélek a bennem lévő gyermekhez és a tinédzserhez is, minden nap beszélek a tükörképemhez, és mondok megerősítéseket. Ha csak pár perc, akkor is jó. Sokkal jobb volt a kedélyállapotom, már elkezdtem a munkahelyi sikerekre is ráerősíteni. A legjobb, hogy bejönnek, és tényle ezek segítettek a legtöbbet.

Tegnap délután beketyegett a szívem, kis légszomj, kis tenyérizzadás. Tudtam, hogy mi a helyzet, azonnal felrohantam a szobába. Megijedtem.

Olyan nehéz kezelni. Alig tudtam aludni, rémálmom volt végül, és ma sem voltam a legjobb passzban egész nap. Tudom, hogy ez a helyzet, mégis szívem szerint elmennék a háziorvoshoz, és addig erőszakoskodnék, amíg el nem küld vérvizsgálatra, vagy nem ad valami gyógyszert a bajomra. Nem azt mondom, hogy a kognitív terápa nem jó, csak azt, hogy jó lenne valami placebó is akár, vagy csak 100%-osan kizárni, hogy nincs semmi szervi ok. 
Tudom, hogy az EKG is negatív lett, tudom, hogy ezek az állapotok egyábként tényleg kezelhetők, tudom, hogy türelmesnekkell lennem magammal, és hogy képes vagyok a türelemre, csak amikor hosszú idő után először ugrik elő egy roham (és nekem 2-3 hét igen hosszú idő roham nélkül, legalábbis annak tűnik), akkor nagyon lehangoló, hogy most éppen miért.
Egyébként lehet hormonális oka is, mert a ciklusom előtt gyakoribb, ez az, amit eddig sikerült megfejteni.

Elég hosszú lett, de ez az én történetem. Nem adom fel, csinálom tovább, ha meg kell tanulnom együtt élni vele, ám legyen.

Lehet vele együtt élni?