A bőrkabát

balint — Mon, 21 Apr 2014 21:13:27 +0000

Volt egy bőrkabátom. Régi, kopott darab, vastag szőrme béléssel. Új korában úgy gondoltam, sosem kell majd másik, vigyázok rá és mindig ezt fogom hordani. Zsebeit teleraktam kincsekkel, pótolhatókkal és pótolhatatlanokkal. Megéltünk együtt sok hófúvást, zivatart, fogcsikorgató hideget. Néha fáztam ugyan benne, de olyankor arra gondoltam, mennyi melegséget kaptam már tőle, és nélküle talán meg is fagynék. Teltek az évek, a kabátom kissé megkopott, a zsebein tönkre mentek a zippzárak. Elvittem, befestették, kijavítottam a zippzárakat és egy kicsit más lett ugyan, de mégis az én sokat próbált, kényelmes kabátom, csak kicsit más fényben ragyog. Úgy örültem neki, mint új korában. Féltett kincseimet még mindig őrizték zsebei, bármelyikbe nyúltam, találtam benne valamit amit máshol nem találhatnék. Egyik tél a másik után, s újra elvesztetlte pompáját. A kincseim sem tűntek már olyan nagy, pótolhatatlan értéknek. Egy zimankós napon aztán szétnyílt a zippzárja. Megáztam, megfáztam, dühös lettem. Miközben dúlva-fúlva siettem dolgomra, megakadt a szemem egy kirakaton. Szebbnél szebb kabátok kínálták ott magukat, jó áron, szuper akciósan, “minőségi garanciával!” Nekem sem kellett több, választottam is egyet. Az eladók helyeseltek, hogy milyen jól áll, mennyivel szebb mint az a kopott, régi vacak, és most még kedvezmény is van rá és ez kihagyhatatlan és ráadásul patentos, ezen nincs ami szétnyíljon, bla -bla -bla, és ebben az ócska zippzár nélküli “pongyolában” csak még jobban meg fogok fázni. Ígyhát, fellelkesedve, felbíztatva, dacosan és haraggal pislogva megviselt öreg társamra, belebújtam új kabátomba. Vidáman siettem tovább, hónom alatt a “feslett ronggyal”. Egy idő után már nagyon bosszantott. Minek cipelem én ezt magammal? Cserben hagyott… meg is fáztam… mindenki engem néz, hogy mi a fenének cipelek egy kupac rongyot magammal… különben is, itt a gyönyörű új kabátom. Addig hergeltem magam, még egy utamba akadó kukában landolt az utálatos ócska hátmelegítő. Épp csak a tárcámat és a telefonomat vettem ki belőle, majd mérgesen téptem-gyűrtem bele, csak szabaduljak már tőle. Elégedetten, mosolyogva sétáltam tovább, megkönnyebbülve “nyomasztó” terhemtől. Eszembe jutottak féltve őrzött apróságaim, amik szintén a szemetesben végezték. Sebaj, új kabát, új zsebek. Új zsebekbe, új kincseket kell rakni. Apropó… Meg sem néztem hány zsebe van ennek a csodás dzsekinek… Csak kettő, és egy belső… és nem is valami nagyok… ugyanmár! Veszek új pénztárcát is, egy kisebbet. A telefonomat meg legfeljebb a táskámban hordom majd. Örömmel fogadtam el minden apró hiányosságát, hiszen megszédített az újdonság varázsa, és még elevenen élt bennem a pillanat, ahogy bőrig ázva, összefagyva beléptem az üzletbe. Teltek a napok, hetek és cseppet sem hiányzott kopott bőrzekém. Apró zsebeimben új kincseket szorongatva szaladgáltam tennivalóim után, míg egy nap hatalmas zivazar kerekedett. Szép új kabátom átázott kicsit. Mire megszáradt, a bélése csomókba állt és nagyon enyhe, de zavaró “illatot” árasztott. Én csak úgy nevezném: ázott kutya szag. Gondoltam visszamegyek az üzletbe, a kedves eladók biztosan segítenek, hiszen a “minőség garancia” mégis csak komoly dolog. Kedvesen fogadtak, amíg ki nem böktem miért is vagyok itt. “Ááá, hiszen azt nem is mondta senki, hogy ez a kabát esőkabát, a címkén sincs feltüntetve, hogy vízálló lenne, a minősége pedig kifogástalan. A patentjai még mindig jól zárnak, a varrásai még mindig erősen tartanak, a NEM RENDELTETÉS-SZERŰ HASZNÁLAT ellenére is. A színe sem fakult meg, nem úgy mint annak az elnyűtt kacatnak, amiben először beesett hozzánk! De vannak nagyon szép esernyőink, akciósan!” Köszönöm, inkább nem… Leszegett fejjel húztam be magam után a bolt ajtaját. Mikor először emeltem fel tekintetem a járda szürke aszfaltjáról, ismerős látvány tárult elém: egy hatalmas, narancssárga hulladékgyűjtő. Régi kopott kabátom vesztőhelye. Átvillant gondolatomban régi kincseim fénye. Hiányoztak kicsit. Igaz vannak újak, de mégsem olyanok. Elhesegettem az emlékeket és tovább indultam, mostmár emelt fővel. Két sarokra a gyászos helytől egy táblába botlottam. “NE DOBJA KI, MEGJAVÍTOM! Táskák, bőrkabátok javítása, festése garanciával. Zippzárcsere megvárható!”. Nagyot szorítottam az “új” kabátom zsebében összegyűlt bélés-galacsinon, és tehetetlenül nyeltem egy nagyot. Arra gondoltam, ha azon az esős szeles napon még higgadtan kibírtam volna két saroknyit, és nem hagyom elbűvölni magam, az igazi, féltve őrzött kincseim még most is itt lennének. Szoríthatnám őket mindkét kezemmel és ők erőt adnának, fényt lopnának szívembe, nem úgy, mint az az összeállt vatelin-gubó amit most gyűrkélek…

Ja, a bőrkabát én vagyok… még nem a kukában ugyan, de a tárca és a telefon már nincs a zsebemben. A többi kincs közül pedig a legnagyobbak a 3 éves kisfiam nyugalma, és egy 10 éven át épített jövő.

Varoszoba.hu » balint

A bőrkabát