Ezt mára már elfelejtették az emberek. Ezért nincs helyed sehol.

 Megértelek, habár, az öngyilkossággal való játszadozás, az rám nem jellemző. Ha megteszem, az végleges lesz, készülök rá lélekben. Most még nem vagyok elég bátor. Szeretnék szépen, és méltósággal távozni, a lehető leg kevesebb gusztustalan nyomot hátrahagyva leköszönni. Volt egy kísérletem, habár nem volt igazán tudatos, inkább tudathasadt állapotban történt. Iszonyú érzés volt, és csodálatos módon, három, vagy négy napos öntudatlan állapot elteltével magamhoz tértem. Orvos csak akkor látott, amikor valahogy feltápászkodtam, s iszonyú fájdalmak közepedte elsétáltam hozzá. Az exférjem nem hívott orvost a három/négy nap alatt, ha ott hagytam volna a fogam, nem tudom, hogy miként számolt volna el a hatóságoknak. Mert ugye segítségnyújtás elmúlasztását éppen úgy bünteti a törvénykönyv, mint a gyilkosságot. Ha csak nem volt jó oka arra, hogy ne hívjon segítséget, például, hogy nem vette észre, az eszméletlenül fekvő feleségét a közös ágyban. Ez ugye elég valószínűtlen. Inkább arra számított, hogy nem kelek föl többé. No, mindegy, ez már elmúlt. A lelkemben viszont mély nyomot hagyott, az, ami kiváltotta belőlem az öntudatlan szuicid viselkedést. A lélek fájdalma, amely fizikai szinten is hasogatott, majd a végtelen nihill. E két dolog váltogatta egymást, közben kapkodtam a fájdalomcsillapítókat, meg egyebeket, amelyekről azt gondoltam, hogy enyhítik a gyötrelmeim. Nem így lett. Egyre mélyebbé, és kínzóbbá vált a fájdalom. Végül egy korty jóbor, és lekapcsolták a világot körülöttem. Aztán már csak a több napos ájulat utáni gyötrelmes ébredésre emlékszem. No, akkor gondoltam, hogy itt a vég, mert éppen úgy éreztem magam, vergődtem, mint egy haldokló. Utána doki, + pszichológus, aki aláiratott velem egy nyilatkozatot, hogy nem akartam öngyi lenni. Így nem kellett a zártosztályra vitetnie. Én meg nem bántam, hogy megúsztam az injekciókúrával a dolgot… Azután gyógyszeres kezelés, de hamar letettem a bogyót, mert tudtam, hogy én csak önfegyelemmel mászom ki az egészből, és dolgozni csak tiszta fejjel lehet. Tiszta? Hmmm…

Ismeritek a PUF-tól a: “Félek” c. számot? Az olyan, mintha az én agyamból született volna, a zenéje pedig a lelkemből. Csak egy lelki szorongó képes hasonlót üzenni a világnak…

Engem sem fogad be egyik közösség sem, de nem azért, mert kiállhatatlan vén boszorkány vagyok. Inkább mert őszíntén tudok beszélni bármiről. Ez pedig megrémíti az intellektuálisan komfortos emberek többségét. Ne arra gondoljatok, hogy a csunya, és szeméremsértő dolgokat vágom mindenki fejéhez, nem! Csupán szembesíthetem őket, önmaguk alapvető hiányosságaival. A hibáktól én sem vagyok mentes, de én még be is ismerem ezeket a nyavajákat. Ahogy az előttem szóló is leítra, az embernek először önmagát kell legyőznie. Ez a legnehezebb számomra is.Ez rettentő. Igaz?Gyanús vagyok a szemükben, meg valami ufo. Talán idegen vagyok, de sajna nincs lehetőségem kivonulni innen a civilizált társadalomból, habár nagyon szeretném megtenni.

Az erő legyen veletek!

Azt akarom, hogy, ne is éljek! Láttam, hogy milyen gusztustalanok kint az emberek, torz az arcuk, némelyik büdös, egyik-másik még be is pisál! Amelyikben van még méltóság, az is menekülne, ha tudna. Miféle humán-társadalomfejlődésről beszélnek itt a tudósok? Íróasztaluk mögül, meg a több milliós bárkáikból nézve biztosan más látványt nyújt a világ. Groteszk alakok, meg zsíros masszák, idétlen cuccokban, baromira magabiztosan járnak, kelnek, az utcákon, úgy tesznek, mintha állati fontos dolgokat művelnének, e mellett hülyeségekről jártatják a szájukat, szétszórják a szemetüket. Közben olyan piszokul neurotikusak és árad belőlük a rosszindulat, hogy már belülről rohadnak. Az is büdös, amit megesznek a gyorskajáldáikban, hátmég a végtermékeik! Fujj, milyen nagyon cinikus vagyok! Egy ideje főként folyadékon élek, mert magamtól is undort kapok, ha arra gondolok, hogy ennem is kellene. A gyogyi bogyók O-lát érnek, azok csak a gyógyszergyárak profitjának tesznek jót!!!! A világgal is nagy a baj, nem csak itt belülvan zavar.

Odakint süt a nap, minden szép volna, ha nem volnának kint olyan sokan, és nem lenne bűzlő métely körülöttük, meg az a sok szemét, amit széthajigálnak, én is szívesen sétálgatnék. Meg persze nem volnék ennyire hányós, az klassz volna. Szétfeszít valami belülről, amit ki sem írhatok igazán magamból, mert éppen ma figyelmeztettek jóakaróim, hogy nem tanácsos manapság sem az igazságról írni, mivel sok ember sérülhet tőle.  Ha végre sikerülne meghalnom, az nagyon, nagyon jó kis mulatság volna…mert akkor megoldódna minden problémám igaz?

Újabb késztetés az íráshoz, a remek hozzászólások okán:

Mindenkinek köszönöm, a jó tanácsokat, és most éppen jobban vagyok, ám az, ahogyan a világot, és benne az embereket látom, nem változott sokban.  Tudom, hogy vannak kivételes ember társaim, és mély tiszteletem a kivételnek, azoknak, akik nem  önzők, és gusztustalan masszához tartoznak, mert ahogy én látom az átlagot, akik mostanában éppen a strandokon rajzanak, mint a kukacok a romlott húson. Nem látják, mekkora bajt okoznak maguk körül. A szabadstrandokon, ahelyett, hogy hálásak volnának, hogy ingyen pancsikolhatnak, inkább belepiszkítanak a természetes vizekbe, és ontják a mocskot. Mit tesznek, hova mennek majd, ha már mindent agyon szennyeztek??? Keresnek maguknak egy újabb szép tiszta környezetet.  Vagy újra lebetonoznak maguknak egy újabb területet, új fürdőhelynek, hogy jól érezzék magukat. Sebet okozva a Föld testén. A napokban egy süncsládot találtunk a parkolóban. Nagyon aranyosak voltak, gondolom élelmet keresgéltek, de halálra rémültek, így még az ételt sem fogadták el tőlünk, mert nagyon féltek. A kis erdőben, ahol élnek gondolom, már nincs élelem, mert folyamatosan pusztítják az élővilágot. E mellett a kutyasétáltatás, és a zajongás következtében, az összes természetes lény, -róka, sün, mókus, kipusztult, vagy elmenekült, amelyik nem, azt megölték. Miért? Mert ők a csúcsragadozók, az emberek. Én egyre inkább szégyenlem, hogy emberként születtem. Ma, az emberiség úgy 30% -a él irodai , és nem termelőmunkát. Tulajdonképpen szemetet termel csupán, de a Föld javainak 70%-át feléli. Elég paradox ez a folyamat, de a leg szörnyűbb, hogy azt sem tudja, de nem is nagyon hatja meg, hogy az élelmét miből állítják elő. Gyakorlatilag bármit meg lehet etetni a modern emberrel. Kérlek ne gondoljatok rám úgy mint tehetetlen, a száját jártató, unatkozó humanoidnak, a saját szintemet jót akarok tenni. Alkotó lények közé tartozom, nem a rombolókhoz. Ha építőleg szólalok meg, és okosakat akarok mondani, mint most:)), akkor először őrültnek néznek, és kicsit félve, vagy gúnyolódva néznek rám jobb esetben. Egyre kevesebb gondolkodót látok… (hová tűntek?) (Talán elmenekültek a városból.) Roszabb esetben agresszivitással válaszolnak (ez az összezárt vadállat szindróma). A jó példa mutatása sem minden esetben segít, mert olyan szintű a tompulat, hogy a “szürkehályogon”, vagy a szűk territóriumon túli dolgok kiesnek az ember érdekeltségi köréből. Hát ez is hányás! Mert minden fölnöttnek tudnia kellne már, hogy minden összefügg mindennel a Földön, és az országunkban is. Akik pedig behódoltak a globalizációnak, azoknak az összefüggéseket pláne érteni kellne, de éppen ennek az ellenkezője történik. Mert… a plázán túl, már nem létezik semmi? Észrevettétek milyen rengeteg sok van belőlük? A média, ma, oda küldött minket hűsölni. Ma már azon sem kell agyalnunk, hogy miként éljünk túl egy hőség-riadó által sugallt veszélyt, mert a média bemondta ezt is: A forróság elől, induljunk el egy közeli légkondícionált BEVÁSÁRLÓKÖZPONTBA! És, ha már ott vagyunk, ugye….A régi kitűnő eperföldek helyén is ott vannak. Persze rengeteg hasznot hoz. De ha majd nem lesz már több élelem, és mit eladni, akkor mire fogják használni ezeket a monstrumokat? Az ember, a születésétől fogva a Föld önző parazitája, és szennyezője, aki semmire nincs tekintettel maga körül. Sajnos eme ténytől, képtelen vagyok függetleníteni magam, ahogy gondolom más sem tud a civilizációs nyavajától szabadulni. Már önmagában az is egy  is önző dolog, hogy dokihoz járok, azért, hogy ÉN meggyógyuljak, és jobban érezzem magam. Ha meggyógyulok, mennyivel lesz jobb a világnak? Én jól érzem magam, és? A doki is megél…Tudom, hogy működik a kollektív tudat, és hallom, hogy a médiának is az a véleménye, hogy túl sokat pazarolunk mi emberek, és pusztítunk mindent magunk körül. Jó reklámok hatására természetesen.A következő üzenet, mégis az, hogy fogyassz, fogyassz többet, és még ezt is, meg azt is!

A dokim azt kérdezte, hogy miért tördelem a kezem, amikor vele társalgok? Azt feletem, hogy ez az egyik rossz szokásom. De valójában, arra koncentráltam, milyen kérdéseket fog feltenni, és ezekre milyen megfelelő válasz adható? Olyan feleleteket keresgéltem a fejemben, amelyek nem ítélhetők DEVIÁNS-nak. Hamar szabadulni akartam. Az orvosom újabb tápszert írt fel számomra, hogy enyhítse az alultápláltságom. Biztos valami szintetikus por ez, még nem váltottam ki. Eszem, eszem, de nem okoz örömöt, a következő falat, már inkább kifele jönne. A lélekgyógyászok szerint, mint fizikai, úgy mentális szinten sem vagyok képes megemészteni az ételt, az életet. De hogyan is lehetne? Meg lehet emészteni ezt a sok aljasságot? Hazugságot? A műemberek ostobaságait, és a gonoszok mesterkedései által okozott fájdalmat? Az állatkínzásokat, a növények kiírtását? Hogy az ételünk is csak adalékokból tevődik össze? Szerintem nem én vagyok torz, habár a külvilágnak nem tetszik, hogy ilyen csontos vagyok, sajnálnak, vagy viszolyognak. Én nem látom sovinak magam, erőt érzek mostanában, de ez most mindegy. Bele látni egy ember érzés világába, gondolataiba, sokkal mélyebb, és érdekesebb élmény. Ritkán adódik alkalom értékes eszmecserékre. Senki nem ér rá, én sem túlzottan, de a kevéske időmet is szeretem megtölteni léleképítő szépségekkel. Mindenkinek köszönöm az írást, mert elgondolkodtató, és még sem vagyok annyira lélekben egymagam, és többet ér, az hogy segíteni akartok nekem, mint bármilyen gyógyszer. Habár, nagyon zsúfoltan élünk itt a Földön, pláne az ilyen ilyen szmogos városokban, mégis nagyon egyedül van az ember. Az öngyilkossághoz pedig most még nagyon gyáva vagyok, illetve keresem a szép elhalálozás lehetőségeit. Ha átgondoltam az egészet, és Istennel is sikerül ezt a kérdést lekiismereti szinten is lerendeznem, akkor kilépek. De nem akarok magam után undorító büzös, és foszladozó szövetkupacot hátrahagyni, hogy más emberek attól legyenek rosszul. Biztosan megoldható ez a probléma is.

Köszönöm, hogy meghallgattatok!

A tökéletets kiüresedés okát is tudom. Az én esetemben, valójában az az elanyagiasodott mátrix világ okozza bennem azt a lelki szegénységet, amely elfordult a belső értékektől, és üveggolyókat követel. A baj az, hogy a munkámban is kiégtem. Mindent egyfajta görbe tükörben látok, így vált a világ olyan groteszk sűrűvé. Az emberek színjátéka pedig szánalmassá, néha röhelyessé fajult.

A tisztánlátásom viszont úgyérzem megmaradt, így nagyon hamar rájövök, hogy ki miért akar a közelembe férkőzni talán ezt sokan érzik is. Sokszor előfordul, hogy túl őszinte viselkedésemmel megbántok embereket…

Ami viszont rendkívül nyomaszt, hogy azt gondolom, hogy az a világ, amelyben gondolom jelen vagyok, nem is létezik, hanem valójában egy rémálom. Vagy fogvatart egy alacsony rezgésszintű dimenzió, és csak az álmaim útján tudok néha kiszabadulni innen… Valamint, azok a személyek sem léteznek, akik felbukkannak körülöttem, ez a családtagokra is vonatkozik, akik fura módon, minden megnyilvánulásomra, csupán egyféle képpen tudnak reagálni, vagy úgy viselkednek, mint akik nem vennék észre, és nem is hallanák meg, hogy mit mondook, vagy mit teszek. Vagy én vagyok az, aki nem létezik valójában, csak egy másik valóság kivetülése volnék?

Az egyik operációm alkalmával láttam azt, hogy az a világ, amit itt valóságnak hívnak, egy nagyon rosszul felépített színpadi mű, fura kellékekkel, és statisztákkal. Olyan helyről tértem vissza, amit az orvos “nagy mélységnek” nevezett, ám én nagyon messze magasan voltam, a Teremtéshez igen közel. Nagy, nagy bűntetésnek éltem meg, és mélységesen nagyot csalódtam, amikor rádöbbentem, hogy visszajövök.

Csak remélni tudom, hogy érthetően fogalmaztam, talán akad, olyan aki tudja, hogy mit akartam átadni!