Sajnos nincsen netem, de az ingyenes facebookot használom. Szeretnék megismerkedni, levelezni borderline-os emberekkel. A mindennapi életben nagyon el vagytok bújva, szerintem semmi szégyellni való nincsen rajta. Bár büszkék sem lehetünk.

Ha szeretnétek ti is borderline-os emberrel levelezni, akkor jelöljetek be. És egy kis ízelítő a verseimből:

www.daybreak.eoldal.hu

Póth Hajnal

Szép napot!

Nem tehet ő róla, hogy a sors belefonta egy betegség gyűlöletét, miben akkor érzi mibenlétét. Mondjad! Mondjad neki, hogy van még remény, kezet nyújt a szerelmes kéz, szívet melegít a szív, csókot ad a csók, s szerelmetek nem lesz hiábavaló! Láttasd, hogy van még élet, s a vágy felébred, talán nem örökké tart a bánat, lesz még mi marasztal! Akkor van hatalmas baj, ha nem láttad rajta a vágy felmarja a szerelmet, ha a borderline utat téveszt. Keresztre kereszt, gyertyafényre fény, a borderline-os ha feladta, nincs több remény. Ha nem veszed észre a férget, hiheted, hogy még lesz mi szép lesz, menekülni fog s gyászában osztozik a temető csendje benne megnyugszik. Nem ismerted majd rájössz, azt hitted boldog, pedig naponta marták ezernyi gondok, a borderline –veszettség szétszedte a lelkét, s ő sehol nem lelte meg a békét. Inkább feladta, mintsem lett más bolondja, te meg itt siratod őt, pedig lett volna erőd, hogy a falat lebontsd, most meg imára hajtod fejedet, hiszed, hogy csillagként újjá született. Várhatod, hogy elfelejtsd, mit az élet tönkretett, egy szerelem végét a halál szakít majd szét! Két úton külön sors, kettéválik „hamarost”. Ébren figyelj nyitott szemmel, szívedben a szerelemmel támogasd őt amíg lehet, tedd szebbé neki a világot, ha már téged imádott, ne legyen miattad az élet pokol, legalább te maradj mellette s ne okold. Meglátod, a szerelmet ha kiérdemelted kétszer annyira érzed, mint ha más élne melletted. Csak legyél türelmes és szeresd, az életéért csak ennyit tehetsz! Máskülönben neki nem kell, fogadd hát tőle e hű szerelmet!

Megdermedt az élők között a szívem! Porcelán világban porcelán emberek, kik engem soha meg nem védtetek! Porcelán világban boldog nem lehetek, nekem kell az érzés, hogy SZERESSETEK!!! Hogy segítsetek élni, az élettől nem félni, mosolyt remélni ha üres tekintetem rád emelem, ne csak a rosszat kelljen örökké éreznem! Vagy tényleg megyek, ha már nem kellek, borderline-osan túloldalon végzem sorsomat, csillagom maholnap lezuhan! Daybreak, vagy Hajnal ahogy neked tetszik, a döntésképtelenség bennem vetekszik, nem bírom, nem bírom ki tovább innen el, s hogy maradjak, már senkit nem érdekel! Elhallgat a szív, mely eddig gyűlölve szeretett, elhallgat a száj, mely eddig forrón csókolt, elhallgat a lélek, mit bántottál! Üres már minden, nincsen itt semmi, hogy lehetne engem szeretni???

Ha otthonom nincsen, hiába van szülő, ha mindenki csak érzéstelen hüllő?! Ha nem vagyok tiszta, gyógyszer mérge vérem issza, bágyasztja erőm mi lehanyatlik, elzsibbad testem, nem várván csodára, egy mentő villogó szirénájára. Most van hát ész! Most legyél merész! Porcelán világban kezed úgysem fogja senki, nem fog senki rád emlékezni, csak áldozat vagy! Porcelán szívek, legyetek hívek, sírom előtt leborulni minek, csak gyújts egy gyertyát s nézz a lángba, érzéseid eltemetve vágyaid távolába, újra érezned kell, de késő, szám már nem felel, elkéstél!!! Késő már szeretni, érzéseket érezni, bűnöket megbánni, kezet imára kulcsolni elkéstél! A SÍR MÁR NEM BESZÉL!!  A sír már nem beszél, az emlék benned él, tanulj hát abból, lépj ki a porcelánból, NE LÉGY KEMÉNY!

Te szakítottál el abból az otthonból amit magaménak tudtam, te voltál az aki megmutattad, hogy önállóan lélegezzek! Most ki mutat nekem utat? Amikor a keresztem a másvilágra mutat?! A köldökzsinór csak egy álarc. Gondoskodik rólad míg összeköt. Aztán kidob. Mocskosul kidob, nem lehetsz már többé a védelmében, nem veheted az ő levegőjét, nem eheted az ő ételét, minden megszűnik. Minden megszűnik. Ó te gyalázat! Te utolsó bánat! Mérges öntudat! Szétterjed eremben lüktető vérem nyomában nincs magyarázat! Nincs többé magyarázat! Hogy hol romlott el, nincs többé felelet. Sem kérdés! Egyedül maradtál, nézz szét! Szív külön dobban, lélek fáj csak egyre jobban! Gyalázat! Bűntudat! Miért szakítottál ki, miért üldöztél el? Vége a szép napoknak. Felnőttem. Kisgyermekként még nem tudtam, hogy a játék és minden amit „kiharcoltam” magamnak az nem minden. Nekik kellett volna utat mutatniuk, hogy ez így nem a megfelelő. Bárcsak lett volna bármi, bármi kis papírangyalkám, vagy bármi játék nem drága szőke hajú babák, bár olyan helyen nőttem volna fel ahol nincs fürdőszoba, vagy bármi, csak ne lettem volna borderline-os. Iszonyú fájdalom! Iszonyú gyötrelem! Iszonyú a tudat, hogy két ember, jó és rossz harcol egymással! Borderline! Határvonal! A vonal jobb oldalán a gonosz, a bal oldalon a jó, középen én magam!

Én magam, aki segít, aki nőnek érzi magát, én magam, aki pozitív energiát ad másoknak, a nevetős, olykor szórakozott Hajnal. Jobb oldalon a borderline foglal helyet a trónon, ő a gonosz, az átkozott a sebhelyes, aki abból táplálkozik, hogy megpróbáljon minél több embert elmarni tőlem és sorstársaimtól. Aki attól boldog, hogy belső tudatunk darabokra szakad, aki abban leli örömét, hogy aminek belül kell lennie, az kívülre kerül. A vért látja örömnek, minden cseppje mámor, mint nyáron egy hűsítő zápor, a gonosznak ez kell! Bal oldalt pedig daybreak néven egy örök filózófus, elmélkedő, rejtett személyiség foglal helyet, akit szeretnek, és ő is szeret. Tervei vannak és ötletei, általában vidám és kis butaságaival megnevetteti az embert. Benne egy gyerek veszett el. Sír ha úgy tartja kedve, nem érdekli ki látja. Ettől jó ember. A gyermekkor minden őszintesége egy oldalban összefűzve könyvként előtted kiterítve vár, hát olvasd. Mire emlékszem? Volt egy cumim. Igen, mint minden gyereknek J sőt, nem is egy volt.. de akkor is a legszebb, a legjobb egy piros színű volt. A többit ki lehetett dobni, de Őt nem. Nem emlékszem ezekre, csak úgy mesélte anyu. Igen. Van anyukám. Ambivalens érzésekkel gondolok rá, függően attól, hogy milyen vonalon állok jelenlegi helyzetemben. Úgy 2 órája váltogatom szinte percről percre ugrálok át egyikről a másikra. Pedig nem is vagyok sportos! J Na igen. Nem vagyok az. Itt a vonalon állok.

Hol jobb, hol rosszabb változásokon esem át. Most éppen stagnálok. Gyermekkorom eme tulajdonságával kapcsolatban nem szívesen beszélek, mély sebek vannak. Ez kihat a kapcsolataimra most is. Emlékeim tárházában van az óvoda, melyben én úgy érzem, otthonra leltem. Már nem emlékszem, hogy milyen voltam kiscsajként, viszont még ma is bennem él a Mesebolt című könyv. És egy játékbaba amit egy fotózás erejéig meg is örökítettek. J duplajó érzés volt az ovi. Arra is emlékszem halványan, hogy lopós voltam. Élelmiszerboltban…Ej, nem szép dolog, de hát kisgyermekként? Csokiimádat.. J talán?!..Nem volt hosszú hajam, sőt, elég fiús. Miért nem lehet egy vagány kiscsajnak hosszú haja? A barátnőmnek szőkés göndör haja volt…irigyeltem. Mi lettünk a legjobb barátnők. Állandóan ott voltam náluk, iskola után. Anyu eltiltott tőle…nem értettem. Rossznak láttam anyut, náluk pedig jó volt lenni. Úgy érzem, ő volt az aki máshoz üldözött.. Együtt ettünk a bnőmmel és az anyukájával rizsfelfújtat, teát, vagy éppen lekváros kenyeret. Minden finomabb volt. Én nem hiszem, nem gondolom, hogy tőlük lennék ilyen. Miért nem lehetett hosszú hajam, és miért voltam eltiltva??? Választ kérek, miért lettem borderline-os? Miért nem tapasztalhattam meg azt amikor azt mondod: szeretlek! Mért nem mondtad: hiányoztál! Miért nem voltál mellettem, miért üldöztél el magadtól?

Ó te átkozott borderline, hogy gyökeret vetettél belém és esőként táplál a család! Minél többet vagyok itthon, minél többet és többen bántanak neked mind csak eső, hogy erősebb legyél! Hogy legyőzz! Hogy kimondjam: GYŐZTÉL! Hát tudod, azt hiszem még kicsit várok. Várok a magyarázatra, várok az őszinte szóra. Nem tudom, hogy érdemes-e. Talán néha újra ismét és újra és ismét…csak hogy ne kelljen éreznem. Csak hogy ne kelljen gondolkodnom. Hat már a méreg. Nyugodtabb vagyok. Szívem kell csak csillapítani bármi áron.. kockázattal jár, de muszáj! Nem lehet, nem lehet több közöd, nem lehet közötök hozzám! Férges vagyok! Hozzádbújok gyermeki tekintettel és őszinte szóval, és megfertőzlek gonoszsággal, titokban pedig megölöm a lelked! Ennyit érsz BORDERLINE! Határvonal! Ennyit értek ti! Ti, akik azt hiszitek könnyű. Ti, akik azt hiszitek így jó, hogy eldobtok! Büszkék lehettek arra, hogy ennyi lelkierőtök van! Hogy CSAK ennyi. Ember vagyok én is! Borderline-os, de EMBER! KÖNYÖRGÖM, én is olyanból jöttem ki, ahonnan TI! Nem vagyok elmebeteg, nem vagyok gyilkos. Legfeljebb önmagam gyilkosa. Ahhoz hogy elpusztíts egy lelket, először a testet kell megölnöd! Hát csodálatos egy találmány! Lélek nélkül csupán ösztönnel lehet, hogy így is menne! állatként kóborolnék naphosszat, ha úgy tartja kedvem az úton az autók között….talán még ez a kockázat is jobb mint a borderline. Line=vonal hm….mint a sinus, talán olyan…egyszer fent, másszor lent. Emberi élet. Olykor megváltanád a Világot, egyetlen szóval, máskor pedig kegyetlen bánásmódban részesítenéd elsősorban önmagad, és társaid, akik bántottak. Fórumokon azt írják, hogy legyünk büszkék ama tehetségünkre amit e „betegség” kapcsán magunkénak tudhatunk. Hát én nem vagyok büszke! Mire?

Hogy verset írok, és közben a párkapcsolataim mint a dominó dőlnek sorban össze? Szép, meg is tapsolom magam. Ironikus egy fogás az biztos. A versekkel sok mindenre nem megyek. Talán a tudat, hogy „agyamban verssé sűrűsödik a szó, avagy szavakká hull a vers” az magyarázza meg e különlegesség mivoltát. Mert ha még ezt sem kaptam volna, hogy le tudjam írni versben amit érzek, akkor nem nyílott volna ki az a virág. Akkor csak zöldellt volna, és szedegethettétek volna le a száraz, megsárgult, meggyalázott leveleket. Így legalább néha gyönyörködhetsz a virágban. Bár nem sok ideig. Nagy viharok járnak erre mostanában. Lelkemben hatalmas villámok cikáznak felégetve minden szép érzést, lerombolva minden szép pillanatot, meggyalázva, megszégyenítve minden nap. Várj, még nem adhatod fel! Mondom magamnak! Őszinteséget akarok! Tudni akarom mit tettem, tudni akarom mit követtem el amiért nem lehetek egyenlő. Tudni akarom miért nem maradhatok életben! Zenélj…súgd a fülembe még velem vagy és mellém bújsz..érzem az illatod…érzem tested melegét. Itt vagy.

Én meg állok hontalan. Vágytalan. Üresen. Kihaltan. Kiszáradtan. Már kiszáradtam. Szégyenszemre nem tudok neked szerelmet adni. Nem tudok melletted lenni. Nem tudlak támogatni erős sem vagyok. Összeomlottam. Nem az vagyok aki voltam. Itt állok hontalan.

Kerestelek. Mindenkiben akartalak. Senki nem volt az akinek lennie kellett volna. Nem mutattad meg, hogy Te vagy az egyetlen! Nem tanítottad meg mit várjak másoktól, nem volt kötelék köztünk. Elvágtad. Elengedtél. S végül elűztél. Most menekülök.

Támogattál. De kaptam tőled örökségbe egy terhet. Miért kellett? Felnőttem. Már nem foglalkozol velem. Nem kereslek más férfiakban. De elfogadni így nem tudlak. Nem pénz kell. Támogass. Nem anyagi javakban. Érzékelni akarlak!

A másik felem voltál. De árnyékként elrontottál. Jobbnak láttak Téged, s most nem vagyok féltékeny. De Te sem vagy velem. Ez a legrosszabb nekem.

Hiányoznak. Velem vannak, s mégsem. Utat tör a szenny, a gyűlölet, a magány, Borderline-NE utálj!

Felnőttem! S nem vagyok erős. Fuldoklom. Egy darabig visz a víz, arcom fürdeti a napfény, de vihar jön…már készülőben van..körülöttem minden vad…zord kegyetlen. Én voltam az egyetlen aki ebben a szemtelen világban is őszinte akart maradni..de nem akarok zavarni…csak választ akarok, s utána ha fáj nem maradok. Ennyi. Addig megyek vezekelni.

2010. szeptember 13.