Nemrég tudtam meg, hogy Borderline-os vagyok. Csonka családban nőttem fel, 2 éves koromban elváltak a szüleim. Édesanyám második férje kisemmizett minket, szegénységben találtam magam a jólét után 14 évesen. A gimnáziumban kezdődött minden… az öngyilkos hajlamok, a sötét hangvételű versek írása, melyek fő témája az öngyilkosság, a lelki és testi fájdalom, a reménytelenség volt. Vagdostam magam, és csuklóvédőket hordtam, hogy eltakarjam a hegeket. Sosem akartam konkrétan megölni magam, csak azt éreztem, hogyha meghalnék, nem érdekelne.
18éves koromra nagyjából rendeződött minden, volt egy jó párkapcsolatom, amely aztán megszakadt, mert külföldre mentem dolgozni. Kinn összejöttem egy fiúval. Azt hiszem, hogy ekkor tünetmentes voltam egy ideig. Egészen addig, amíg bele nem fásultam a kinti munkába, nem éreztem azt, hogy majd megőrülök, ha továbbra is ezt kell csinálnom. De még maradtam egy évet, bár ekkor már könnyen felkaptam a vizet, és iszonyatos erőt kellett gyakorlnom magamon, hogy ne ordítsam le mindenkinek a fejét. Így is néha “kiborult a bili”, de gyorsan le tudtam nyugodni. Viszonylagos társasági életet éltem, ami talán az alkoholnak és a fűnek köszönhető. Az első kinti évemben szerettek, a másodikban már nem annyira a munkatársaim. Egyre nehezebb volt lepleznem azt, ami lassan kialakult bennem és felszínre tört. Magányra vágytam, folyamatos fájdalom és üresség dolgozott bennem, voltak jobb, és voltak rosszabb napok. A reggelek legtöbbször borzalmasak voltak. A pasimmal folyamatosan szakítottam, és kiabáltam, pokollá tettem az életét. Megelégelte, egy szakítás után összejött egy munkatársammal. Az egy töréspont volt nálam. Máshová mentem dolgozni, szintén külföldön, ott teljesen magamba fordultam, a filmekbe menekültem, éjjelente sírtam, és nem tudtam, hogy miért. Néha iszonyatos düh munkált bennem, úgy éreztem, hogy a vékony cérnák az agyamba elszakadnak és ennyi volt az egész.

Hazajöttem, és beiratkoztam az egyetemre. Viszonylag jobb évek jöttek, kivéve talán azt, hogy a családom előtt nem tudtam kontrollálni magam. Édesanyámmal úgy beszélek sokszor, mint az utolsó kutyával és utána meg akarom ölni magam a bűntudattól, de csak sírok és sírok, úgy, hogy senki ne lássa. Ő mindent elnéz nekem, így is szeret, de sztem tudja, hogy valami gond van. 24 éves vagyok, néha nagyon okosnak tartom magam és szépnek, néha pedig semmitérőnek.

Nemrég megismertem egy fiút. 7 hónapja vagyunk együtt. De nem tudom, h meddig leszünk még. Iszonyatosan féltékeny vagyok, állandóan kiabálok vele, sikítozok, nagyon szeretem, de ha elpattan a húr, akkor gyűlölöm, és nem egyszer kidobtam a lakásból is. Olyan dolgokon felidegesítem magam, amiken nem kéne. És az a gyűlölet!!!! Annyira erős érzelem, hogy teljesen felemészt, fizikailag fáj!!! Néha belázasodok, olyan erősek az érzelmeim, és órákig tartó zokogásban török ki. Ha egyedül vagyok, bántani szeretném magam, hogy büntessem magam a kirohanásaimért.

Nem tudom, mit tegyek? Elmondjam neki? Van jövőnk??? Annyira szeretem…de ha felidegesít, azonnal el akarom hagyni. Szeretnék boldog életet! VELE!!! Szeretném megtanulni kontrollálni magam.

Van olyan itt, akinek sikerült a kettő együtt?

Már bejelentkeztem pszichológushoz is.