A karácsony idén is meghozta hozzánk a Kisjézus születésének örömét, a szeretetet, a meghitt hangulatot. Erre vetett árnyékot karácsony másnapján egy szomorú halálhír. A belül, középről tekintve jobbra levő, felső, második fogam, hosszú, munkás élet után, nem bírva az ideg – és tömést – őrlő nehéz munkát, az esti fogmosásnál diszkrét koppanással, a mosdókagylónkban befejezte az életét.

Drága – már több mint 50 évet mellettem kibíró – kis feleségem nem felejtette el a házasságkötésünkkor esküvel erősített ígéretét, hogy kitart mellettem jóban, rosszban, most is betartotta a szavát, két nap múlva neki is kitört az egyik foga.

Nos, nem volt mit tennünk, fölkerestük a 40 év óta a fogainkkal együtt öregedő fogorvosunkat, hogy vázolja föl nekünk, milyen jövő vár ránk, hogy lehetne a hiányosságokat betömni. Állapotfelmérésre bátran előre engedtem a nejemet, aki mindegy 10 perc múlva jött vissza azzal a nem túl lelkesítő hírrel, hogy egy disszidálásra készülő, rossz fogat is talált nála még a doki, akit rossz magaviselete miatt, – mielőtt valami súlyosabb gonosztettet elkövetne, – el kell távolítani. A két fog helyén keletkezett bombatölcsérszerű lyukból tűzszerész-óvatossággal el kell távolítani az ideget, a mellette levő fogakat átszobrászkodni kalaptartónak, majd erre ráhelyezni a megérdemelt jutalmat, a koronát. Kérdően rám nézett, és én beleegyezően bólintot-tam. Kerül, amibe kerül, elvégre egy nő nem járhat hiányos és rossz fogakkal. Ezután került rám a sor. A doki egy horgolótű szerű eszközzel levizitelte lelkiismeretesen az összes fogamat, miközben a fejével aggódva úgy bólogatott, mint a régi autók hátsó kalaptartartóján elhelyezett Bonzó kutya.

– A kitört fogat már csak 4 fogat átívelő híddal lehet pótolni, kezdte a diagnózisát.

– J. úr, magának nagyon erős a harapása, – folytatta. Erre utal az alsó fogak erősen kopott állapota. Ezeket le kellene csiszolni, és helyettük egy 3 fogat áthidaló koronát beépíteni. Ismerve anyagi helyzetemet, rögtön hozzátette:

– Ezek nem porcelánt utánzó fogak lennének, hanem fémből készültek, és a színük sötét hatást kelt. Rövid habozás után ráálltam a megoldásra. Végül is nem vagyok én előadó művész, akinek a magas C kiéneklésekor az egész fogsora látható a tv-közvetítéskor, és békés természetű vagyok, nem vagyok rászorulva arra sem, hogy kimutassam a fogam fehérjét.

Ezek után rátért a munka megvalósításához szükséges anyagi fedezet nagyságának ismertetésére. Mondott egy hatszámjegyű összeget, melynek nagysága akkora volt, hogy ha avval egy autókereskedőhöz autóvásárlási célból beállítottam volna, mindjárt egy új, – hitelre vásárolt, első részletét kifizetett – autóval távozhattam volna. A doki figyelmét nem kerülte el, hogy egy pillanatra kihagyott a lélegzetem, és szorosabban markoltam meg a vizsgálószék karfáját. Hirtelen hozzátette még:

– J.úr! Ezzel most 15 évig semmi baja nem lesz! Garantálom – próbált megnyugtatni! Ez a 15 év szöget ütött a fejembe. Ha a doki ekkora intervallumban gondolkodik, bizakodhatok abban, hogy legalább 3 évig még használni fogom az alkotását. Ha most bedobom a temetkezésemre félretett, család segítő pénzemet, – habár szerény körülmények között élünk, 3 évnek elégnek kell lenni arra, hogy visszapótoljam, – hozzáadom az egy havi nyugdíjunkat és igénybe veszem a lányom támogatását, megoldható a tranzakció.

– Nem akarom a kedves olvasóimat az elkövetkező másfél hónap fogászati munkálatainak (fogak kivésése, ideg kiölése, csap helyének kifúrása, minta vételezése, stb.) leírásával untatni, valószínűleg már sokan túl vannak ezen műveleteknek a megismerésén, és ezeknek részletes ismertetésével kellemetlen emlékeket ébreszthetnénk föl bennük. A lényeg az, hogy a hidak és a koronák a helyükre költöztek és túl vagyunk az összeszoktatáson is, azaz ha egy kicsit bátortalanul, de már merünk velük rágni is. Megbékéltem már a fém-fogpótlással is, egy kicsit emlékeztetnek a szaracénok ellen hadba vonuló kereszteslovagok páncél sisakjára. Búcsúzásul még „ráijesztettem” a fogorvosunkra. Biztosítottam, hogy 5 évenként majd rendszeresen eljövünk a fogaink ellenőrzésére.

Így ha a leveses kanalat a szájamhoz emelem, a tartalma szökőkútként szétfröcskölődik. Van a hebrencsek ellen is gyógyszer, de ennek erős mellékhatása van a szívre, ezért nem jöhet szóba.

Na, azért nem adtam olyan könnyen föl! A rutin vizsgálatnál megfigyeltem, a jobb kezem jobban remeg, mint a bal. Nos kipróbáltam a bal kezes evést, ivást! Bevált! Alig remeg a pohár a kezemben! Balkezes lettem!

A Requiptől békésen elbúcsúztam. Már több mit három hónapja nem szedek parkinsonos gyógyszert! Nem hiányzik!

Sikeres harcot kívánok a kór ellen! Szeretettel bagoly04

15 éve élek egy kis társaság közösségben, melynek tagjai rajtam kívül Parkinson Úr, Tremorka, a soha megpihenni nem tudó, állandóan izgő-mozgó vénkisasszony, és végül. de nem utolsó sorban – a jóképű, kreol színű, fiatalúr, Requip, – akit 2mg kora óta nevelek, és az idén már 20mg-ot nyomott, – elérte a felnőtt kort.

Egészen ez évig jól megfértünk, egymással, de idén júniusban egy hívatlan vendég tolakodott be hozzánk, akinek tevékenysége Tremorka szorgalmas munkájához volt hasonló, de a munka-tempója kellemetlenül – annak minimum a tízszerese volt. Nem akartam egy ilyen nevelhetetlen, Hebrencset befogadni, mire ő bosszút állt egy kézfogóval, amivel úgy rázta a kézfejemet, hogy a leves a szájam helyett az orromba kötött ki, a villáról minden föl nem szúrt étek legurult, a vizespoharat két kézzel kellett szorongatni, nem tudtam írni, a laptopon a Ctrl-Alt-Del billentyű kombinációt alkalmazni.

Fenti okok miatt panasszal fordultam az illetékes bírósághoz – orvosnőmhöz, aki azonnali teljes kivizsgálást rendelt el nálam. Először egy fémnyelű gumikalapáccsal a szemem kivételével tetőtől talpig végigkalapált, és amikor látta, hogy minden ütés után úgy összerándulok, mint az elemi iskolai biológia órán a falapra gombostűzött béka a 6V-os áram hatására, elégedetten bólintott, itt minden rendben van. Ezután egy – a televíziós vetélkedőkből már jól ismert – feladat következett, csukott szemmel el kellett találni az orrom hegyét. Ezt a feladatot is 100%-an elvégeztem, amiért ilyenkor a TV-ben pénzt adnak. Én csak a dokinő elismerő mosolyát kaptam, de az is nagy örömöt okozott nekem. Ezután föl kellett emelni mind a két kezem a magasba, mint egy magát megadó katona, és az ujjaimmal olyan mozdulatokat kellett végezni, ami hasonlított a tarló fölött lebegő, pocokra vadászó sólyom szárnymozgására. Kb. egy perc után engedélyt kaptam a leszállásra, s bár pockot nem fogtam, a feladat elvégzése sikeresnek minősült. Utolsónak még malmozni kellett két kézzel. Ez sikerült lapáttörés nélkül.

Miután a vizsgálatoknak csak azt sikerült megállapítani, hogy egy normális, egészségesnek minősíthető Parkinson kórom van, fennmaradt továbbra is a kérdés, hogy került a Hebrencs a képbe. Új utakon elindulva, fölmerült annak a lehetősége, hogy egy erotikusan túlfűtött mutánsról van szó, aki szemet vetett a fiatal Requipre. Ennek lehetőségét úgy lehetne bizonyítani, hogy a daliát észrevétlenül eltávolítanák a szervezetemből, és az így magára maradt Hebrencs visel-kedése akadálytalanul tanulmányozható lesz. Eddig apránként 16mg-ot sikerült az étlapról törölni. Újra tudok írni! A további javulás még várat magára, de bízom a sikerben! Kíváncsi vagyok, milyen lesz az életem Requip nélkül. Örülnék, ha az ilyen elvonás utáni állapotról néhány sorstársam beszámolna, mindig jó, ha az ember tudja, mire számíthat.

Szeretettel bagoly04

Remélem, senki nem érzi magát megsérve, hogy a súlyos, nagy együttérzéssel olvasott, egyelőre gyógyulást sem ígérő állapotban levő betegtársaim beszámolóit kihasználva, a küszöb alatt becsúsztassam saját, fent leírtakhoz csak nevében, és részben hasonló nyavalyámról leírtakat

Egyik nap reggel valami duzzanatot éreztem a lágyékom tájékán. Csak nem? Az én koromban? Felderítésre kiküldött kezeim rossz hírrel tértek vissza. Egy pingpong labdánál nagyobb, de egy teniszlabdánál kisebb gömbre akadtak. Hmm! Tipikus kórházi eset – ijesztettem magamra –. Menjek a nőgyógyászatra? Ezt a megoldást elvetettem! Mivel nem ment el az agyvizem, még ráérek vele. Egy nyugdíjból élőnek különben sincs pénze egy szóba jöhető császáros szülésre. Legegyszerűbb, ha elvetetem!

Így kerültem a sebészet ambulanciájára. A vizsgálatot egy reggel mindig rosszkedvű, nagybajuszos sebészdoki végezte. Letoltam a gatyámat, egy pillantást vetett a büszkeségemre, és már is megszületett a diagnózis.

– Magának lágyéksérve van! Azt meg szoktuk operálni! Megörültem a hírnek! Gyűjteményemből ugyan is az alhasi vágás hege még hiányzott! Örömöm nem tartott sokáig.

– Mennyi idő alatt futja meg a száz métert, – kérdezte?

– Háááát, úgy tíz perc alatt. Utána meg kell állni, mert elfogy a levegőm. Kb. öt percre van szükségem, amíg pótlom az élet fenntartásához szükséges oxigén mennyiséget. Ha ezt is beleszámítom, akkor tizenöt perc.

Megvetően rám nézett, majd meghozta az elsőfokú ítéletet:

– Magának olyan gyenge a szíve, hogy nem altatható, így nem is műthető. Ezért vigasztalásként fölírok magánnak egy sérvkötőt. Megköszöntem. Akkor még nem tudtam, hogy ebben nincs semmi köszönet. Mert, bár az eladó megmutatta a fölszerelését, otthon már persze nem sikerült. Mindenféle tépőszalagok akadályozták a helyes alkalmazást, beleakadva ingbe, gatyába, messze elkerülve a tényleges munkahelyüket, ott okozva szorítást, ahol nem kellett volna. és ráadásként a kis huncut sérvkötő gyakran felfedező útra indulva, kikukucskált a bokámnál a hosszúnadrágomból. Hát, ez nem mehetett így sokáig, fizetésmentes szabadságra ítéltem ezt a középkorban bizonyára előkelő helyre sorolt inkvizíciós kelléket, és bevágtam a szekrény aljába. Kis albérlőm is meghálálta a kímélő életmód bevezetését Visszavonult szülőhelyére, és ha nem üldögéltem sokat a fából és fajanszból alkotott ülő alkalmatosságokon, a nap többi részében eredeti helyén pihengetett. Jó volna ezt a helyzetet állandósítani. Majd utána nézek, nem lehet-e fellebbezni, és az egészet altatás nélkül rövidre zárni? Vállalnám a kihívást

2.Kérdéseim: Milyen következményekkel számolni, ha nem hordom a sérkötöt?

Operálható-e altatás nélkül a lágyéksérv

Tudna ajánlani valaki oktatófilmet, vagy ismertetőt, egy jobbos sérvkötő helyes alkalmaazásáról? Mimden betegtársamnak a leggyorrsabb javulást kívánva bagoly04

A meleg, június elejei napokat a vityillóban vészeltük át. Mint a délszaki emberek, a délelőttöt olvasgatással, internetezéssel, az ebédutánt pedig – most irigykedjetek szegény dolgozó barátaim – egy kis szundi-bundival töltöttük el, és csak 5 óra után költözött élet a kis lakunkba. Jólértesült meteorológusok szerint a nap erre az időszakra már rendszerint elfecsérelte az egynapra kiszabott bőrfaló UV-sugár-adagját. Ilyenkorra már naplemente-fényképezésre alkalmas, piros lufibogyó lesz belőle, amely mostanában a tihanyi apátság árnyékában tér éjszakai nyugodalmára

Nem lehet csodálkozni azon, hogy a feleségem hidegebb tájak után ácsingózott. Mivel az Északi sark elég messze van, ez szóba se jöhetett. De eszébe jutott, hogy néhány utcasarokkal arrébb van egy nagy, Balaton nevű tó, melynek – ha igaz- a víz-hőmérséklete az ilyenkor szokatlan 22°C-ot ostromolta. Nahát ha jég nincs, megteszi a hideg víz is, hangzik egy közmondás Andy ferdítésében. Elhatározta, hogy lemegyünk feredőzni. Így, többesszámban! Mindjárt ellentmondtam: ha remegni kell, azt tudok a szárazföldön is, nem kell nekem azért a hideg vízbe belemenni! De ha akarsz, menjél egyedül! -mondtam, és gondolatban már a PC-m előtt ülve vitorláztam a WEB-en. „Ábrándozás az élet megrontója, mely kancsalul festett egekbe néz” mondta Vörösmarty Mihály, és milyen igaza volt! Jó, hangzott a válasz, de te addig nyírd le a sövényt! -.mondta, és balra el.

Hogy képben legyen a kedves olvasó, elmondom, hogy a sö-vény jótékonyan öleli körbe majdnem teljesen a 100 # öles birto-kunkat. Magassága nyírás előtt kb. 2,3 méter, szélessége pedig 1,5 m. A rám kiosztott feladat terhe alatt roskadozva, kétségbeesve körülnéztem. Valahogy ilyen érzéssel ülhetett kis sámliján anno Hamupipőke is, a lába elé szórt szemestermény-tenger közepén, mint most én. 2 percig reménykedve vártam, hogy mint Hamupipőkének, nekem is jön a Jótündér, és kihúz a slamasztikából. De nem jött, így elő kellett venni a létrát, a 25m hosszú villanykábelt és a sövényvágót. Hamar akartam végezni a dologgal, ezért elmulasztottam a védőruha felhúzását, ami később, -mint meglátjuk,- végzetes hiba volt. Kis rövidnadrágban fogtam neki a munkának. Az egyenetlen talajon a létra lába nem tudott mindig kellőképen fölfeküdni. Ezért az imbolygó létra tetején néha csak olyan akrobatikus mozdulatokkal tudtam a leesést elkerülni, amilyet a cirkuszban a nézők pisszenés nélkül izgulnak át, erősödő dobpergés közepette. A Jóisten kegyes volt hozzám, úgy döntött, hogy nem jött el még az én időm, így sikerült épségben befejezni a sövény-nyírást. Igaz, addigra a nejem már vacsorára terített. A horrorisztikus, kullancsról szóló TV-s figyelmeztetések nem jutottak nálam a falrahányt borsó sorsára. Mikor a sövény tetejének nyírásakor ráhasaltam a bokor tetejére, tudtam, hogy védtelen vagyok a véremre leselkedő bogarak támadásával szemben. Ezért végigsimogattam a fedetlenül maradt testfelületemet, és hoppá! A bal vádlimnál ellenséges behatolást fedeztem fel. Kullancs! Azonnal riasztottam a kullancselhárító kétfőnyi személyzetet (a feleségemet és jómagamat). Rövid konzíliumot tartottunk, és a kétcsipeszes műtéti beavatkozás mellett döntöttünk, ugyan is ha a dög csak egy csipeszt lát maga felé közelegni, fejve menekülésbe fog. Az eljárás lényege: Az egyik eszközzel szorosan a behatolás mellett megcsippentettük a bőrt, mintegy alányúlva a bogárnak, a másik csipesszel pedig olyan mélyen, ahogy csak lehetett, elkaptuk a gazfickót. Egy húzás és kint volt a mákszemnyi, nagyságából következtetve még tanulókorban levő jószág! Kíváncsian vizsgálgattuk a körmömre helyezve. Bátor fickó lehetett, mert nem vesztette el a fejét, azonnal elkezdett lemászni. Egy pillanatra megörültem! Hát nem pusztítottam el Isten egyik teremtményét, sértetlen, újra fölhasználható maradt! De aztán ahogy az életben ez oly gyakori, a gonosz győzött bennem, és a másik kezem körmét fölhasználva szétpasszíroztam a fickót! Egy gond maradt még hátra, a seb ellátása.

Olvasmányaimban a kígyómarás helyét egy túlélő késsel kivágják. Én nem akartam ilyen messzire elmenni, csak a csipeszt használtam hasonlóan addig, amíg egy átlagos seb nem lett a csípés helyén. Ezután sebhintőpor, tapasz, az élet mehet tovább!

Azért még nincs vége az izgalmaknak. A boszorkánykönyvek szerint 30 napig , terjengő piros folt formájában visszatérhet a tett színhelyére kullancsom bosszúálló szelleme. Megkezdtem a visszaszámlálást, még 16 nap! Pssszt! Eddig még semmi!

Levéltáramban végzett kutatásaim során akadtam rá az első kórházi tanulmányutamról készült írásbeli jelentésre. Tárgya az 1969 évben spontán fel-lépő szívlötyögésem volt. Gyógyítgatásával a János Kórház II. Belosztályán próbálkoztak először. Olyan jól sikerült, hogy egy hónapra meghosszabbítot-ták az ott tartózkodásomat. Továbbra is szívesen látott vendég lettem, minden második, vagy harmadik évben. Hogy ne unatkozzak, színes programokat biztosítottak minden látogatásomkor számomra. (szív katéter, ultrahangos vizsgálatok, stb.) Büszkén kijelenthetem, hogy én már akkor alkalmaztam, a manapság oly divatossá vált testfestést. Injekciós tűvel alkotott lila, kék, zöld és sárga színű absztraktokkal díszíttettem mindkét karomat.

Az ezredfordulóval aztán megszűntek a tárgyban folytatott tanulmányutak. Csillapíthatatlan tudásvágyam új utakat keresett, és talált. Ennek keretében a már korábban nyilvánosságra hozott tanulmányaimban részletesen ismertetett témakörök: vesekő, epekő, epe, bölcsességfog műtéti eltávolítása.

Ezek után nem is lehet csodálkozni, milyen hamar elszaladtak felettem az évek. Csak az figyelmeztetett erre, hogy egyre nehezebben jutottam az éltető levegőhöz már kisebb lejtők megmászása után is. Ezt tovább rontotta az egy hónapi kórházi tartózkodásra kényszerítő influenza. Ez visszakényszerített a kezdetekhez, a szívlötyögéshez. Nagy tudású, lelkes orvosok próbáltak segí-teni rajtam, nagy értékű, állami tulajdonba levő korszerű készülékek fölhasz-nálásával. Hiába, csak pénzkidobás volt! Hogy megvigasztaljanak, beültettek egy pacemakert. „Nagyon nagy a jobb szív fele” volt a sommás végkövetkez-tetés. Evvel semmi újat nem mondtak nekem, mert annyi barátot szereztem az Interneten, hogy mind be tudjam fogadni a szívembe, hát Istenem, azt a jobb felet ki kellett tágítanom! Most aggódva, együtt nézzük a holtamig mellettem kitartó Parkinson barátommal a szívem küzdelmét a levegőért, a tovább dobogásért.

Hirtelen egy nagy nyomást éreztem a fejemben, majd átmentem valami játék búgócsigaféleségbe. A környezetem erős forgásba jött körülöttem, el-szédültem! Az eddig csukva tartott szemeimet kinyitva rémülten tapasztaltam, hogy mindenből kettőt látok! Elzártam az eddig nézett két TV-t, és gyorsan aludni mentem, abban a reményben, hogy reggelre elmúlik ez a kellemetlen-ségem. De nem múlt! Telefonálás időpontért a kerületi központi orvosi rende-lőbe. Csak háziorvosi beutalóval lehetséges, hangzik a nem túl barátságos in-vitálás. Jelszót szerencsére nem kértek! Az Igenem rekord időt futva, meghozta a szerencsénkre délelőtt rendelő háziorvostól a beutalót. A mankóként segítő párom támogatásával elszédelegtem a lányom autójához, aki elvitt a rendelőbe. Amíg a korlátba kapaszkodva fölaraszoltam az első emeletre, az Igenem beállt a hosszú, bejelentkezési engedélyért sorba állók közé. Körülbelül öt perc múlva jött a hírrel, ma délelőtt nincs rendelés, meg kell várni a délutánit, adta tudomásomra. Megnéztem, hány óra van, még kilenc se volt. A délután két órakor kezdődő rendelésig még 5 órát kellett volna kibírni, aminek a sikerében nem bíztam, Telefon a lányomnak: irány a János Kórház Neurológiai részlege. Út közben jutott eszembe, nagy esemény ez, mert ez volt az utolsó épület, a Szülészettől eltekintve, ahol még nem kezeltek. Mi lenne más ez, mint egy új, – ki tudja, – utolsó? tanulmányútam kezdete?

Leküzdve az ostrombiztos feljáratot, egy tolószéken érkeztem meg a második emeletre, ahol egy 6 ágyas kórterembe kerültem. Két kedves ápolónő, megkezdte az utcai ruhám villámgyors lebontását rólam. Ekkor ért az első, váratlan, nem épen kellemes élmény. Az átéltek következtében hirtelen, ellentmondást nem tűrően föllépet bennem a kis, – mindenki által ismert helység utáni vágy, ahol folyó ügyeim haladéktalan elintézésében reménykedhettem. Ez a megoldás a nem múló, erős szédülésem miatt most reménytelen volt. – Sebaj! A mai, modern orvostudomány talált már megoldást az ilyen extrém esetekre. A kis helységet lekicsinyítette műanyagból készült, lapított pettyes gumilabda nagyságúra, amely kis – de tudományosan megállapított átmérőjű, és hosszúságú beöntő csőben végződött. (Alakja hasonlósága miatt a Kacsa nevet kapta.) Ezen keresztül – bár használata elég kényelmetlen – ideiglenesen elhárítható a férfiakat fenyegető vész.

Kérek sürgősen egy kacsát! – fordultam a két vetkőztetőmhöz könyörögve. Hirtelen megfagyott a levegő körülöttünk. Úgy néztek rám, mintha azt kértem volna, hozzák ide a Szent Koronát, mert föl akarom tenni a fejemre, fényképeszkedés céljából. Mindjárt megkaptam a választ: Nálunk nincs kacsa! Itt pelenkát kapnak a betegek! A derekamat hirtelen megcsapó hideg levegő igazolta, itt nincs kivételezés!

Megkértem az Igenemet, feltétlenül vegyen nekem egy kacsát, kerül – amibe kerül, és hozza be délután nekem. Talán egy óráig tudtam még ellenállni a természetem erőinek, aztán megadtam magam, szabad folyást engedtem a buzgáron keresztül feltörő áradatnak, mely a derekat szorító gumiszalagnál tetőzött, majd hamarosan átalakult már könnyebben eltávolítható talajvízzé. Délután azután megkaptam a különbejáratú kacsámat, elkerülve evvel a további kellemetlenséget. Ekkor érlelődött meg bennem az elhatározás, ha nagyobb összeget nyernék a LOTTO-n azonnal vennék az osztály részére10 db ágytálat, és 20 db kacsát, a hozzá tartozó tisztító berendezéssel!

Közben megérkezett a továbbiakban kezelő, már mosolyával is gyógyító, bájos kis doktornőm. Rögtön elcsavarta a fejem. Ehhez elég volt a felszólítá-sa, kövessem szememmel keltről nyugatra, majd ellenkező irányba vándorló mutató ujját. Azután elővett egy kis kalapácsot, amivel tetőtől talpig végigkala-pált. Úgy látszik, nem találta azt a bizonyos 1Ft-os helyet, mert kiírt számomra egy komoly, műszeres koponya röntgent (CT-t). Erre, még a délután folyamán sor került. Korai vacsora: 2 karika párizsi. 9-kor lámpaoltás. Mély álmomból arra ébredtem, hogy nagyon fázok. Takaró nélküli ágylepedő volt a vétkes ebben. De a probléma hamar megoldódott, mert hajnali 4 órakor brazil karneváli zajjal beállított a hatosba az éjszakai műszak még két ébren levő tagja,és a maguk előtt tolt négykerekű kocsiról ágyneműt, helyszíni szereléssel is rendelhető pelenkát, és ingyenes wellneszt kínáltak. Megoldódott az én takaró problémám is.

Másnap reggel szemeimet kinyitva, valami hiányérzetem támadt! Körülnéztem, és legnagyobb örömömre csak egy szekrényt, egy ablakot láttam. A szédülésem is megszűnt! Megjött a reggelim: 2 karika párizsi. 9 órakor népes tábor lepte el a kórtermet, élükön számomra már az első pillanatban szimpatikus főorvossal. Az a nyugalom, és hozzáértés, ahogy a vizitet levezette, azokat a híres karmestereket idézte föl bennem, akik pálca nélkül, csak a fejük és szemük használatával tudnak egy klasszikus zeneművet elvezényelni. Hozzám érve végighallgatta orvosnőm jelentését. Pénteken hazamehet, mondta az örömhírt! Természetesen azért nem mentek a dolgok olyan egyszerűen! Még egy sor vizsgálatot, vérvételt kellett elszenvedni. Infúziót is kaptam, aminek örültem, mert kicsit pótolta az ehetetlen ebédet. Délutáni esemény volt a szökni akaró 90 éves szobatársunk elfogása. Csak a főkapuig jutott! Aznap már más esemény nem történt. A megszokott, korán jövő vacsorát: 2 karika párizsit és az azt követő korai takarodót, jóízű alvással zártam.

Pénteken aztán már 7 órakor teljes menetkészültségben vártam az Igene-met, aki 11-kor jött értem. Így ebédet már nem, csak reggelit kaptam: 2 karika párizsit

Az élet nem állhat meg. Pláne szemüveg nélkül. Hm! Üveg nélkül-? Gyerünk a romokhoz! Alig ismertem rá a két üvegre. Olyan porosak lettek, hogyha pókháló is lett volna rajtuk, akkor egy 100 éves tokaji borokat őrző pincéből is jöhettek volna. Miközben szappanos vízben próbálta tisztára mosni őket, elgondolkodtam. Mitől lesznek ezek a műanyag lencsék olyan hamar koszosak? Apró, szabad szemel alig fölfedezhető karcolások adhatnak otthont a finom pornak. Vagy a nem megfelelő tisztító folyadékok, törlőkendők okozzák az elhomályosodást. Vigyázzunk arra, hogy ne használjunk véletlenül se olyan finom batiszt zsebkendőt, amibe 10 perccel korábban kifújtuk az orrunkat! A gyakran föl-le vett, – főleg olvasó – szemüveg ajándék az ujjlenyomat kutatóknak. Aztán jön a tél, a hőmérséklet különbség okozta párásodás, melynek eltávolítását, is követhetik látászavaró szürke csíkok.

Ma már csak a szemüveg szó van használatban. Lassan a homályba vész a pápaszem elnevezés is. A belvárosi kutya illemhelynek használt utcában sétáló, szemüvegét egy rakásba leejtő ember meglátva maszatos végeredményt, elkeseredetten csak ennyit mond: ó, kula. Majd hozzálát, hogy megtisztítsa ókuláréját. Talán ezért a kétértelműségéért használjuk a legritkábban a szemüveg elnevezésére ezt a szavunkat?!

Befejezésül egy bizonyára sokak által ismert jó tanács. Aki szemüveges, annak célszerű mindjárt 3darabot beszereznie. Egyet általános használatra, a másodikat az egyes keresésére, ha nem tudjuk hová tettük, a harmadikat pedig a kettes keresésére. Ezt a példányt ajánlatos mindig tisztán, tokban tartani, mert ha el van koszolódva igen nehéz a társait megtalálni. Így fönnáll annak a veszélye, hogy ráülünk és elgörbítjük, vagy ami még rosszabb, eltapossuk, ha a földre esett. Na, írtam eleget, gondosan elteszem tokjába a szemüvegemet. Pihenek egy kicsit, aztán nekilátok a másik kettő eltévelyedett kereséséhez.

Szeretettel

„Költő hazudj, csak rajta ne kapjanak!” – hangzik a bizonyára sokak által ismert mondás, melynek értelme semmit sem változik, ha a költő helyett novellistát írunk. Ha ez sikerül, elkerülhetjük a sánta kutyával folytatott eszeveszett versenyfutást is!

Történetesen a múlt évben a Facebookon megjelent egy irodalmi pályázat, „Beteg voltam, meggyógyultam” címmel.

Témája a beteg emberek felgyógyulásának hiteles, reményt keltő, igaz története. A könyvnek olyan sikere volt, hogy sor került egy II. kötetnek az első feltételei-nek felhasználásával való pályáztatására. Ennek épen olyan sikere volt, mint az elsőnek, annak ellenére, hogy ebben helyet kapott az én kis – János kórházban, februárban letöltött – egyhónapos szabadságvesztésem története. Eredetileg már a legkisebb emelkedő tetejére is csak – kizárólag légszomjjal való fizetés után – küzdhettem fel magam. Az ilyen megélhetési költségek csökkentése céljából kaptam hivatalos behívót a kórházba. A műveletből azonban nem lett semmi, mert velem együtt becsempészte magát egy ereje teljében álló vírus, mely már otthon is megkeserítette az életemet.

Munkája olyan sikeres volt, hogy már felkészültem az EKG görbém egyhangú sípolással kísért kiegyenese-désére. Ekkor megszánt az Úr, és elküldte nekem egy kispappal az utolsó kenetet, mely megfékezte a ga-rázdát, és erőt, biztatást adott a továbbiakra. Egy hó-napig tartott a küzdelem, mire visszavonulásra kény-szeríthettem az influenzát. Már csak négy nap volt hátra a kórházból való szabadulásig, amikor új beteg érkezett a kórterembe. Ez aztán úgy köhögött, krákogott, szörcsögött, mint egy szárnyvonalon közlekedő személyvonat állomásának WC-jében a csőrepedéses vízcsap. Így nem csoda, hogy két nap múlva a kórterem összes lakója fújta az orrát, és köhögött. Ilyen állapotban tértem meg otthonunkba. Tehát a pályázatom happy enddel való végződése nélkülözte az igazságot. Még egy hónapig voltam otthon antibiotiku-mokkal kezelt fekvőbeteg. A sok ágyban fekvéstől sajnos legyöngültem, már a sík terepen is légzési nehézségeim voltak. Ezen nem segített, sőt tovább rontotta az állapotomat a belgyógyászat fő fegyverének, a gyógyszereknek a bevetése. Mikor a kórházból hazatérve szemügyre vettem a kiváltott és az asztalon felsorakoztatott orvosságok – eligazításra és bevetésre váró – sokaságát, valahogy nem tudtam ennek örülni. Attól azonban nem kellett félnem, hogy a rövid életű her-cegnő, – Lukrécia Borgia – méregosztó tevékenysége által elhunyt két férjének sorsára jutok. Azokkal gyor-san ölő méreg végzett, az én most kapottaim, csak fél év után kezdik meg, lassan, – szinte észrevétlenül az emberi szervezet elpusztítását.

Ennek első jele volt a déli és koraesti elalvás. Sokszor segített a levesbe érő orrom hegye megállapítani, nem forró-e? E tevékenységemet próbálta ritkítani felesé-gem, egy harsány „Ne aludj András!” paranccsal, több, kevesebb sikerrel.

Aztán az egyik este, – valami kis füzetkét olvasva el-szunyókáltam az íróasztalomnál. Hirtelen egy müzzein imára hívó énekét véltem hallani. No, erre forgószékemet hátra lökve, leborultam a földre imádkozni. De nem térdeléssel kezdtem, mint az imában jártas Allah követők, hanem az előirt keleti irányba mutató fejre eséssel. Azonnal felugrottam és egy nagy konyhakéssel tértem vissza. Na, csak semmi ijedelem! A kobakomon gyors növekedésnek induló dudornak akartam a kés hideg lapját fölhasználva megálljt parancsolni. A ravasz müzzeinek még egyszer sikerült teljesen imára buzdítania. Hogy ez a fájdalmas esemény ne ismétlődjék meg többé, – átmentem törpébe. Nagy, – párnákkal körülvett sámlin ülök mostanában, a Laptopom egy alacsonyabb guri-guri asztalkán kapott helyet.

Állapotom további romlását kitűnő orvosok se tudják megfékezni. Most egy új, és talán utolsó lehetőséget alkalmaznak. Egy kitüntetést fogok kapni, szép kereket, és hogy ne rozsdásodjon, beoperálják a bőröm alá. Áder János most más irányú elfoglaltságára hivatkozva, nem lesz jelen az érem átadásán, így minden ceremónia nélkül fogom azt átvenni.

A nemrég lezajlott futball világbajnokságon egy-egy csapat továbbjutását, a hosszabbítás utáni tizenegyes rúgások döntötték el. Megható volt látni, hogy egyik másik dél amerikai csapat tagjai Isten segítségét kérve, letérdelve várták a végeredményt. Elhatároztam, követem példájukat. Letérdelés közben éreztem, hogy valaki átfogja a vállam. Régi ellenségem, egy idő óta barátom, a Parkinson kór volt az. Persze- persze, ha én elmegyek, velem jön ő is. Így most ketten térdelünk a pálya szélén, és kérjük a Jóistent, vigye győzelemre a pálya közepén betegségével szkanderező szívemet.

Mikor bajba kerülünk, (betegség, családi viszálykodás stb.) a legtöbb embernek utolsó kétségbeesésében eszébe jut a Teremtő. Gondoltatok már arra, hogy a világban percről-percre hány ember fohászkodik segítségkérően a Jóistenhez? Szerény szellemi képességeim szerint feltételezek egy égi, elképzelhetetlenül gyors számítógépet, amelyik regisztrálja az összes! beérkező segélykérést. Persze az Emberiség Nagyfőnökének számtalan feladata között, csak egy kis szeletkét képvisel ez a probléma, melyet úgy próbált mérsékelni, hogy híveinek egy csoportját megbízta, hogy képességeik szerint segíthessenek az elesetteken. Ezek között voltak világhírességek, mint II. János Pál, Teréz anya, de akadtak köztük egész egyszerű emberek is, mint – alig merem kimondani- jómagam. Ennek igazolására szolgáljon néhány történet az életemből:

Egy hideg, téli este hazafelé tartottunk az autónkkal a havas úton. Egy kanyar után rövid, meredek utcarész következett.  Bár lépésben mentem, a kocsi ródliként, megállíthatatlanul csúszott a főút irányába lefelé. Nem jött szerencsére egy autó sem, megúsztuk!

A Balaton irányába autóztunk az M7-sen hőn szeretett Trabantunkkal, amikor egy ellenirányban haladó kamion kb. 1,5m átmérőjű kereke kiszakadt, és közvetlenül előttünk keresztbe rohanva, füstölögve a szántóföldön landolt.

8m magasságban levő darupálya-sínben megbotlottam, de utolsó pillanatban sikerült elkapni a pályát övező védőkorlátot.

Kétszer éltem túl műtétet, és folytathatnám még sokáig a sort, de nem akarom eluntatni a kedves olvasót.

Minden eset után megállapítottam: „Még nem jött el az én időm”. De miért nem? – tettem föl magamnak a kérdést.  Megvizsgálva a kísérő eseményeket, minden ilyen figyelmeztetés után, valami családi probléma megoldásában, (betegség, anyagi gondok stb.) kellett tevékenyen részt vennem, azaz a fentiek figyelembe vételével, valami féle küldetés lett továbbiakban az osztályrészem.

II.
Aztán „eljött az én időm” is. Minden évben megkaptam az influenza elleni védő oltást, így az idén is. Ez úgy felbosszantotta a kórt, hogy elhatározta, összeméri vele az erejét, és engem jelölt ki hadszíntérnek.  Apró, alig észlelhető köhécseléssel készítette elő a támadást. Ezt követte a Mount Everest megmászását idéző légszomj, és az éjszakai álmot megszakító orrdugulás. Az Igenem, a korábbi – hasznos, már gyermekkoromban is alkalmazott, recept nélkül is kapható- kanalas orvossággal próbálta a tüneteket mérsékelni. Állandó vendég lett a patikában. Ha belépett, a patikus már jó ismerősként üdvözölve, kérés nélkül hozta neki az elixírt. (Nem csoda! Hogy a szóban forgó betegség ideje alatt, mintegy 16 üvegcsét vásárolt, az hagyján, de azokat nekem kellett bevenni, brrrr!) Nos, az eredménye hasonló volt a hős lengyel lovasság rohamához a német tankok ellen a II. Világháború első időszakában. Hogy a háborús példánál maradjak, az állapotom egyre romlott, és amikor már úgy éreztem magam, mint egy telitalálatot kapott, reménytelenül mélybe süllyedő tengeralattjáró kapitánya, elkerülhetetlen volt a kórházba kerülésem. Kétségbeesésemben nem találtam más kiutat, én is beálltam a már csak az Isten segítségében reménykedők vég nélküli tömegébe.

És csodák-csodája, már a kórházba kerülésemkor, este, megkaptam az – igaz csak lelki- támogatást egy fiatal paptól, aki az ágyak közt cirkálva   „szőlőmunkásokat” keresett az Úr kertjébe. Jó alanyt talált bennem! Miután megáldoztatott, még egyszer végignézett rajtam és úgy döntött föladja az utolsó kenetet is. Ez aztán olyan erőt adott nekem, hogy a szervezetem kezdte legyőzni az influenzát, amiben persze segített a töménytelen gyógyszer, injekció és infúzió, amit kaptam. Két hét múlva már jött egy érzés: elindultam a gyógyulás útján. Ekkor villámlásszerűen fölötlött bennem a régi kérdés: „Hát még mindig nem jött el az utolsó órám,” szükség van a segítségemre valahol? A válasz nem váratott soká magára, jött egy fél oldalára béna beteg, akinek nagy szüksége volt a segítségemre, mert a túlterhelt ápolószemélyzet nem tudott körülötte minden munkát elvégezni. Egy hónapig voltam kórházban.  A nátha, köhögés a múlté, már csak egy rossz emlék.

Az utolsó „életben maradásom” története a magyar ipar gyártotta forgószékkel kapcsolatos. Ez a szék, bár csak 2 éves volt, 10 évesnek tűnt, karfája kopott, a légrugója nem mindig működött, és időnként csavarok potyogtak ki belőle. Épen az íróasztalomnál ülve, befejeztem a munkámat, és elégedetten hátradőltem, amikor a háttámla hátracsúszott, és én hanyatt estem székestől együtt. Olyan gyorsan történt az egész, hogy nem tudtam megnézni az ilyenkor szokásos filmet, életem lepergését. Sebaj! Majd legközelebb! Gyorsan leltárt csináltam, mindenem működött, a fejem búbja kicsit sajgott, mert azt az erkélyajtó állította meg. Örömmel tapasztaltam, hogy az ajtónak semmi baja nem lett! Ahogy ott feküdtem, arccal az égnek nézve, egy kérdés szaladt ki a számon: Meddig Uram? Meddig még? Hirtelen zengő, érces hangot hallottam:

Amíg meg nem csinálod készre, a harmadik könyvedet! Ezen kicsit elgondolkoztam. Lehet, hogy örökéletű leszek?