Telnek a napok,s múlnak a hetek

érzem,hogy az elmém egyre jobban

a sötétségben reked.

Érzem még halványan a való világot

de már összefolynak az éjjelek s nappalok.

Ha a hajnal kegyes

s néha aludni enged,

nem más,csak a rémálom,

mi kering a fejemben.

S ha eljő a reggel,mikor felébredek

a rémálom nem múlik,

mintha ez lenne a jelen.

Menekülök a nappalból az éjszakába

s az éjszakából a nappalba,

de a démonok már egy percre sem hagynak.

Hisz már régóta bennem laknak

s innen távozni nem akarnak.

Érzik,hogy jó otthonra leltek

s kiben laknak,az egy igazi gyenge ember.

Ki felett uralkodhatnak,

s kiből táplálkozhatnak,

hogy átvegyék felettem örökre a hatalmat.

Elengedném őket,de nem tudom hogyan,

hiszen ők azok kik fogva tartanak.

Erősek és kegyetlenek,

szánalmat nem ismernek.

Én gyenge vagyok és magányos,

könyörgök még néha,

de lassan feladom.

S nyújtom a kezem,hogy fogja meg valaki

és ebből a rothadó testből mentsen már ki.

De ha a tükörbe nézek

önmagam már nem lelem,

s amit látok benne

az nem más,csak egy démonok lakta,

elhagyatott test.