- De ha ezt átvészeljük, akkor újra és újra felébred bennünk az érzés, melyet vágyakozásnak nevezek, – vágy hogy mosolyogjon valaki ránk, vagy várjon minket valahol, hogy újra képesek legyünk úgy takarítani vagy könyvet olvasni, mint régen, hogy ki tudjunk lépni a kapun és végigsétálni szorongások és negatív gondolatok nélkül. A vágy az életre. Ne felejtsd el akkor, mikor magad alatt vagy, hogy mi történik, ha egy-egy gödröt átvészelsz – ne feledd, hogyha átvészeled, felébred benned a vágy – és vágyainkra való emlékezésünk adjon elég erőt ahhoz, hogy előre haladjunk, ezt kívánom mindenkinek!  Igen, érzem én is, hogy nincs remény, igen, nem tudok sokszor még a szobából sem kimenni, saját foglyom vagyok, igen, vágyam támad a halálra vagy arra, hogy pengével hasítsak végig többször a bőrömön – és ez ne most elkezdődött.

De nem írhatok olyat, hogy ezt akarom választani, vagy hogy én ilyen volnék. Hiszen valamiért itt vagyok ezen az oldalon. Itt és írok s te ugyanezért a valamiért olvasod soraim éppen. Érted? Azt mondom, tarts ki, azt mondom, hiába vagy teli negatív érzetekkel, valahol benned tudtod nélkül, tudatod mélyén és lelked rejted zugában élni akarsz, ’ meggyógyulni ’ és haladni. Valamiért csak olvasol. S én valamiért csak írok s olvaslak téged. Szeretném ismerni a történeted, egy másik ember vagy, egy társam a világból, nem vagy teljesen egymagad. Igen, a harcod önmagadban csak egyedül, a legteljesebb magányban kell megvívnod, mert nem teheti meg más, csupán mankókat adhat. A küzdelmed egyedien te éled át. De érzésben nem vagy egyedül – én is ugyanúgy kínlódom attól, amitől te és még sokan mások – tudjuk egymásról, hogy különösen megfogalmazott érzéseink és gondolataink mit jelentenek, akkor is, ha önmagunkban ellentétesek is azok. Vívódunk, ezért ellentétesek. S tudod mért vívódsz? Mert győzni akarsz! Azt kívánom, hogy érd el! Azt, hogy merj győzni!

Dzsen

Sok pszichológiai könyvet olvastam már, nehéz kiválasztani a megfelelőket. Annyira egyének vagyunk, hogy talán nincs is ilyen könyv és nem is lesz. De a problémák, amelyek az emberben húzódnak, legyenek bármily egyediek, rengeteg embert érintenek, ez a világból is egyre jobban látszik, leginkább a fiatalságon.

Bajban vagyok, megértettem, talán ez a kezdeti lépés. Most szeretném megtudni, hogy mért vagyok bajban, mitől és azt, hogyan tudom megoldani. Ezért kipróbálom a tanácsokat, amelyekkel csak összefutok és lejegyzem hatásaikat. Persze mindenkinek nem lehet ugyanaz a gyógymódja, de több gyógymód is van, nem is volna elég egy annak, aki depresszióból, szorongásból akar kikecmeregni. Próbálkozz! Valamit tenned kell!

Tudomásul vettem, hogy depressziós vagyok, hogy szorongok. De élni szeretnék. Ám ehhez önküzdelembe kell kezdenem. Legyőznöm önmagam. Az ajtókat nekem kell kinyitnom, más nem teheti meg. Úgy gondolom, hogy nekem mindezt végig értenem kell és tudnom. Nem elfelejtenem. Ez a küzdelem nagyon nehéz, sokszor magamra maradok benne és ezzel is szembe kell néznem. Tudnom azt is, hogy vannak napok, amikor úgy hiszem, győztem. Aztán másnap egy pillanat alatt ott tartok, ahol a küzdelmet elkezdtem. Ugyanabban a sötétben, és hangtalan gödörben, egyedül és ez Bármikor megtörténhet. Sok munka kimászni a fényre, hogy aztán élvezettel sütkérezhessek a napon. Talán sok sírás.

Először is, változások kellenek, amelyekhez azonban nincs erőm. De van elég elszántságom hozzá, mert élni akarok. Emlékeznem kell arra, mennyire elszántan kezdtem bele a küzdelembe.

„Amikor az ismeretlen tengerre merészkedünk, vakon megbízunk vezetőinkben, mert hiszünk benne, hogy többet tudnak nálunk.” /Paulo Coelho

Elmentem pszichológushoz. Úgy gondoltam, a szakértelem majd visszarángat az útra. De csak azt akarta, hogy találjam meg Istent. Nekem megvan a saját vallásom, semmi bajom másokéval. A lényeg, hogy nem azt kaptam, amiért mentem. Ilyenkor egyszerűen tovább kell állni.

Elmentem egy másik pszichológushoz. Meghallgatott, aztán átirányított egy másikhoz.

Hát oda is elmentem. Nem kell talán túlzottan részleteznem, hogy mindeközben a bizalmammal folyt a játék. Hát ezúttal szakértelmet kaptam, egyetlen beszélgetés alatt. Tovább is álltam. 4-5 próbálkozás után találtam egyet, akivel viszonylag most jól állok. Bár viszonylag – de ezt arra fogom, hogy egy héten csak egyszer találkozunk. Viszont reálisnak találom, úgy érzem, érti, miről beszélek és figyel.

Tehát már 4x feladhattam volna. Meg is fordult a fejemben. De nem tettem. Nehéz volt, mert úgy éreztem, hogy ide – oda dobálnak és nem vesznek komolyan. Őszintén szólva cseppet sem éreztem magam embernek. Megpróbáltatás volt. Még nem tudom, hogy a mostani pszichológusom eredménnyel párosul-e. Egy ideje nem is járok hozzá. Mert úgy éreztem, hogy akadtak olyan dolgok, amelyeket már nem akartam újra és újra kimondani. De úgy jöttem el tőle, hogy tudtam, nem fogom a kezelést abbahagyni. Most ideje visszamennem. Elnevezem őt most L –nek.

Nehéz megtalálni a megfelelő embert. A kudarcok mélyen érintettek. Megviseltek. Arra határoztam magam, ha nem találok mihamarabb valakit, aki segíthet, akkor nem tudom folytatni a küzdelmet életben maradásomért. Annyira szenvedtem, hogy el sem tudtam menni L-hez, csak írtam neki egy levelet, mire felhívott, adott időpontot és nem dobott arrébb. Akadtak gondjaink, volt, hogy érzelmileg nekitámadtam. Először inkább nehezebb volt és megviselt a kezelés, mintsem bármit is könnyebbé tett volna, de mindez vezetett a felismerésig. Utána sokszor úgy jöttem el tőle, hogy értékesnek éreztem magam. Ez mindig kitartott 2 napig. Egyetlen problémám, hogy két alkalom között 6 nap telik el, ami alatt sokszor összeomlok.

Alapjában véve mosolygós vagyok. Külsőre úgy tűnik, semmi problémám, pozitív, jó kedélyű és boldog vagyok. Mindenkinek van álarca, melyhez előny és hátrány egyaránt társul. Én bízom abban, hogy nekem sikerülni fog. Fontos is, hogy bízzak ebben.

Kell valami, ami kiközvetíti érzelmeidet. Szerezz be egy naplót és írj ki mindent, hogy uralni tudd és ne az uraljon téged. Én rajzolni szeretek és írni, mely tevékenységek alatt felszínre kerülhet, mért vagyok depressziós. Mások ugyanezt teljesíthetik táncban, zenében, sportban vagy akár kertészkedésben. Kibújik a szeg a zsákból: az, hogy mik is zavarnak éppen.

Készíts listát mindarról, amivel szereted magad elfoglalni, és szakíts rájuk időt!

Tulajdonképpen a depresszió nem különleges betegség. Igen gyakori, csak különféle ütemben és nyomásban. De bárkit elérhet. Akit elér, az nem hibás. Talán a legrosszabb az egészben a mélységes magány érzése. Az, hogy úgy élem át, túlságosan egyedül vagyok, elszigetelt. Vannak dolgok, amelyeket előidézek akaratlan, és nem látom, csak amikor már végbe mentek, ekkor viszont belekerülök egy kényszerhelyzetbe, ami egyenes út a zuhanáshoz. Az emberek szégyenkezve beszélnek a depresszióról és ameddig tudják, addig tagadják. Annál rosszabbá válik. Én nem szégyellem, nincs rajta mit. Átélése alatt olyanok kezdek foglalkoztatni, amelyekre talán sosem figyeltem volna fel. Fontos lett az is, hogy tudjam, mi az élet értelme és mi a halálé, hogy mért vagyunk. Miközben ezekre keresgéltem a válaszokat, egyre lejjebb jutott önértékelésem. Állandóan az az eredmény jött ki, hogy hasztalan, értéktelen, reménytelen, csúnya, ostoba és mihaszna vagyok, akire senkinek sincs szüksége. Némelyik érzés még mindig kavarog bennem, érzem, miközben írok róluk. Igyekszem belül megcáfolni őket. Mert értékes akarok lenni (valójában mindenki az, én is, csak még nem tudom érezni). Szeretném, ha valakinek szüksége volna rám, valaki várna rám, s hogy ne csak ő mentsen meg, hanem én is felemeljem. Legyen akár egy valaki. Legyenek akár többen.

A depresszió nálam a következőkben nyilvánul meg leginkább: félelem, kétségbeesés, ingerlékenység, visszafogottság, elzárkózás, visszahúzódás, sírás, düh, túlzásba vitt hangulatingadozások, bűntudat, túlérzékenység, reményt vesztés, alkalmatlanság érzése, késő órákig való fennlét, szorongás, lesüllyedt önértékelés, iszonyú magány. Amit azelőtt értelmesnek véltem és igyekeztem fejleszteni, az már értelmetlen lett és felesleges, értékét vesztette. Idegen vagyok ezen a Földön. Legszívesebben semmivé válnék, láthatatlanná, levegővé. Ha rád is nagy részben igaz, hát lásd, nem vagy egyedül. Nem tudod, hol élek, ki vagyok, de már tudod, hogy létezem és nem vagy egyedül.

Mindebben az a legnagyobb negatív, hogy erről a külvilág nem tud, mindezt nem vonja le, miközben színes ruháimban megjelenek mosolyogva, így elvárja tőlem a mindennapi teljesítményt és megfelelést. És ha megosztanád, hát senki sem időmilliomos.

Tudom, mi okozhat kis örömet, neked is, nekem is. Először is legyél süket, ha valaki azt hajtogatja, hogy szedd össze magad, és tedd a kötelességeid. Nem tudja, mire kér. S ezzel csak letaszít onnan is, ahova nehezen ebickéltél, mert csak az tudatosul benned, hogy még erre sem vagy képes. Ne várj el magadtól elsőre nagy falat feldolgozását. Előbb apránként menjünk. Először én is nagy iramba kezdtem, de rájöttem, semmi értelme. Ott keresgélj, ahol nem fogy el a bíztató szó. És ott, ahol bőven van ölelés, mert szükséged van rá. Nehogy hallgass arra, aki bolondnak nevez, csak mert viselkedésed lefutott a normális sínekről.  Bárkivel előfordulhat.

Jelenleg nem látok semmi kapaszkodót, amit el tudnék érni. Furcsa mód, ez az iromány jutott most eszembe segítségnek, igaz, még nem tudom, mért és miként. Ez most az első lépésem. Kezdetnek jó nekifutás volt, hogy több könyvet is elolvastam. Nehéz jó könyvet találni a pszichológiában. De akadt, ami tényszerűen a segítségemre volt és van. Előbb M. Scott Peck: A járatlan út c. könyvét említeném, majd Sue Atkinson: Kiút a depresszióból. Ez utóbbi jó tanácsokkal látott el és megértve éreztem magam. Ezeket a tanácsokat fogom sorra kipróbálni. Meglátjuk, beválik –e.

Vannak, akik azt fontolgatják, hogy levetik magukat a szikláról. Mások csak ücsörögnek a szélén és tehetetlen mérlegelik, hogyan kerültek oda és mitévők legyenek. Én szeretnék feljutni.

Helyzeteim felett nem érzem, hogy kezemben lenne a kontroll. Sokszor előre félek, amely több kárt is okoz. Így át kell gondolnom, ha adódik egy lehetőség majd, hogy felvesznek valahova dolgozni, hogyan is fogom megoldani. Hogy fogok munkahelyemre bejárni? Nem jelenek meg összejöveteleken, bulikon, rendezvényeken, nem élek társasági életet. Ha mégsem fordulok vissza, hanem vállalom, akkor kellemetlen melegség tölt el, és nehezen kapok levegőt addig, míg a társaságból ki nem vonom magam. Ott is megtalálom a félelemre való okot, ahol logikátlan.

Szorongok. Kényszerítem magam olyan helyzetekre, amelyek elől elmenekülnék, szándékos módon bennük maradok, azért, hogy megpróbálhassam legyőzni őket, hogy magatartásom (és gondolatmenetem) változásra/változtatásra késztessem. Az osztályba későn értem, s hogy ne keljen a sorok közt bemászni, leghátulra ültem- ahova egyébként nem szoktam. Senki sem zavart és senki se látott, csak a velem egy sorban ülők, de ők barátságosan köszöntöttek. Mégis melegem lett, mert valami olyanféle érzésem támadt, hogy nem tudok megszólalni. 40 percet maradtam, aztán hazajöttem. Nem bírtam tovább.

Amikor több emberrel vagyok egy térben, nem tudok enni, inni is nehéz. A mosdóba is akkor megyek ki, ha már nem megy visszatartani. Nem merem a fejem se megvakarni, mert félek, hogy azt hiszik, nem mostam hajat –holott folyton dicsérik formás frizuráim. Egyáltalán nem tudok természetesen viselkedni, annak ellenére, hogy sok ember nagyon bír engem.

Mindez most már akadályoz mindennapi életvitelemben, teljesítményeimben. Ezért keservesen küszködöm legyőzni. Eltökélten hiszem, hogy le tudom, de ez semmit sem tesz könnyebbé.

Olykor oly annyira kétségbe esem, hogy elfeledem, harcban kell állnom önmagammal, különben azt a kis kontrollt is elveszítem, ami pislog, és butaságot teszek. Nagyrészt ekkor vágom tönkre kevéske emberi kapcsolataim. Ekkor semmi sem ér semmit. Napokra a szobámba zárkózom a sötétbe és nézegetem a falat, a redőnyön átszűrődő fényeket. Semmihez nem marad kedvem, csak sajnálkozom. Ekkor vagyok a legmagányosabb és felsorakoztatok minden létező negatívat –nem csak az életemből.

Máskor meg kész vagyok mindenre, hogy győzzek magam felett, rengeteg energiát érzek magamban duzzadni. Nem állíthat meg senki és semmi, boldog akarok lenni – határozom el, de ezt könnyű letörni, percek alatt átfordulhat.

Előre félek a kudarctól már akkor, amikor még szóba sem kerülhet az. Egy emberi kapcsolatom sincs megfelelően ápolva. Mindenkit sorra veszítek el. Rengeteg düh él bennem, szeretnék megszabadulni tőlük, nélkülük tudom, fantasztikus ember lennék. Nem hagyom a múltat, nem tudom átlépni, kínoz, én vagyok tudom, ki nem enged a múltból szabadulni, de e tudás nem sokat ér.

Zavar a sok lelki sérülés, amelyeket gyerekként nyakaltam be. Felnőttként nem tudok velük mihez kezdeni, ez a legnagyobb- és lényegesebb igazság. Mintha még mindig egy szerető családtagra várnék. Megrekedtem, biztonságérzetem nem alakult ki. Ez az egész olyan, mintha egy ördögi kör játéka lennék. Az utóbbi időben csak mélyebbre zuhantam, pedig még pszichológushoz is fordultam. Azért, mert nekem kell megoldanom, magamban csak én győzhetek, más nem teheti meg bennem, de rá kellett jönnöm, egyedül csak elkavarodom. Mivel a dolgokba egyre inkább csak belegabalyodtam, gondoltam ideje már szakértőhöz fordulnom. Meg azért, mert már régóta rettegek attól, hogy megőrülök.

Apámból az őrületet az alkohol hozta ki. Határtalanná lettek félelmei, már nem tudta uralni őket, tönkretette saját életét, másokét megkeserítette. Félt, hogy üldözik, hogy leskelődnek utána, hogy figyelik őt. Este felküldött a kertbe, meg kellett néznem, nem-e bujkálnak a bokrok közt emberek, akik ártani akarnak neki. Ő volt 50 éves körül, és engem küldött fel, egy gyereket, mert annyira rettegett. Szükség volt neki többször elmondanom, hogy nem láttam fent senkit, míg végre elhitte. A házban leveleket rejtett el különböző helyekre azért, hogy találják meg, ha ő netán meghalna, hogy nehogy ne derüljön ki az igazság, az, hogy őt egykor üldözték. Mindenhol nyomokat, bizonyítékokat keresett, a világ, amelyben élt, nem a valóság volt. Visszagondolva, nagyon magányos lehetett, nagyon egyedül. Bolond címkét kapott úgy, hogy senki sem bánta. Valójában senkit nem foglalkoztatott, járkált az utcákon egy megbolondult férfi, ennyi volt. A válasz, hogy az esze elment, elegendő lett, így mellékessé vált tudni azt, hogy érzi magát. Egyszer láttam sírni. Kitódult belőle az érzelem, nagyon hírtelen és nagy sebességgel. Azért sírt, mert nagyon szeretett. A káosz eltartott egy ideig. Majd láthatatlan lett beteg, csak a halála előtt 2 nappal derült rá fény. Előttünk élt, én láttam, ahogy egyre jobban összemegy az, aki a legjelentősebb volt egész addigi életem során. Mégsem vettük észre, hogy előttünk haldoklik. Halála előtt egy héttel láttam, ahogy inget cserélt. A teste iszonyú vékony volt (csak a kis pocija domborodott, az mindig tele szeretett lenni). Bizonyosan már régóta soványan mászkált, de én sem tudtam róla. Csak akkor kezdtem el foglalkozni vele, amikor már késő volt, de akkor is annyira kétségbeesetten, hogy nem helyesen tettem. Amikor kórházba került, meglátogattam és az orvos odasúgta, hogy meghalhat, de én nem fogtam fel, hogy ez lehetséges lenne. Apu elmondta nekem, hogy elfogyott a gyógyszer, amit csontritkulásra szed, mire én erősködtem, hogy mondja el az orvosnak is, írnak fel. Ő rám förmedt, hogy ne ezzel foglalkozzak. Elindultam hát kifelé. Az utolsó, amit édesapámnak mondtam, az szó szerint ez volt: „Örülj, hogy valaki legalább leszar.” Erre ő rám mosolygott, miközben én kiléptem a betegszoba ajtaján. Másnap délelőtt bemehettem volna, de gondoltam, majd délután. Délben már őt sirattam. Nem tudom, ezt fel lehet-e valaha dolgozni. Most úgy gondolom, édesapám jelentősége életem végéig be fog folyásolni. A küzdelmet is azért kezdtem el, mert nem akarok úgy összemenni.

Próbáltam elnyomni, elfelejteni, semmibe venni, kicsinek értékelni, de nekem a múlt folyton visszaköszön, s ezért nem tudok ’normálisan’, ’mindennapian’ élni. Szabályosan rettegek attól, hogy megőrülök, sőt, lesem, hogy jelentkeznek-e már rá jelek.

Előbb megpróbáltam kibeszélni magam, hátha segít. Kibeszéltem egy embernek, nem segített, ezért kibeszéltem még egynek, aztán még egynek és sorozat lett belőle.

Szomorú vagyok, ezt a szomorúságot furcsa módon Mária szomorúságának mértékéhez hasonlítottam -egyértelmű, hogy honnan tudnám, miféle szenvedés lehet az és e hasonlatnak semmi értelme- de akkor is ahhoz hasonlítom, bármennyire reálatlan. Kétségbeesett vagyok, mert néha csak kapkodok ide-oda, menedéket keresgélve és megoldásokat. Életuntságom már nem kérdéses. De legfőképpen magányosnak érzem magam.

Többször ijedek meg, mint amennyiszer az valóban szükséges volna. Nem beszélve arról, hogy mérsékét felfokozom. Kis dolgok megijesztenek, nagyobb dolgok meg az őrületbe kergetnek – érzem így. Szükségtelen félelmeim olyan eseményektől is elzárnak, amelyeket az átlagember természetesen él meg, vagy szükséglete van rá ahhoz, hogy megtartsa önbecsülését, presztízsét, emberi mivoltát.

Beijedek, mikor emberekkel teli terembe vagyok kénytelen belépni. Ebben még nincs semmi kivetnivaló, sokakkal előfordul, főleg/mármint ha első alkalom. Új emberek, új ismerkedések és megint egy lehetőség a bemutatkozásra. Az én esetem úgy szól, hogy már fél éve tartozom a terem tagjai közé, és ebből naponta történet, hogy megállok az ajtó előtt, majd többször ismételgetem: „Menj be! Menj már be! Gyerünk, indulj! Butaság, amiért félsz, menj már be! Győzöl, ha átlépsz azon az ajtón! Jót tesz, ha belépsz! Indulj már meg!” Úgy fogom fel, akár egy játszmát.

Néha kikényszerítem magamból, hogy megtegyem. Utána elégedett leszek, mert átélem, mennyire jó, hogy megtettem. Ám van úgy, hogy hiába vagyok már benn, elönt a hőség, kellemetlen érzések tőrnek rám, nem kényelmes már maradnom és csak azon jár az eszem, hogy mikor léphetek le. Legtöbbször visszafordulok. Hazamegyek. Ide a ’menekülés’ kifejezés jobban illene talán. Mért nehéz belépni egy terembe, ahol senki sem ismeretlen, és valójában senki se bánt?

Tulajdonképpen ténylegesen butaság az, amitől félek (bár nem tudom pontosan, mitől is félek vagy kéne félnem), fogalmam sincs arról, mért annyira nehéz belépni egy terembe, hiszen az ember nap mint nap termekbe/szobákba lépked és ajtókat nyitogál. Ráadásul ez a terem az osztálytermem, ahol már mindenkivel beszélgettem. Számomra logikátlan, mért ’kell’ ezzel küszködnöm és éppen ez okból hol butaság, hol nevetséges.

Előbb a lányokat sokkal szebbnek véltem, mint magamat, s ettől voltam kevesebb. Aztán észrevettem, hogy nincs annyi mindenem, mint másoknak, csupán szükségleteimmel vagyok felszerelve. Majd ugyanannyi eséllyel rendelkezve véltem úgy, hogy nem rendelkezem ugyanazon lehetőségekkel, s ezért bár törhetetlen próbálkoztam, előremenetelem keservesen haladott. Azért, amit elértem, megbecsültem, de talán nem eléggé, vagy csak nem fejlesztettem tovább, avagy elfeledtem rájuk emlékezni, nem is tudom pontosan.

De ma értem, nem butaság, hogy azon az ajtón nagy erőfeszítések árán tudok csak belépni. Hanem életem egy olyan fontos részlete, amellyel foglalkoznom kell. Amelyet meg kell oldanom. Szükséges tudom hozzá, hogy mért lehet ez gond. Megtalálnom az okot, hogy aztán megtalálhassam azt, hogyan oldhatnám meg. Nem bújhatok többé előle. Észrevettem, hogy van valami, ami többször beválik.

Rádöbbentem, hogy lefekvés előtt arra gondolok: jaj, holnap el kell indulnom, be kell mennem és végeznem a dolgom –talán azért járom e köröket végig, hogy fel tudjak készülni a holnapra, de ezzel pont az esélyem veszem el. Majd mikor felkelek: be kell mennem, túl kell élnem, el kell indulnom – vehetnéd úgy, késztetem magam, de ellenkezőleg, ezzel csak nehezebbé teszem mindennapjaim. Nálam beválik, ha nem gondolkozom ilyesmiken. Lefekvés előtt szépre, pozitívra kell irányítani a gondolatokat, ez nehéz, de nem lehetetlen. Felkeléskor meg nem szabad megkérdezni, hogy elinduljak-e. Egyszerűen felkelek, nem kérdezek, nem számítok ki semmiféle lehetőséget, elkészülök és elindulok. Nem adok időt és alkalmat magamnak arra, hogy megijedjek, hogy szorongani kezdjek. Erőfeszítés irányítani gondolatainkat, nem lehet a negatív szálakat csak úgy arrébb tolni, beszivárognak. Figyelnem kell a fejemben lévő gondolatokra, hogy ez ne forduljon elő, és egyszerűen el kell hessegetnem azt, ami ártalmas. Mindazt, ami önértékelésem aláássa. Idővel megszoktam, hogy negatív erejű értelmek uralják el az elmém, tehát hozzászokhatok ahhoz is, hogy ezt ne engedjem meg, hiszen egyik sem valóság. Értelmetlenség úgy elaludni, hogy előtte felébresztem félelmeim.

Aztán gúnyolódtak rajtam sokan, ma már ezt nem hagyom, de akkor ez is egy lépés volt oda, ahonnan most annyira igyekeznék kifelé -gondolom így. Kiközösítettként kevesebbet jártam be. Tanulmányi eredményeim jócskán megromlottak. Majd egyenesen féltem már átlépni a küszöböt a terem és a visszavezető út között. Lehetséges, nem akartam vállalni, hogy amivé tettem magam, úgy bántak velem, bizonyosan megpróbáltam elkerülni a fájdalmakat. Nagyrész, a depresszió azért alakul ki, mert az ember elkezd menekülni. Nem akarva vállalni a fájdalmat. Sokszor olyanokat szerettem, akiket tévesen ítéltem meg, s lettem időről – időre áldozat. Ma ki nem állhatom ezt a szót: áldozat és el sem tudom képzelni, hogy lehettem az. E bekezdés most olyan lett, mintha minden az én hibám volna, ám tudom, ezt sem szabad hinnem, nem is teszem, csupán annyi tény, a folyamatokat ma már én folyásolhatom be, ma már tényszerűen az enyém, amit ’főzök’. Sokat rótt szociális hátterem és nevelésem rajtam. Hogy már nem vagyok kisgyerek, választani tudok, milyen akarok lenni, mit elfogadni és megtagadni, reálisabban megítélni, mennyire vagyok jó, avagy rosszabb. Gyerekként azonban nem volt erre lehetőségem.

Ma oda fajult, hogy a küszöb már nem egy terem és a hazaút választóvonala. Sűrű, hogy az utcára sem tudok kilépni. Kívülállóként olyan beütésű ez, mintha félnék az emberektől, de én ezt túlzásnak vélem. Másként fogalmaznék. Sokkal inkább igaz, hogy mérlegeléseiket, hozzáállásukat nem tudom elfogadni, s hogy nemigen akarok közéjük tartozni, a társadalom részét képezni. Csalódtam. Társadalom.. sokkal többet el tudna érni, mint amennyit ma látni belőle, nagyobb erővel rendelkezik, de butaságokra fecsérli, vagy éppen semmire. Bár vannak csodák.

Az ember intelligens, dönteni tud, hogy boldog akar lenni. Elégedjek meg azzal, hogy van tető a fejem felett, és egészséges vagyok? Nem tudok. Ez számomra túl kevés.

Bíznom kell magamban. Abban, hogy elhatározásom végig kitart. Nehéz helyzet, mert lelkem nagyobb része nem akarja magát kitenni a rám váró viszontagságoknak. Csak egy szikra szólalt meg bennem. De hát, ha mások nem is, legalább az ember maga vegye észre, ha teste és szelleme segítségért kiállt. Legnagyobb ellenségem a saját gondolataim. Talán neked is. Olyan fogalmakat takarnak, amelyek töltve vannak fájdalommal és dühvel, és amelyek által egyre kevesebbé válok önmagam számára. Egyfolytában azt keresgélem, mért élek, mért létezem, mi az értelmem és nekem is juthat-e fontos feladat, s megszeret-e valaki. Ezekre keresni a választ azonban önmarcangolás. Egy depressziós ember mindig arra jut, hogy egyedül van. Figyelnem kell minden gondolatom. Uralkodnom szükséges rajtuk, különben felemésztenek. Észre sem veszi az ember, hogy éppen negatívra gondol, ha elfelejt figyelni.

Lelki meztelenség –

Mindezt nem gyógyulás után írom. Hanem útközben. Minden félelmem és kétségem, kudarcom és harcom tartalmazni fogja. Amit csak át kell élnem, azt papírra vetem. Még én sem tudom, hogy a befejezés mi lesz, azt sem, érdemes-e belekezdenem, s ezzel az irománnyal mi történik majd. De biztos vagyok abban, hogy nagyon sok ember járkál hasonló cipőben, kortól, nemtől, vagyontól, -mindentől függetlenül.

Én úgy gondoltam, belekezdek a küzdelembe. Mert nem akarom, hogy a rendelkezésre álló időmet egy barlangba vonulva legyek kénytelen leélni, miközben boldog is lehetnék. A boldogság választása csupán az én döntésem. S én nem akarok sötétben maradni! Belekóstoltam már a boldogságba, tudom mi vár rám, ha kimászom. Tudnod kell neked is, hogy valójában érdemes. Akkor is, ha a sötét az egyetlen vigaszod lett, ha a démonok tánca művészi adottságaid részét képezi. Valahol a lelked mélyén te is érzed. Már csak az a kérdés, hogy eléggé akarsz-e érte tenni és eléggé akarod-e, hogy boldog legyél.

Tisztában vagyok azzal, sok fájdalmat kell átélnem a változások érdekében -már belekóstoltam. Az úton – én mondom, nem egy, hanem nagyon sok zökkenő van, amin könnyedén, túl könnyedén el lehet bukni és sírva fakadni. Végül feladni. Ha elindulsz, jelentősége van annak, hogy ezt tudd. Mindig tudd! Tudd annyira, hogy tudatában is felállj és folytasd!

Én elindultam, és elbuktam sokszor. Annyira, hogy az életem akartam eldobni -nem is egyszer. Ma is eszembe jut, mennyivel egyszerűbb volna egyik percről a másikra nem létezni, csak azért, mert nem kezdhetem előröl. Amit elkövettem, azt megtettem. Amit átéltem, azt átéltem és valamilyenné formált. Amit kimondtam, az valahol ott maradt, és minden döntésem, amit valaha hoztam, körülöttem lebeg.

De fordíthatok mindenen, a hibákat is megpróbálhatom helyrehozni, vagy legalább azt elmondani, hogy megpróbáltam. Van rá lehetőségem, melyek által esélyek nyílnak meg előttem. Nem folytatom ugyanúgy, ahogy eddig, mert már ráébredtem, hogy van választásom.

Azt is tudom, mennyire alapvető, hogy ilyenkor az ember gyenge. Kétségbeesve leginkább másokba próbál kapaszkodni, de azok nem akarnak lehúzva lenni. Sokszor azt sem tudják, mi a megfelelő reakció. Hogyan szólítsanak meg. Hogyan győzzenek meg. És ’nekünk’ még ez is fájdalmat tud okozni, de ez nem az ő hibájuk. Meggyőzni csak önmagam tudom. Nekem kell felismernem, beismernem/elismernem, lépnem. Löködhet bárki, előrébb jutok, de eredményt csak a saját elszántságom hoz. Ezt neked is meg kell értened. Tudom, nem akarsz ennyire egyedül lenni. Én sem! Mindez egyáltalán nem jelenti azt, hogy teljesen egyedül kell küzdened! Van, akinek egyedül nem is sikerülne soha. Talán én is ilyen vagyok.

Ezért kétségbeesve kapaszkodtam mindenkibe. Rossz stratégia volt, csak összegabalyodtak a kezek, amelyek megpróbáltak megtartani. Ne kapaszkodj mindenkibe, akit elérsz, mert sokat veszítesz.

Ezúttal másként indulok el. Ezúttal többet tudok -nem eleget- de amit igen, azt megosztom veled és útközben majd egyre okosabbak leszünk De ha nem ebben a cipőben jársz és hasonlóban sem, csak meg akarsz érteni valakit, aki fontos neked, akkor azért gyere velem. Én most félek. Hiába írom a szavakat a nagy nekifutásról. Akkor is félek, de nem hajtogathatom ezt, ezzel a jeligével nehéz volna útnak eredni, nem igaz?

Jelenleg azt sem tudom, képes vagyok-e végigvinni. Hogy képes vagyok-e arra, változtassak az életemen. Van –e elég erőm ahhoz, hogy átlépjek minden olyan határt, amelyek előtt megreszketek, amelyek miatt napokig nem mozdultam ki eddig. Amelyek okán visszahúzódtam búvóhelyemre, mert kétségbeestem és tehetetlen lettem. Csak halasztgattam későbbre mindent. Búvóhelyem árnyékából szemlélve mindig reménytelennek láttam az elromlott dolgokat. Most is éppen úgy találom, hogy annyi mindenre nincs esélyem. De ébren kell tartanom magam, mert tudnom kell azt, valójában csak arról van szó, hogy a mélyből nézve nehezebbnek tűnik minden.

Néhány napig veszteg kellett maradnom: a redőnyt nem húztam fel és nem zavart. Az utcára ki se léptem, de nem is hiányzott. Ezalatt senkivel sem beszéltem, semmihez nem akadt  kedvem, csak zenét hallgattam. Nem tetszett semmi és semmit nem is szerettem. Napokba, vagy hetekbe telt, míg végre újra remélni tudtam egy – két lehetőséget. Ezen a héten is így volt. Nem mozdultam ki, a redőnyön átjött némi fény – azt bámultam. Átszűrődött néhány hang is – emberek jártak – keltek, autók, és hallottam egy madarat, amelynek csicsergése azt hiszem, megérintett. Gondolom azért, mert vágyom arra, hogy ne legyek bezárva. Élni vágyom. Nevetésre. Felhőtlen nevetni szeretnék sokat és sokáig. Boldogan. De ezért tennem kell valamit, nem tudok tovább tűrni olyan dolgokat, amelyeket nem is lenne muszáj.

Jó, ha neked is van rejtekhelyed. Mindenkinek szüksége van ilyesmire. Van, aki zenét ír, aki sportol, aki sétál és van, aki ágyban akar maradni. Ne félj behúzódni, nem szakad le tőle az Ég, ne legyen miatta bűntudatod semmiképp, akkor sem, ha vannak, akik mérgelődnek semmittevéseden. Tedd, ha éppen erre van szükséged, hiszen valahogy meg kell nyugodni. De ne legyél a bújócska rabja.

Elegem lett! Elegem lett, hogy egy ’betegség’ kifog rajtam. Egy olyan betegség, amelyet én is táplálok. Ember vagyok a francba is, egy intelligens, fiatal nő. Állítólag az ember a teremtés csúcsa. És kifog rajtam a depresszió, a pánik és a szorongás, s már a borderline is úgy, hogy még hozzá is járulok? Ez egyszerűen idegesít már! Dühös vagyok! Nagyon dühös és ezért belekezdtem ’ebbe’ az írásba. Eddig a dühöm feltartott az előrehaladás felé vezető úton, nem is akármennyire. Most intelligens leszek és másra irányba fordítom. Arra, hogy meggyógyuljak. Úgy érzem, hogy most napokon át írni tudnék. Ha még pár napig bámulom a redőnyön beszűrődő fényt, biztosan beleőrülök. Valamit tennem kell ellene újra!

Már látom, hogy mennyi hibám fogod olvasni. Már látom, ahogy néha kiakadsz. De amíg nem vállalom, addig csak bujkálok és nem élek. Szembe kell néznem saját démonjaimmal, ahogy neked, hogy rátaláljak végre arra, aki vagyok, – aki lehetek. Mert élni akarok akkor is, amikor az ágyamon ülve az jut eszembe: mindennek vége. Csak az életérzésemre rátelepszik a szuicid, mint levélre a tetvek. Érted ezt?

Olyan könnyen jut eszembe. Arra gondolok, már nincs remény, rossz vagyok, nem érdemlem meg, hogy valaki szeressen, hogy az a személy, aki éppen vagyok, már nem folytathatja tovább. Túl könnyen felejtem el, hogy élni akarok. Tehát emlékeznem kell arra, hogy amikor nem kerít hatalmába a sötét, és az érzelmek sem uralkodnak felettem, felvillan az, aki valójában vagyok, és akkor élni akarok. Emlékeznem kell arra, hogy élni akarok!

Azt mondják: ments meg a bolygónk! De hogy menthetné meg mindenki, ha sokan önmagukat nem tudják megmenteni? Hogy állhatnának így színre, a többiek mellé, vagy az élre? Hogy tudnának nagyobb dolgokhoz csatlakozni, ha válaszaikkal egymagukban vannak?

Hogy mentsék meg a Földet, ha még nem kiáltottak fel, ha még láthatatlanok, ha tennének, de a saját életük is elveszett számukra? Akik így élnek, sokkal hívebben kiállnának, mint bárki más! Mert így élni nagy erőfeszítésbe kerül.

Te, aki ha így élsz, tudd meg, hogy iszonyúan erős vagy! Sokan könnyen felkelnek, tudják, mit hogyan tegyenek, megvan a helyük és idejük, van hol és hogyan élniük, hova indulniuk és mért, teszik a dolguk számukra természetes a hétköznapi. Erre mondhatnánk, hogy ők bátrak, ők erősek, mert képesek kötelességeik végrehajtására. Ez azonban nem igaz! Sokkal könnyebb úgy élni, hogy fejet hajtasz kötelezettségeid előtt, merthogy adottak a szabályok, csak követed a listát. De mi van, ha a szabályok területén nem mindenki bír élni egyforma módon, ahogy a tömeg?

Most már egyre többen vannak azok, akik reggel nem kelnek fel, nem húzzák fel a redőnyt, ágyban maradnak és elhúzzák a reggelt, s amikor felkelnek, nem tudják, mire lennének jók, nem tudják hogyan lépjenek szégyen vagy elnyomás érzése nélkül az utcára, nem tudják, mért értékesek s mi értelme elindulni bármerre is. Ők az igazán erősek! Nem szabadna drogokba, italba és öngyilkossági hajlamokba gabalyodniuk. Nem szabadna így elhúzni előlük a kezünk. Közülük sokan ilyen állapottal lépnek mégis ki – ha nem is elégszer, de megteszik. Naponta küzdelem az életük, naponta hősök. Önmaguk hősei – s ezt nem szabad lebecsülni! Ők nem ostobák, nem kevesebbek, ahogy sajnos annyian vélik. ’ Azt kérdezi a világ nagy része: mért lenne nehéz kilépni az utcára? Ez ostobaság, ebben nincs semmi nehéz, el kell határozni és kész.’ – Bár tudná a fél világ, hogy ezzel semmit nem segít! Nem segít, de lenézi azokat, akik félelemben, magányban élnek. Lenézve várja el tőlük, hogy lépjenek és segítsenek önmagukon. Lenézve. S ma mekkora vicc az a személy, aki nehezebben, lassabban barátkozik. Nem vicc. De az emberek hajlamosak túl könnyen nevetni olyan dolgokon, amelyek valójában nem viccesek.

Te, aki önmagadat győzöd le nap mint nap, Te, aki hetente harcolsz azért, hogy másoknak ember maradj, Te, aki hónapról – hónapra életben maradsz, tudd, hogy nagy erő birtokában vagy! Tudd, hogy nagy erő kering benned. Azt mondod, ’ nem igaz, mert ha így volna, nem sírnál és tépődnél? Nem igaz, mert ha így volna, nem rejtőznél? ’ Az ember már észrevétlen képes ragaszkodni elesettségéhez. Meglepő, hogy ahhoz mennyire képes hozzászokni.

Azt mondják, ha elbújsz, könnyebb, mert nem kell felelősséget vállalnod semmiért – hallottam ezt. De ez nem igaz. Nagyobb teher elviselni elbújva a dolgokat, hiszen ahova elrejtőzöl, oda magaddal viszed mindazt, amely elől menekülsz és csak frusztrál és frusztrál, hogy nem jó amit teszel, ki kéne menned, mert az a helyes és e gondolat lassan felégeti emberi mivoltod. Nem beszélve arról, ha úgy érzed, hogy a családodat már terheled dolgaiddal s egyre több embernek vagy görcs, ez nem kis felelősség.

Azért élsz, mert az az erő, amit nem érzel, életben tart. Az az erő, Te magad vagy. Egy ilyen erőt veszni hagyni pedig, nagy hülyeség volna! Senki sem él hiába. És sohasem késő. Én is félek néhány dologtól, s ezért nem élek teljes életet, ezt kimondani nagyon nehéz, főként annak tudatában, hogy bárki láthatja és bármennyien. Bennem ez a néhány félelem már gennyes tüske, melyből jócskán elegem van! Elegem gyávaságomból. Elegem abból, hogy hallgatnom kell, mert csak úgy tartanak normálisnak. – Tömegesen azt hiszik, az olyan ember, mint én, aki olykor maga alá ássa saját magát, nem tud mosolyogni s csak a halálvágy boldogítja, hogy szeretek szenvedni és ártani magamnak, vágdosni magam és hasonlók, hogy leránthatok másokat s ezért félni kell. Nos, csak meg kell hallgatni, hogy kiderüljön, ez mekkora ostobaság. A hozzám hasonlókat a legtöbben nem szeretnék végighallgatni  – depis – keretezik be őket, s egy depishez kinek van kedve? Ez valóban ennyin múl? A kedven? S azon, hogy ettől félnek? Félnek, mert nem tudják milyen benne lenni. Amúgy nem olyan, mint egy nátha.

Részemről: Egészséges olykor egy pohár bor – de még az egészséges szintet sem iszom meg semmiféle alkoholnak, nem bírom a szagát, nem szeretem az ízét. Egyszer akarattal lehúztam egy egész üveggel, hogy tudjam, milyen berúgni – merthogy ezt annyian élvezik és olyan menő. Hát meg tudtam, és azóta, ha koccintani akarnak velem, én gyümölcslevet iszom, mert 1 kortyot nem tudok leerőltetni. Tudod, hogy ezt mennyien tartják nevetségesnek és mennyien nem tudják természetesnek vélni, s mennyien akartak már meggyőzni, hogy de azért egy kortyot igyak? Ettől mindig úgy éreztem, hogy nem vesznek komolyan. Lehet, benne van, hogy apám ivott és egyéb okok – de mért terítsem ezt ki? Mért nem elég az nekik, hogy úgy határoztam, nem iszom alkoholt? Mért ül e döntés a társadalmon kívül? Mert mindenki koccint, s rólam így azt vélik, hogy kivételezem magam s ezzel sértem őket? Nem tartozom közéjük, ha gyümölcslevet iszom? S mért kéne mindenkinek tömegesen egyformán cselekedni és életvitelezni? Nem értem, mit kell ilyen apró tényezőn ennyit tudatlankodni, de ha ezt nehéz elfogadni könnyedén, akkor képzelni sem szeretném a többit, s hogy mások helyzetein hogy meg kell döbbenni, az szomorú. De én a gyümölcslevet egyáltalán nem bánom semmi áron! Sőt, büszke vagyok rá és nem hagyom magam letéríteni. Mert úgy vagyok én, s az vagyok én, aki gyümölcslevet iszik. Akkor élsz a legnehezebben, ha más bőrben akarsz szerepelni. Mégis, manapság az a legnehezebb, hogy önmagad legyél – bár azt hiszem egyre több ez ellen a lázadás, egyre több egyén lép a színre.

Nagyon büszke vagyok a gyümölcslére. Mert a sorsomból adottan már lehetnék alkoholista, drogos, gyógyszerezett, függő, elszökött. De nem, magamtól önmagamon küzdök úgy, hogy másokat is észre tudok venni s akinek csak tudok, segítek ahogy tőlem telik. De mért kéne döntéseimet olyanoknak megmagyaráznom, akik csak koccintó társaim? Felét nem ismerem, másik felét meg kerülöm. S ha meg is magyaráznám nekik, valóban rá kell a társadalomnak arra szorítania, hogy mindenkinek el kell magyaráznom döntéseim s életvitelem, rögzítve ezzel különbözőségeim? De még ha el lehetne. Ám folyton ismételgethetném – tapasztaltam már. Mért nem lehet egyszerűen élni hagyni az embert önmagaként? A másmilyen izgalmas, nem botrány. S nem betegség, csupán választás.

Nem rántok magammal senkit, mert megtanultam, hogy amikor eluralkodik rajtam a melankólia, akkor abból mi az, ami valójában csak miattam létezik, s mi tüske. Egyszerűen megtanultam felismerni a tüneteket, a tüskéket, így ha ki is borulok, tudatomban van, hogy le kell győznöm, mert az nem én vagyok s nem olyan akarok lenni. Sokszor tudod, nem hiszek az emberekben, abban, hogy jobb lehet, de ezzel a tudattal egyszerűen nem lehet sehova sem lépni. Én meg lépni vágyom. Lépni akarok. Változtatni akarok. S tudom, nem egy embert, hanem tömeget is lehet változtatni – sőt, tömeget könnyebb, rendkívüli, ahogy egymást győzik. Kár, hogy könnyedén fordulnak. De ha már könnyedén, akkor ezt a negatív hatást fordítsuk pozitívra, hiszen könnyedén fordulnak.

Élek, mert a szívem ver, a tüdőm levegővel telt, a kezeim alkotnak, a lábaim visznek, a fejem fordul és a szemeim látnak, az ajkam elmosolyodik, a hajam meglebben a szélben, elmém határtalan szépségeket tár fel. De nekem ennyi nem elég. Én igazán akarok élni.

Igen, lehet, távol vagyok tőled s ha nem, akkor is csak a gép másik oldalán vagyok. De mért alakult minden úgy, ahogy van? Tudnom kell, hogy sikerülhet-e, s ha sikerülhet, tudom, hogy a célok elébe vághatok. Mindig túl érzékeny voltam és ez hátrányom volt, ideje lett előnyömre kovácsolnom. Minden kezdet nehéz, de tudni akarom, mi lehet belőle, ha képes vagyok végigvinni. Lassan, de kiderül, hogy se Te, sem én nem vagyunk valóban egyedül. Ez az, amit adni tudok.

Ritka, de léteznek ‘beteg’ elmék, akik zseniálisan felülemelkednek az ‘ép’ elmék felett, s e megfejthetetlen döbbenet kiválthatja, hogy csodálják érte, legyen az akár irtózatos és sötét – ha egyszer zseniális, bármi utat is jár – el akarják kapni felboncolni – s a zsenivé vált őrült élvezi azt a hatalmat, mellyel a kór áldotta meg. Ez a véleményem, és csodálok nem egy ’ beteg ’ elmét zsenialításáért. Persze ahogy minden nézhető több oldalról – véleményemnek negatív része is van, hisz nem hallottam még történetet, mely tartalmazta volna, hogy boldog – még szörnyülködnek egyesek, addig én sajnálom, hogy nincs esélye másra, ha nem akar választani.

Való igaz, hogy valóságalapja nincsen – de Thomas Harris által életre keltett Hannibál elméjét például csodálom, hiába van mocskos része – s az is való igaz, hogy ilyen elmék léteznek. E csodálat azonban nem vinne barátságra velük – s nem egyezik azzal, hogy értékrendem felborult volna – csupán az őrület és a zseni közt sokszor ténylegesen túl vékony szál feszül határvonalként. S akinek elméje ’ más ’, az is valaha emberként élt, remélt, és kit tudja, mi tette azzá, akivé vált, vagy vezette arra az útra,  amelyen jár – csak azt mondom, meg lehet őket érteni, s könnyű annak ítélkezni, kiben nem dolgoznak rémek, csak éli természetesen természetes mindennapjait – hogy is érthetné – hogy az általa kreált világon túl hogy létezhet megannyi másik? Hozzáállás.

Talán akad, aki írásomon felháborodik – de kész vagyok érveim megvédeni – mert az igazság nem egy és nem egyszerű sosem. Így gondolom. S a társadalom kirekeszti könnyedén a különbözőt – vajon miért? Mert különbözik? Vagy félelemből? Esetleg ami eltér könnyebben elítélhető – mondván, ami kilóg a sorból az bontja azt? Csak torzabbá teszi a már zavart tükörképet – hova vezet s mire jó ez? S ami különbözik valóban ’ zavart víz’?  És ha igen? Honnantól kezdődik a vonal, melytől egy ember többé nem érdemel életet? Erre a választ csupán ember adja meg – s aki megadja az mennyire emberi? Ítélhet –e ember az ember felett? Nagy kérdések – nagy viták – izgalmas kihívás.

Egy óvatlan tett, amely a múltból mindig visszakísért akkor is, ha nem nézel hátra, s hogy meddig – az kétség. Ha nem vetsz véget, lehet, véget vetnek. Nem lennék semmi ’ őrült ’ karmai közt, kegyetlenebb bárminél – kívülállóként, egy üvegen át tekintve viszont HA úgy kívánja az ok – okozat, akkor szánni tudok. Én csak azokra az elmékre tolerálódtam jelen írásomban, akik már zseniálisan őrültek – s nem azokról írtam, akik valódi bűnnel élnek, öndöntésből gyermekekre teszik kezüket, nőket kényszerítenek és férfiakat nyúznak, állatokat kínoznak. Nem olyanokról, akiknek lelkéből ártatlan vér szaga árad. Éltek őrült alkotók, akik hátrahagyott műveit megannyi ember ámulattal nézi – és felkapar benne megannyi kérdést.

Azt hiszem, ezúttal drasztikusan írtam. Néha fel kell kavarni a vizet, hogy hangot kapjon az is, amely az iszap alatt nyújtózkodik, ott lapul mindenkiben – de nem beszél róla senki.

Dzsen

A szomorúfűz alatt

Bíborpírba pirult felhők, honnan jöttök?

Álmatagan tekintek rátok, mély szívemben csend jár.

Nem ismerek egy imát sem, nem is hiszem őket,

A könyörgés nem hoz Reményt.

Talán ez az út több csodát – más holnapot ígér..

Sír az Ég – a szomorúfűz nemigen véd – ígér

Zamatos ízzel csábít, ámít, áltat – te Remény,

Ezer arcod kifárasztott már, mondd mért s hová

Részegítesz? Az éjszaka párlata szívembe húz,

Ez a nap sorsfordulat, szenvedsz vagy meghalsz,

Te vagy az úr megint, kezedben élted úgy feszül,

Elpattanna már, vagy nyikorog még s meddig

Tovább, ha húzod, meddig vonod még?

Elcsitult, nem dörög és nem zuhog, s bár

Siklik néhány felhő az ég jegén, felragyog

És huncut rám a dombtetőről a Nap. Hát kivártam,

Lyuggatja elmém – fonta árnyait újra egy esély.

Valamiért feltettem egy elsőre ostobának tűnő kérdést. Azt, hogy ez 100% -e. A válaszát idézem: „ Nem tudom, hogy más szakember mit állítana. Én úgy vélem, hogy az vagy. „

Még nem tudok mit kezdeni e fellebbentett ténnyel. Az ember tévedhet – ettől nehéz megítélnem – ő a szakember – de ő is ember – s nem tudja azt állítani, hogy adóbiztos. Azt hiszem, ez éberen tart.

Az ígért csoport indulási időpontja még mindig nagy kérdőjel. Tehát továbbra is vár a pszichoszomatikus csoport – ahova elmentem újra. Ottani jelenlétem számomra nem hoz haladást – közömbösek a beszélgetések. Roppant különbözöm tőlük. Két pozitívuma van számomra. Az egyik az, hogyha eltervezem, hogy betoppanok, akkor ki kell lépnem az utcára s be kell mennem a városba. A másik az, hogy pszichológusi pályafutásomhoz jól jönnek majd megfigyeléseim. De mint ’ betegnek ’ nekem nem segít a kimozduláson túl többet. Tény, hogy nem szoktam beszélgetni – inkább figyelő vagyok. De nem azért, mert nem menne. Nem is a témákkal van baj, hanem azzal, ahogy azokat csoporttársaim felfogják és előadják. Most durván fogok fogalmazni: két három ember értelmes. Ők is feltűnően ritkán szólalnak meg. Biztosan ugyanazért, amiért én nem teszem. A többi vagy zárt osztályról jött vagy még mindig oda kísérik vissza őket, vagy beszűkültek. Nem, nem ítélem meg és el őket! Én is voltam már nem értelmes. Ez nem sértés. Ezek csupán szakaszok. Amikor az alkaromra pengét vontam, nem voltam észnél. Amúgy, voltak egyéb abnormális megnyilvánulásaim is. Egyszer bezárkóztam a fürdőbe, leguggoltam és úgymond kántáltam egy darabig. Mikor visszanyertem önmagam, akkor megijedtem. Soha többé nem tettem hasonlót. Vagy amikor elterveztem, hogy egyenként átsúrolok miden egyes járólapot a konyhában, hogy elnyerjem a Zsarnok figyelmét – vagy szeretetét – vagy nem tudom már mire vágytam úgy, mivel nem akarok emlékezni, csak az rémlik, hogy bűntettem magam, mert bármit tettem, sosem kapott tőle elismerést és szép szavakat. Nagy ostobaság volt, hogy tervezgetésemből tett lett. Többet nem írom le: apám anyját nevezem Zsarnoknak.

Kik alkotják a pszichoszomatikus csoportot?
Van egy ember, akinek a hangját még sosem hallottam. Legtöbbször egyfelé bámul. Múltkor vele szemben ült az a lány, aki erőszeretettel elemez mindenkit és szól bele a dolgokba, mindet megmagyarázva, mindenkit kimagyarázva – mit ne mondjak, engem hol idegesít, hol irritál. Én a pszichológusommal szemben ültem le, aki mellett egy egészen intelligens, középkorú romaférfi foglalthelyet, jobbján egy másik pszichológus, kinek szomszédja egy számomra még ismeretlen leányújonc volt, akiről hamar leesett, hogy igen jóban van az éjszakai pillangóval, akit szintén körünkben tisztelhetünk. Úgy pillangó. Biztosan tudod, hogy – csak éppen nem kizárólag éjszakára programozott. Mit ne mondjak, túlontúl érdekes elméletei vannak az életről, s ennek kellő bizonyosságot is ad. Múltkor annyi sületlenséget hordott össze – vissza, hogy lefárasztott. Már régi kliense az osztálynak, mivel folyton visszaesik. Aki ballomon ücsörgött, majdnem gyermeteg, ki pedig az ő balján ült, az őrületbe kerget, szüntelenül arról beszél, hogy nagyon szeretne elmenni dolgozni – de a mód a lényeg, a miként. Különben roppant érzékeny, ha véletlen képes a szüleiről nyilatkozni, könnyedén elsírja magát. Jobbomon egy új jövevény ült, őszintén kifejezte, mennyire nem akar cseverészni. Most hogy összeszámlálom, 1 emberrel tudtam volna értelmesen beszélgetni. A többivel hobbi szinten – ami elmegy az életben – csakúgy, mint a bohóckodás – de terápiára azért járok, mert várok tőle valamit. Így hát kissé elhanyagolom ezt a csoportot.

Annyit megtudtam, hogy a személyiségzavar mindig egy ’ betegség ’ alatt van. (Mindig idézőjelbe helyezem a betegség szót, mivel tulajdonképpen nem az.) Szóval mindig van felette egy valódi betegség. Ezt a lélekbúvárom valahogy elfeledte nekem említeni. Úgy gondolom, erre lényeges kitérni. Mindent harapófogóval kell belőle kihúzni – olyan, mint az orvos – ha nem muszáj, nem tájékoztat, csak ha a kezelt hozzáértően kikérdezi.

Dzsen

Úgy tűnik, Borderline csoportterápián lesz hamarosan jelenlétem rendszeres.

Furcsa út vezetett eddig. Néha már nem is tudom átlátni minden részletében. – Összetett. Agyontömve ok – okozattal. Legalábbis eddig ekképp boldogultam és maradtam életben. Értelmemre támaszkodtam – így tudom kifejezni. Másként már rosszabbul ’ kellene ’ lennem. Fordíthattam volna önmagam káros szenvedélyek bódításai felé, vonzhatott volna, akár napraforgót a fény – korán volt erre minden ok adott. De akárhogy nem értékeltem – értékeim mégis megőriztem – s észrevétlen beépültek alaptulajdonságaimba – elveim tükrének köszönhetően.

Azonban a körülvételező események szélsőségesen viharossá váltak s folytonosan következtek egymás után – sorban vagy ’ tömegével ’. (Ezekről később írni fogok.) S azon kaptam önmagam, hogy segítségre van szükségem, mert én már kevés voltam ahhoz, hogy ráleljek a megoldások kulcsaira – szenvedést okozott, hogy nem találtam őket – kusza szálak kavarogtak – az érzelmek tették azzá őket.

Nem volt sosem baj, hogy szakemberhez forduljak – magam határoztam úgy, megteszem. Nem ment egyszerűen, mert mikor már 3 pszichológuson túl voltam – az első meg akart téríteni Isten felé…
Érdekes eseményekbe tudok belecsöppenni, melyeket, ha nem élek át, ember szájából tán el sem hinnék, s ez a megállapítás számomra szinte már tény, de hogy tény, nem jó, mert bizonygatni kezdek – és ettől válik gyanússá, hogy a valóságra épülök –e. Tisztázzuk: szavahihetőségemre érzékeny vagyok. Nincs okom másítani, s nem hiszek a ferdítésben/szépítésben sem, s legfőképp utálnám önmagam becsapni, mert a világ egyik legnagyobb értelmetlenségének tartom.
… Szóval meg akart téríteni, a második kezelés közbeni körömápolása hamar eltántorított a következő alkalomtól, a harmadik a barátnőmet kezelte – egyszer hármasban leültünk. Látva technikáját és hozzáállását, bíztam benne. Miután kitárulkoztam végre, felfedtem gyengéim és hajszolt kétségbeesésem, kiderült, Ő nem kezelhet. Átirányított egy negyedikhez. Ez egy olyan pont volt, ahol úgy tűnt: feladom.

Végül nem tettem – nem tudom azt állítani, hogy nem feladni könnyű. Kínszenvedés a küszködés. De sosem volt szokásom feladni – mert sosem tudnék beletörődni. Mégis, vannak dolgok, amelyek állóvizek az életemben – mert képtelen vagyok vagy elkezdeni, vagy végigcsinálni – ilyen például az egyetem. Végül azért fordultam a negyedik pszichológushoz, Z – hez, mert úgy éreztem, ha nem teszem, meghalok. Egyszerűen nem bírtam magam életben tartani. Mire hozzá eljutottam, már szétmarcangoltam a lelkem önvádakkal, félelmekkel, felesleges bűntudatokkal és kacifántos kapcsolataimmal. Ártani nem ártottam magamnak – iszonyodom a vértől – szédülök annak látványától. Nem volt elég, hogy lelkileg elegen megnyirbáltak, önmagam is nyomorgattam belülről. Z – vel egész jól alakultak a dolgok, volt sok ébredésem és harapás a kígyó farkába, miközben életem egyre bonyolultabbá tettem. Legfőképp kapcsolataim vágtam falhoz, méghozzá ’ alapos tehetséggel ’. ( De talán jobb is – csak megnehezítettek mindent, sok volt nekem – legalábbis azokban a formátumokban, amelyekben voltak. ) Végül elhanyagoltam Z –t, mert nem tudtam kilépni a kapun. Nem ment. Három hónapig ki se mozdultam. Aztán a barátnőm minden előjel nélkül beteljesítette a végső döféseket. Azokat, amelyet már nem bírtam el mindaz után, amin azelőtt átmentem – átbuckáltam és elnyomva feledtem.
Pszichiáternél kötött ki, miután beszedett egy doboz nyugtatót s életének védelmében mentőért folyamodtam, miután felfedeztem. Engem okolt, azt mondta – miattam tette. Azóta visszavonta – de mire ez megtörtént, megviselt. Igen tudom, alap tudni: bárki is öli meg magát, nem foghatja önmagán kívül másra. Akkor is megviselt. Először is az, hogy életem második legfontosabb szereplőjét láttam, hogyan emészti fel magát – mindennél jobban igyekeztem segíteni – mégis megtörtént mindez. Másodszor a „miattam” mégsem volt játék – nem tudott nem érinteni e szó. Pszichiátriai osztályon fekvése után máig oda jár, s ezalatt, rengeteg olyan esemény hozta a fordulópontokat, amely lelki leépítésemhez hozzájárult, akár a puzzle darabkái, úgy kezdtem beleilleni tüneteimbe. Nyomott az élet, túl sok emlék égetett, cibáltak tűrhetetlenné vált gondolataim, taszított és vonzott megannyi ellentétes érzelem, amelyek kétségek közti hozzáállásokat okoztak, próbálkozások sodrában, elégedetlenségek és szenvedélyes szenvedések vibrálásaiban, a körülöttem lévők meg befalaztak ezekbe. Nem hibáztatás – egyszerűen rossz időben voltam nem megfelelő emberek között. S nem pusztán azért, mert barátnőmre figyeltek, s mellette nem tűnt fel senkinek: változom.

Együtt élünk: a barátnőm, akinek bátyja a társam s annak bátyja és az ő anyjuk, no meg én. N-t, a társam túl sok apróság hozza ki túl könnyedén agressziójának uralmából. Tehát hozzám sem volt kellő türelme. Sokáig hittem neki abban, hogy mindenért én vagyok a hibás – ma már nem tudom elképzelni, hogy képes voltam e logikátlan feltételezést egyetlen percig is elhinni. De könnyű dolga volt – hiszen olyan állapotban voltam, hogy nehézségek nélkül kezdhetett játékba a lelkemmel annak érdekében, hogy ő arasson gólt. Mert ő nagyon szeret gólt rúgni.. Nem lehet folytonosan 1 a hibás. Nem csak ezt hittem el a szájából. Hanem azt is, hogy őrült vagyok. És áldom a sorsot azért, hogy egy nap feleszméltem!

Addig fajultak a dolgok, míg nem mindenki meglepetésére egy napon bevonultam önként a pszichiátriára. Persze senki sem tudta N – en kívül /akit 4 nap múlva hívtam fel a ténnyel. Azelőtt Ő is azt hitte, amit mindvégig hittek a többiek: Budapestre mentem pár napra az egyik barátnőmhöz. ( Menekültem. )

Már egy ideje el akartam mondani N-nek, hogy valami nincs rendben velem. Persze jelet többet is adtam, mint amit szükségesnek lehet vélni – de nem fogta senki. Így hát igyekeztem szóvá váltani, de nem adott lehetőséget, nem hallgatott meg. Egy reggel semmit se tűrve erőlködni kezdtem, hogy hallgasson meg. De amint belekezdtem, nem akarta tovább hallgatni. Sírtam és rosszul lettem. Mégis elment dolgozni. ( Ő megteheti, hogy olykor nem megy. ) Egyedül hagyott magammal. Nagyon rosszul lettem. Sírtam – bőgtem, ordibáltam – mindig ezt csináltam, ha nem akartam dühöngve csapkodni és ártani magamnak azzal, hogy valamit szétverek. Éreztem minden hasonló alkalommal, hogy ezekre vágyom – hát bőgéssel és ordítással helyettesítettem, s amikor kevésnek bizonyult, valami puhát püföltem. Aznap azonban nem segített semmi. S felvetettem magamnak: vagy elmegyek segítségért és konkrét jelzést adok, hogy komoly bajban vagyok, vagy megölöm magam. Sosem akartam meghalni – ma is és most is élni akarok. Ennek ellenére szuicid hajlamaim vannak. Élni akarok. Hajlamaim ellenére ezért vagyok még s írom e sorokat. Igen, megesik, hogy elfelejtem valódi akaratom és veszélybe kerülök. Bevonultam hát a pszichiátriára teljes kétségbeeséssel és önbelátással. Ott már nem tomboltam ( mert reméltem ).

Első napom indokolatlanul – komolyan indokolatlanul – a zárt osztályon töltöttem. Másnap csodálkozott is az újdonsült pszichológusom, mért ott tároltak. Gy, a máig pszichológusom sokszor megfeledkezik rólam, még hazajövetelem sem jelezte a főorvosnak, életem szereplőivel nincs tisztában – sok a lelki beteg és kevés a pszichológus tényező védelme alatt áll, úgyhogy szavam sem lehet. Ezért szoktam kérdezni, hogy a hozzám hasonlók, s akik élni akarnak, de egyedül már nem bírnak átlépni mindenen, hova mehetnek? Tapasztalataim alapján azt mondhatom, a bent töltött 3 hét alatt a betegek többet segítettek rajtam tudtuk nélkül, mint bárki és bármi más. Noha a kommunikatív csoportra szerettem járni, mert szembeállított félelmeimmel, szorongásaimmal /az a típus vagyok, aki szeret velük szembenézni, mert úgy véli, így tudja azokat felismerni, felmérni és megoldásuk megpróbálását megkezdeni./ Ám Gy azt feltételezi, hogy azért akarok erre a csoportra járni, mert jól érzem magam benne és szórakoztat. Hiába tettem vallomást ennek ellenzésére – valóban akadnak helyzetek, mikor jó meglátásod nem hiszik el. Így ’ előírta ’ a pszichoszomatikus terápiát, amit nem látogatok azóta sem.

Visszatérve a korház pilléreire: Sok orvos kinevetett nem egy beteget. Értetlen – ha már ott dolgoznak és foglalkozásuk az ami, akkor mért nem tudják mit vállaltak.. s mért nincsenek tisztában. Például azzal, hogy amikor több orvos és ápoló kinevetett egy – egy beteget, okot adott a többinek arra, hogy azok kigúnyolják s kiközösítsék azokat. Volt erre is nem egy példa! Nagyon sok igazságtalansággal találkoztam. Főként azokkal a vádakkal, hogy azért vannak annyian pszichiátrián, mert nem kell fizetni a fűtést és egyebeket, mert könnyebb eltartva lenni, kényelmesebb, mint a felelősségvállalás és a munka, meg egyebek. Ez borzalmas..

Sok nővér nem úgy dolgozott ott, hogy értse: pszichiátria. Nem is egy elmesélte, hogy csak azért vállalta el, mert ott volt csak hely. Ezt sem tartom helyesnek – hiszen ez többek közt az egyik, amiért nem a megfelelő módon állt hozzá több nővér a betegekhez, akik ennek hevében néha erkölcsileg meg is lettek alázva nyilvánosan. És ez tragikus! Az egyik páciens egyszer ezt ordította: „ Hol ordítson az ember, ha már a pszichiátrián sem lehet, mert ott is bolondnak nézik érte ? „. Azt kell mondjam, hogy részben igaza van. Ugye érted a lényeget?

Gyógyszert csak én nem szedtem. Értelmem miatt – mert felfogtam, ’ beteg ’ vagyok és ekként álltam hozzá a dolgokhoz. Nagyjából felismertem tüneteim és reálisan gondolkodtam róluk. Így hát a betegek nem tartottak közéjük valónak és folytonosan kérdőre vonták, mit is keresek én ott. Ezt pozitívan kéne fogni, akár egy bókot, de nekem rosszul esett. Mivel ’ itt kinn a világban ’ sem vagyok sehova sem való. Hát akkor hova menjek?

Negatív és pozitív tapasztalatokat egyaránt szereztem – de utóbbit nem az orvosok által, hanem a kommunikatív csoport és a ’ embertársaim ’ során.

Egyébként én is szeretnék egy mezőt találni, ahol elordíthatom néha anélkül magam torka szakadtamból, hogy bárki is bolondnak titulálna vagy elítélne-. Sokaknak csak ennyi kéne. Annyi minden változtatnivaló van a kórházakban és kezelésekben. Végül is, a kezelők emberek – khm. Sok ötletem támadt, hogy mire volna szükség. Ki tudja, talán egyszer kiderül, hogy nem is butaság és forradalmasít a terepen.

Hozzáfűzésként megírom, nekem megfelelő csoport nem volt. Így mindenféle csoportra jártam tanácsszerűen. Tesztem kiértékelésére több mint hónapot kellett várnom – csak annyit tudtam, személyiségzavarom van. Mért nem cserélem le a pszichológust, ha már van ere is lehetőség? Még nem tudom erre a választ. Személyiségzavar.. Igyekeztem tanulmányozni e témát – de mélységesen határtalan. Nem tudtam beazonosítani magam. ( Mellékesen jegyzetet kezdve: felvettek az egyetemre szabad bölcsész szakra, ahova azért jelentkeztem, mert közelebb akartam kerülni a pszichológiához. A pszichológia szakra sem elég pénzem, sem elég pontom nincsen /még/. Magyarán: ironikus mód, pszichológusnak akartam/akarok tanulni és akként elhelyezkedni . Ettől ugyan nem tántorítok, de helyzetem épp mélyponton lévőségében nehéz, így még tanulmányaim sem kezdtem meg, s már bent vagyok a korosztályban, hogy fel kéne mutatnom valamit. De nem akarom feladni, mert fontos célok és elvek vezetnek.)

Értelmem tartott eddig életben. De mostanság értelmem keresem, hogy kicsinyke időkre mért hagy cserben. Ma sem tudom mért hagy cserben. Múltkor a kádban vagdostam a kezem. Késztetést éreztem rá – hol volt akkor értelmem, melyben mindeddig annyira bíztam? Önmagam előtt vagyok veszélyben. Az ember önmagát győzi le a legnehezebben – nincs keményebb küzdelem, mindig így véltem. Számomra e ’ tudatosítás ’ nem kemény, ellenkezőleg, tudjam, mekkora, amivel szemben állok, hogy szembenállásomban kellő erő és kitartás legyen. Aztán újra a kádban – ugyanaz. S ami oktalanság, hogy leápolom minden alkalommal és várom, hogy begyógyuljon. Mért? Hát azért, mert elégedetlen vagyok a vágásokkal, melyeket nem új pengével ejtettem, s ezért hepehupák lettek, nem egyforma köztük a táv és nem egyenletesen egyenesek. Mára már újra majdnem szépen elgyógyult s máris vágyom arra, hogy sikerüljön sorba szednem őket – egyforma távban és egyenletesen. Értelmemben tudom, ez rettenetesen helytelen – mégis meg- megteszem és attól tartok, megteszem újra és megint. Érted, hogyha azt írom, nem akarom megtenni?

Azt hiszem, megvan az értelmem, hiszen tudatomban van helytelensége – az akaratot kell valahogy megnövelnem erre az értelemre. Az jár a fejemben, hogy vágyom megtenni – s közben igyekszem azt tanulni, hogy gondoljak arra: Tedd le a pengét! S ha erre gondolok, legyen bennem annyi akarat, hogy ehhez igazodjam. Ezt gyakorlom mától – mert ma jutottam el eddig.

Gy azt mondta, már csak egy lélegzetvétel hiányzik ahhoz, hogy elinduljon az a csoport, amely nekem való s bár én rákérdeztem elnevezésére – sosem adta meg konkrétan. Örültem, mert úgy érzem, talán köztük találok valamit – vagy legalább akad valami helyem/hovatartozásom, vagy felfedezek kiutakat, de főként azt reméltem, hogy közelebb visz a megoldásokhoz és fejlődésemhez.

„Úgy tűnik, Borderline csoportterápián lesz hamarosan jelenlétem rendszeres.”

- Kezdtem irományom. Azért „ úgy tűnik „, mert ma smst kaptam pszichológusomtól, melyben azt írta, „ beszélnünk kell a borderline csoportról ”.

Ez az a csoport, amely indulásához egy leheletnyi hiányzott – amelyre tanácsoltnak találta járnom. Nem tudom, hogy azt akarja –e közölni, hogy nem indul, vagy azt, hogy elindul. Nem tudom, hogy elindulására vonatkozóan ’ várólistán ’ való részvétem azt jelenti –e, hogy borderline vagyok. Holnap beszélek vele és kiderül – lelkem izgatott és nyugtalan. Alaposan utánanéztem a fogalomnak. Egyenlőre, annyit tudok írni, hogy hasonlítok hozzájuk. És ezért félek. Tudom, nehéz belőle kikecmeregni és ha borderline – lány vagyok, még fogalmam sincs, mit kell tennem s miként. Összetetten mélységi, bonyolult és nehéz.

Azért a „Kezdet” címmel láttam el írásom, mert ha borderline vagyok, akkor ez a kezdet. Képes lehetek felismerni tüneteim – melyekről máris rengeteget olvastam – s mikor felismerem, kezdhetem leküzdeni őket. Talán végre tudom, mivel állok szemben. Hogy mi bajom. S ha tudom, elfogadom, s ezeket kezdetnek nevezem. Csatlakoztam és remélhetőleg rendszeresen írni fogok, hátha mások okulnak példámból, vagy csak egymásra találunk és okulunk egymásból. Nem rejtegetem, tudni kell róla, hogy tudhassák mások is: egyáltalán nincsenek egyedül. S ne felejtsem el ezt én sem. Mert amúgy értékes ember vagyok. Ahogy bizonyára Te is. Művészlélekként alkotgatok, létrehozok és ez máris egy érték, melyet meg kell tanulnom – igen, némely dolgokat, melyeknek természetesen lenniük kellene, úgy kell megtanulni egyeseknek, ha életed során nem volt hol ösztönösítened, hol megkapnod/elsajátítanod/tudatosítanod. Ha megtanultam, megtudom, milyen érzés és ráérzek, hogy követnem kell –e. Azt hiszem, hiszek magamban. Csak elcsúszom és heves váltakozásaim buktatókat helyeznek elém. „Azért esünk gödörbe, hogy megtanuljunk kimászni” – hallottam a Batmanből. Szeretem az ébredéseket, a megoldásokra való jutást, felismeréseket, lelkileg és szellemileg előbbre haladni/fejlődni. Bár megfogom a pengét, nem tudom, hogy képes vagyok –e eléggé megmagyarázni Neked, hogy mennyire nagy akaratom és vágyam van az életben maradásra. De megpróbálom megmutatni.

Szeretettel:

Dzsen