Miért lesz alkoholista valakiből, aki azt hitte, hogy majd mindenre képes lesz, akiben volt élni akarás a folyamatos gondok ellenére? Nagy élni akarás… vagy csak bemagyarázta magának? Az életemről, a kérdéseimről már könyvet tudnék írni és dögunalmas lenne mások számára, mert csak önmagam számára lenne értelmes megírni. Szerettem az embereket, igaz csak távolról, mert mindig abból indultam ki, hogy engem úgysem ért meg senki ezért inkább kiváló hallgatópartnernek bizonyultam, én nem szerettem magamról beszélni. Rengeteg fájdalom ért az életem során, kezdve azzal, hogy gyerekként dadogtam és senkinek nem kívánom az ezzel járó folyamatos félelmeket, gyermeknek, felnőttnek sem. Most nem dadogok. Úrrá lettem ezen, hosszó évek megpróbáltatásai árán.

Önmagam pszichológusává váltam. A dadogásom annak köszönhető, hogy kisded koromtól a nagyszüleim neveltek. Mindig is érzékeny voltam, gondolom hiányzott az édesanyám. De a helyzet mostanra sem változott sokat. Apám nem törődik velem, csak anyagi dolgokról beszélünk. Anyám elvárja, hogy az legyen a gondom, amit ő gondként határol be, tehát az őszinte panaszkodásom csak egy falevél, elfújja a szél és a végén mindig egyedül maradok. A szüleim külföldön vannak, rám van bízva a gazdaságuk, de dícséretet nem kapok. Van mögöttünk biztos anyagi háttér de borzasztóan elégedetlenek. Apám pénzmániákus, anyám meg vagy elviselhetetlenül panaszkodik vagy úgy tesz, mintha minden nagy tökéletes rendben lenne. A vége mindig az, hogy hálásnak kell lennem nekik, de igazából nincs egy négyzetméterem, ami felett én parancsolhatnék. Én meg borozok. Titokban meg tudom csinálni, néha észreveszik, akkor mindenről beszélünk, csak arról nem, ami nekem fontos. Azt mondják, megadtak nekem mindent, de én úgy látom, hogy kihasználnak. A problémám az, hogy itt kellene mindent hagynom, hogy többé ne zsarolhassanak lelkileg, de akkor szegénység várna rám. De az igazság az, és tudom, ez talán sokak szerint luxus, de van egy kutyám és nem bírnék tőle elszakadni. Ha el kéne mennem, legfeljebb lakást bérelhetnék de ő egy juhászkutya, az én drágaságom. Szerintem ezért iszom. Szégyenlem magam érte, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen sors vár majd rám. Harmincx évesen… talán lenne erőm új életet kezdeni, de mára az alkoholproblémáim miatt veszítettem el az önbizalmamat. Mindig hittem a jóban, nehézségeket hidaltam át a jó gondolatok segítségével. Van egy szerelmem, életem nagy szerelme… őt is agyonkritizálják mert nincs mögötte anyagi háttér – persze olyan, ami nekik megfelelne. Szívem szerint őt követném, csak félek… mi lesz velem, velünk. Persze az is csak balszerencsém, hogy rendkívüli kézügyességem van, és évekbe tellt, mire dícsérni tudtam magam, de sajnos az ilyen “tehetségeket” a világ nem becsüli. Pedagógus diplomám van de a “környéken” ezzel sem bírok elhelyezkedni. Mindig az anyagiak… mind isszuk a levét annak, amit elvárnak tőlünk, de még a tetejébe sokkal bonyolultabban élünk, mint annak idején a nagyszüleink. Megörjít bennünket a pénz. Az időjárás változik, az embereket kizsákmányolják. Mintha elhagyott volna bennünket, embereket az Isten. Ne haragudjatok ezekért a zavarba ejtő gondolatokért.

Reménnyel és szeretettel, anonym azra