- Meg akar b***ni.

Gondolom én. Bár lehet, csak ostoba ábránd, és fürtjei mögé bújva vélem leleplezni, a vágyat, mely nem lehet szexuális. Nem-nem. Inkább tudásvágy. Hiszen omnipotens. Vagy csak megint gyógyszerezni akar. LOVE-ésem sincs. Fekete szemeivel bámul rám. Le sem veszi őket a dekoltázsomról. Úgy fürkészi a fűzőmet, ahogy zárójelentésem sorai között szokott kutatni. Lila az éjszakában. Végigsimít a fehér lapokon, de tudom, érzem, úgy teszi, ahogy velem tenné. A pórusok lázadnának, de a keze szedatív. Eszméletlenségig pirulok. Tényleg hasznát venném egy pirulának. Moccani sem merek. Félek, ha megmozdulok, újra az álmaimban találom magam, ahol elé térdelek és…

Szóval tovább ülök a rendelő ablakában. A szívem egy nyitott, V-alakú értükör. Eltelt egy év, és rengeteget gondoltam rá, de nem miatta maradtam beteg. Bár a szerelem beteggé tesz.

- Hová megy nyaralni ? – kérdezi Ő.

Én meg csak a rengeteg receptre tudok gondolni és a sok gyógyszerre, amit felírt a szokásos-civil társadalom számára láthatatlan betegeknek, így Ő könnyedén nyaralni tud menni a gyógyszercégek kontójára. Orvosi köpenyben, a terápiás ágy mellől rám bámul. Én átlátszó tütüben toporgok és csillogok a tavasz szobájában a levelek alatt. Igen távoli vilángolás.

- Azt hiszem, csak befekszem. – Mondom egy félszeg mosollyal. De valójában nem így terveztem. Valahol mélyen, miatta jöttem vissza. Nem tudtam elfelejteni, a Freudi jéghegyem tudatalattijába süllyedt. De én a csúcsra akarok jutni vele.

- Feküdjön hátra , relaxációt fogunk végezni. – Kinézek az ablakon. Elveszek a tavaszi tekintetek természetében. Kint a hegyen csak úgy zsong az élet, csövesek b***nak a bokorban , kannás bor illata terjeng, vegyszer szag. A fák majd kicsattannak a tesztoszterontól. FUCK. Csupa kedves, politoxi vagy heroinos lövi magát nem messze a rengetegben. A madarak is b***nak. A fertőző föld, lelkesen okádja ki a változatosnál változatosabb rovar-bogár-féreg imázsát az emberiségre. Baudelaire-i bódulat. Érzelem vírus. Nem találom a hangomat. Érzek, de megőrülök, hogy nem tudom formába önteni. Fölöslegesen csapongok. Ennyit már nem bír el a lelkem. Lassan az ágyhoz sétálok. Finoman végig dőlök rajta.

Lehunyom a szemem, és próbálok ellazulni, nem gondolkodni. Ablaktalan falpadlás. Mélyenszántó Szent. Elkezd beszélni hozzám. Előbb-utóbb sejtem mi lesz…

- Sajnálom, nem tehetek róla! – Relaxáció közben, lassan nyílnak szét a lábaim, és máris érzem, ahogy Rivotril üvegcsés ujjai, félre húzzák a bugyimat az elmém szüzessége után kutatva. Érzékelem, ahogy letérdel. A Hippokrátészi reccsenés. Szabályszegés South Park módra. Vagy minek nevezzem? Ahogy hüvelykujját a csiklómhoz nyomja, elvándorolnak a teremből a pink Mellrák Ellenes Liga szalagok.

Rádobban a szívem az egészségre. Nem vagyok beteg. Csak gyógyszer-bűnöző. Pszichiáterfüggő. Terápiamániás. Toxikus orgazmus. Túl sok(k) vagyok.

- Ne legyen hangos, kérem. – Könnyeim zuhatagán át meg pillantom a fa*kát. Ez húsbavágó lesz. Megkapom a szeret-onin löketemet? Nem lesz elég a Dope-amin. Rám fekszik és belém hatol. Szétfeszít és meggyilkolja az orvos-beteg kapcsolatot. Közben végtelen mondatokat suttog a fülembe, arról, hogy mennyire gyűlöli ezt a világot. Nem fair. Szinte semmit sem hallok, nem bírok halk lenni. Végre megkapom, amiért visszajöttem. Élvezni akarom a betegséget. Beteggé tett a szerelem, beteggé tett Ő. Kieresztem a hangomat, mint énem egy függő darabkáját, és azt hiszem, végtelenül berezgi majd a kórtermeket. A lányok pedig csöndesen járnak majd a WC-re hányi, egymás fogkeféit pedig csak finoman, nem a recés oldallal fogják feldugdosni.

Azt hiszem, katatónra b***tak. A recepteket markolva igazgatom a harisnyámat, a 100-as csomag zsebkendő dobozában alig maradt fröcstelen. De, továbbra sem tekint rám másképp. És még én fizetek neki. Hibátlan párhuzam, véges félreértés. Őseink meghúzták a porban a vonalat. A Démonok nem jöhettek át az emberi oldalra. Közben évezredek teltek el, de semmi sem változott. Ő a vonal emberi oldalán van, én pedig a túlsón ragadtam.

Elfelejteni? Most?

Nem menne…..

De talán nem is akarná. Megrohanták a gondolatok napjában többször is, mióta nem beszéltek, szinte nem is gondoltak egymásra és nem tudták, hogy mi legyen.

Nem értette, mi értelme lehet odaadni lelkének minden apró darabkáját valakinek, hogyha később levegőnek nézik. Nem volt túl jól. Állandóan ment a hasa, és feszült volt. Sokat ivott és még többet dohányzott.

Semelyik életnek nincs sztorija.

Miért jó kézen fogva állni a tomboló, színes vihar kellős közepén? Van-e értelme felvágni az ereinket, hogy Valaki elbújhasson bennük?

Pár ember hozzá koccant a tömegben véletlenül. Hirtelen elvesztette a fonalat. Talán jobb is volt így. A ritmusok megváltoztak a fülében. Bizonyosak felerősödtek és mások mintha csak suttogva léteztek volna tovább. Nem kellett sok, hogy eljusson a szivárvány tövébe. Gondolta talán megpihen egy kissé. Hiszen elfáradt. A tánc és a lépések már nem vezetettek sehová. Biztonságos helyre valóban nem. De bizakodó volt. Egész életében. És ezért most kivételesen haragudott magára.  Inkább aludnia kellett volna. Bebújni, a puha ágyba, zavartalan csöndbe és sercegő magányba. Ahol sokan vannak vagy fény van… Ő jut eszébe.

Magára hajtotta a szelet. A melegben hidegre vágyott. Illetve vágyott mindenre, mindenkire, ami, és aki más volt. Nem akarta a hanyatlást érezni, hogy többé nincsen hite azokban a dolgokban, amikben oly szilárdan hitt, hogy bármit képes lett volna feláldozni értük. Köpött az új értékrendre, miközben mégis ismeretlen gondolatokra vágyott, idegen tájak és idegen emberek bújtak elő a tűz fényéből. ÚJ dolgokat akart. De a szerelmét szentnek és sérthetetlennek akarta tudni. Valahogy azt szerette volna megoldani, hogy állandóan régen legyen, de ez maradéktalanul bele csatlakozzon az újba. Meg akarta tervezni a káoszt a lelkében, eszméletlen pontossággal. Új és régi dolgok. Végtelen szerelem. Nem akarta elveszíteni a lányt, és érezte a lány sem őt. Szünet???

Visszavágyta a napfényt, a szerelmet és a felhőtlen eget. Ekkor kezdett el szakadni az eső.

Eldobtad a lehetőséget és a kalandokat. Ha a kezedre nézek, látom ökölbe szorult. Melyik út vezet a kitárulkozáshoz?

A hegyen bezárva időzől, munka alatt és felett, üres folyosókon teszed a dolgod. A kertedben tombol a tavasz. A meztelen, igazi tavasz. Vajon vágyod a tavaszt?Akarod őt? Mert visszafordíthatatlan… mint ahogy én is az vagyok, amit érzek. A falaknak feszülve simogatom magam. Álomszűk. Amíg meg nem ismertél fizikailag. Szóvihar eleven most. Jól esik az érzés a hűvös levegőben. Te + Én: amit a fényben úszó faágak rostjai karcoltak a jelenbe és az emlékezetbe. Hajnalban véget érsz. Újra leülsz a jegyzeteid mellé, és csapkodod a magánéletbe, intimitásba vezető ajtókat. Kitaposod az ösvényt, de mégsem érted őket meg. Sikító nyugtatók.Valaki nemcsak a szavaidra vágyik. Gyere vissza hozzám! Itt szél, és hópelyhek áramlanak be a takarószobába. Mikor visszaéltél velem, akkor éltem igazán. Azóta csak a folt maradt a karomon, a combomon és a lábaim között.

Tudom, hogy nem bújhatok a nem tudom mögé. Pedig vastag falak mögé űzött a csend.

Ahogy megkerülöm a házat, mindig akad egy kibúvó.

Elejtem a kártyákat, és kibontakozik a sor. A szív vigyáz rám, de megszakad. A pikk vére, szivárvány = fenn tartja a látszatot. Betűkülönbségre. A kár/ó/ a cigány férfi bennem, csendes és hallgatag. A treff miatt szimplán nem tudok leszokni a cigarettáról..

Ha elfelejtek bánkódni, megromlik a saláta. De mi az ami tartós?  A kedvem NEM.

Ami bennem szorít, nem tanul de a nevemen szólít. Nem menekülök, akár a rágóim. Belém ragadtattam magam. De vajon lelkiismerem?

Kell 1 strici pofon a lelkemnek. De ne öljetek meg. Vagy ha igen, az emlékem szeressétek.

Bocsánatot kérni sosem fájt. Élni igen.

Ha megpróbálnánk kiszámítani, hogy a betűk mennyit érnek…ha a szavak hamisak sokat érnek?

Ha veszítek megszólalhatok?