Nem tudom, mikor és hol olvastam ezt az apró szösszenetet, azt sem tudom, hogyan lehetett rám nagy hatással, hiszen mikor olvastam el is felejtettem kicsit, nem is igazán érdekelt. Mindig is gyűlöltem a tetoválásokat, most mégis ezt a szót bőrömbe vésettem, hogy mindig velem legyen.
És az életben is itt maradjon. Akárhányszor ránézek, megnyugvással tölt el ez a szó, bármi bántson, bármi fájjon, elég rápillantanom és akaratlanul elmosolyodok. Boldog nem igazán vagyok, így figyelmeztetnie nem kell, viszont vigasztalnia elég sokszor.
Csak szerettem volna elmondani, mennyire fontos: mindig legyen velünk valami, vagy valaki, akire vagy amire ránézünk elűzi a bánatunk és fájdalmunkat. Ma elővettem egy pengémet, néztem a kezembe, majd a csuklómhoz illesztettem, ahogy a jéghideg magány, űr és bűntudat emészteni kezdett és úgy éreztem, nincs tovább maradásom.
Aztán megpillantottam a tetoválásomat, halkan fújtattam, majd letettem a pengét. Mondhatnátok, nem volt bennem igazi elhatározás, vagy nem akartam elégé véget vetni szánalmas életemnek, de azt kell mondanom… ott volt bennem. Láttam a szememben, éreztem az utolsó percek izgalmát, sóvárgását és a lemondás teljesen eluralkodott a testembe, de ahogy elolvastam: elmúlik – nem tudtam megtenni.
A letargia, melankólia ugyanúgy elfog múlni, mint bármi más, mert ez az élet rendje, ez a világ rendje, ezt adta nekünk az idő és az örökös körforgás.

- Látod! Ott jön a férjed… és az enyém is vele van – mosolygott a barna hajú lány. – Emlékszel, hogy régen, mindig ilyenről álmodtunk? – kérdezte mosolyogva, a fűben ülve a barátnőjétől.

- Igen, nagyon rég volt már – szólt a szőke komoly hangon. – Lehettünk vagy nyolc évesek.
- Most már nyolc évvel idősebbek vagyunk – vigyorgott töretlenül a barna.
- Nyolc évvel idősebbek – ismételte meg enyhe gúnnyal a hangjában, azzal felállt – és nyolc évvel érettebbek – nyomta meg ironikusan az utolsó szót. – Nem látom őket – erősítette meg mondanivalóját.
- Mert nem akarod látni őket, pedig ott vannak – emelkedett fel a puha fűből a másik is.
- Nincsenek – mondta határozott tisztánlátással a szőke hölgyemény.
- Ne dobd el őket, csak azért, mert a világ változik körülötted – húzta el a száját. – Mert komolyodik – ejtette úgy ki az utolsó szót, mintha nem tudná mit is jelentene az valójában, mintha nem létezne számára, ízlelgette, majd nem is sejtve az értelmét, kiköpte.
- Nem a világ változik, hanem mi magunk változunk. – Hideg nyugalom csengett a hangjában, majd életében utoljára végigsimított a barna selymes hajon, egy puszit lehelt a pirospozsgás orcára, aztán elindult a járda felé. Egy pillanatra még visszatekintett és keserű mosollyal az arcán szólalt meg halkan – Szia – a lány továbbment nélküle, a kibetonozott úton.

A másik nézte távolodó alakját, majd a mező felé fordult. Lágy, meleg szellő kapott a hajába, ahogy arcát az ég felé emelte. Csintalanul csillogó melegbarna szemeiben egy könnycsepp született, hogy aztán a halálát a piros ajkakon nyerje el, mint egy jutalmul. Lehunyta a szemét, és pillanatokig csak élvezte a lemenő nap utolsó sugarait, amiktől bizseregni kezdett a teste.
- Álmodni csak a gyermekek szoktak, szerinted – suttogta halkan, a szőke lányra gondolva. – Álmokkal, sokkal nehezebb minden – lassan felnyitotta a szemét, majd halványan elmosolyodott – de szebb velük a naplemente. – Szemében földöntúli fény csillogott, a naplemente csodálatos árnyai tükröződtek benne és a saját álmai töltötték meg a színeket élettel.

Ő is tovább indult. Egyenesen a füves-bokros réten keresztül a naplemente felé.
Azt hitte elérheti.

Csak álom, hogy elérheti, csak álom, hogy létezik, egy buta ábránd, hogy számít, mégis fontos, hogy álmodik.

-    Miért nem nézel rám?
-    Mert álmodozom.
-    Miről?
-    Egy olyan életről, melyben mindennek értelme van, vagy ha más nem, akkor tele van szeretettel, szenvedéllyel, fájdalommal és dühvel.
-    Miért kéne neked ilyen élet?
-    Érezni akarok valamit. Bármit. A testi fájdalom nem elég és nem enyhít azon az érzésen, hogy megfojt a világ.
-    Ölelj át, és akkor nem fog megfojtani!
-    De igen, egy ölelésedbe belehalok, mert bár elmenni nem tudok, muszáj lenne, hogy élni tudjak. Nem tudlak nem szeretni. Életem végéig szeretni foglak, de nekem más a sorsom. Tudod, vannak emberek, akiket mindig szeretni fogunk, ha már egyszer megszerettünk, akár vele vagyunk, akár nem. Halott is lehetnél, akkor is szeretnélek.
-    Ez hülyeség.
-    Nem, ez az élet. Szeretünk, gyűlölünk és próbálunk tovább haladni, kitalálni, hogy mi a legjobb számunkra, jó döntéseket hozni. De nincsenek jó döntések, csakis olyan döntések vannak, melyek meghatároznak minket és visznek tovább. A rossz döntés is tovább visz, de nem hiszem, hogy olyan nagy hatással lenne ránk, csak annyira, mint egy jó. Igazából az egész hülyeség és tök lényegtelen.
-    Ne, mondjad, végre beszélsz!
-    Mit beszélek?! Ezek szavak, ezek elvesznek, ezek senkit nem érdekelnek. Nem értjük egymást, de még csak magunkat sem, azt értem, ha sírni kezdesz, az fáj, akkor tudom, hogy szeretsz, én viszont már nem sírok, látod?! Én már elfogadtam, hogy vége lesz, hogy elmúlik és akkor is szeretni foglak és akkor is menni fog tovább az élet.
-    Hogy mondhatsz ilyet? Ez nem ilyen egyszerű!
-    De igen. Az életnél nincs egyszerűbb dolog, csak az emberek direkt túlbonyolítják, hátha attól érdekesebb lesz vagy fantasztikusabb.
-    Fantasztikusabb?
-    Vedd jelképesen, izgalmasabb, szórakoztatóbb. Pedig nem. A sok dráma csak kikészíti az embert, teljesen feleslegesen. Ezért szeretnek filmeket nézni, vagy olvasni. A nők amúgy is ábrándosak, és folyamatosan csak szerelmesek akarnak lenni, míg a férfiak felfedezni vágynak vagy csak dugni egy jót. Nekik gyakran mindegy a szerelem, míg a nők vágynak a szenvedélyre. Elcseszettek vagyunk mindnyájan, vágyakozunk dolgokra, aztán elfelejtjük őket és beletörődünk az életbe. Szar az egész, úgy, ahogy van.
-    Mit akarsz?
-    Tűzet, lángot, csak parazsat és hamut ne. Vérbeli nő vagyok, lángolni akarok nem pedig szépen, nyugalomban elmúlni. Mert jobb a pillanatban elégni, mint lassan hamuvá lenni. Ez van. Így kéne működnünk. Mit ér az élet, ha nincs benne semmi? Becsüld meg a fájdalmat, az mutatja mennyire szerettél.

Később a dühömet – fogalmam sincs miért -, úgy sikerült irányítanom, hogy rendet tartottam magam körül. A szobámban rend és tisztaság uralkodott mindig és olyan apró megszokások tartanak egyben, hogy mindig ugyanaz van nálam; ebook olvasó, notebook, cigi, telefon, pénztárca. Üres cigis dobozt, csak otthon vagyok hajlandó kidobni.
Fogalmam sincs miért segített, de ezek valahogy irányíthatóbbá tesznek minden körülöttem.
Talán az volt a bajom, hogy az élet kiszámíthatatlan – emiatt van a legtöbb embernek szüksége megszokásokra, rituálékra, ezek bárkinek segítenek, ettől az a látszatunk támad, hogy mi irányítjuk a sorsunkat.

A hatalom pusztán hamis látszat.

A szeretet a fájdalomban nyilvánul meg. A mértékegysége= könnyek. Boldogságunk nem más, mint könnyek és fájdalom. Az életünk találkozások és búcsúk sora.

Nagyon nehéz szeretni, nagyon nehéz valakit közel engedni magadhoz – a felszínt tisztán látják, amit mutatni akarsz magadból, de ez mindig más, mindig változik, de te sem vagy benne biztos. A szerepeket felveszed, aztán leadod, ennyi csupán az egész, te sem vagy több, szerep-szerepről és mikor igazán önmagadnak érzed magad és mikor igazán azt érzed, ez vagy te, akkor megtörsz a szerepek által.

-          Három nap múlva utazom – szólalt meg a lakótársam.

-          Oké – feleltem és közben saját gondolataimba merültem.

Igazság szerint nehéz volt felfogni, elfogadni, avagy értékelni a saját maga egységében a dolgot. Nem tudtam sem elfogadni, sem értékelni, sem elfogadni. Nem is akartam, vagy nem is tudtam volna. A lényeg; a valóság messze ált tőlem, mint minden más. Semmisé vált, valamikor a pillanatban vagy az egységben, a megszokás megszokott fertőjében. Elképzelni sem tudtam, hogy az a lány, aki hónapok óta itt élt mellettem, egyszer csak így elmegy. Három nap múlva. Tudtam pontosan mikor, az időt is érzékeltem, de egyszerűen nem jutott el a tudatomig, hogy hamarosan mindennek vége van.

Szeretem a magam módján, ezt talán ő is tudja – vigasztaltam, mikor nem volt más, simogattam a karját, mikor tudtam, hogy meg kéne ölelnem. Ott voltam vele, minden elfelejtett szar pillanatban, minden együttérzés és empátia nélkül.

Legalábbis ezt hittem.

Ebben a tudatban voltam.

Éreztem, ahogy elszorul a torkom a fürdőkádban. Eszembe jutott az a három hét, amit tíztől-kilencig együtt dolgoztunk. Felrémlettek hülyeségeink, amikkel az időt próbáltuk elszúrni, hogy gyorsabban teljen, vagy éppen sikításom, hogy merre is van.

A búcsú pillanata volt a nap, a sírásé, ami elmondja az utolsó boldogságokat.

Éreztem, hogy bármikor, mikor az elutazására gondolok, elszorul a torkom és könnyek fojtogatnak. Éreztem, hogy többet jelentett nekem, mint amennyit eddig érzékeltem belőle. Éreztem, hogy belefogok roppanni a fájdalomban.

Az utolsó órák, az utolsó percek. Nem tudom, mit mondhatnék neki, a gépet nyomkodom, verseket írok, mennyire sokat jelentett nekem és úgy érzem, nem tudom kifejezni neki – még megölelni sem tudom. Könnyek fojtogatnak, a torkom elszorul, a fájdalom szörnyé válik bennem, aki mindent felzabál. Itt virrasztok a gépére várva, mikor kell fel. Utoljára még látni akarom és meg fogom ölelni döntöm el magamban – bármennyire is nem tudom, hogyan kell ezt.

Ki jön egy cigire.

Berakom a mostani kedvenc számom, amit ezerszer hallott, amit ezerszer utált és szeretet, de ami pont az alkalomhoz illik. Viszlát hollywood hills, hiányozni fogsz, bárhova is mész… – elnevettem magam, ő nem tud nevetni. Újabb számmal próbálkozom, egy nap bébi, meg fogunk öregedni – éneklem neki halkan, csendesen. Nevet és nevetek én is, de könnyek vegyülnek a nevetésünkben.

Soha nem értékeltem a barátságot – önzőségnek tartottam, feleslegesnek, olyannak, aminek semmi értelme nincs – de ez a csaj felkúszott a tudatomban és megszerettem. Ezzel pedig nem tudtam mit kezdeni, ahogy az elutazásával sem.

Nem szóltunk egymáshoz.

-          Tudod, bazd meg – szólaltam meg én először – részegen mindig azt hiszem, tudok verset írni. Pedig nem. De hetek óta részegen az elutazásod jár a fejemben és írtam párat. Le fogom írni egy lapra és elküldöm veled. Csak a repülőn nyithatod ki.

Nem válaszolt semmit, látott és mintha érzett is volna a saját egészemben. Tudta, hogy nem a szavak és a tettek embere vagyok, hanem a leírtaké. Furcsán bámult rám, tökös lány volt, igazán kemény, bár napok óta láttam, hogy könnyezik azért, mert el kell mennie.

-          Csináld – mondta megerősítve engem az elhatározásomban.

Kézzel leírtam őket, aztán borítékba zártam a másik ajándék mellé – ami egy album volt az elmulatott hónapokról összegyűjtött képek emléke, aminek a végére oda írtam, hogy hozza vissza, hogy augusztusban folytathassuk.

Mert folytatni fogjuk.

Mert folytatódnia kell.

Mert nem lehet ennyivel vége.

Másfél éve egy szobában nem tudtunk megmaradni, most meg… most meg nem akartam elengedni.

Olyannak tűnt, mint egy cseppnyi halál.

Nem engedek senkit közel magamhoz, tagadom, ami van és menekülök. Ő mégis, valahogy bekúszott szépen lassan a velőmbe és szeretet, ami furcsa volt, közönséges.

Csigaházam volt a lelkem körül, ő mégis belemászott, mert annyira hasonlítottuk és annyira , akartunk, hogy szeressenek.

Néztem, néztem és nem bírtam elképzelni, hogy elmegy pár óra múlva. Elmegy és fél év múlva látom újra. A megszokások egyben tartanak, de az élet folyamatosan változik. El kell fogadnunk a változást, ahogy az életet is.

-          Pakolok – szólalt meg az utolsó nap.

-          Oké – beraktam a kedvenc számom, amit ő mutatott, és amit ő is szeretett.

Csendben pakolt, folyamatosan pörgött, hogy lefoglalja az agyát, én pedig bámultam a klipekre, mert úgy éreztem nem tudom az egészet felfogni. Nem mehet el. Ez képtelenség.

-          Tudod, azt szeretem a leginkább, hogy tartod bennem az erőt – szólalt meg, véreres szemekkel, keményen tartva még magát.

-          Milyen erőt? – néztem rá.

-          Hát, ha most könnyeznél, akkor valószínűleg összeroppannék – válaszolta félvállról.

-          Nem szoktam sírni – ásítottam.

A szart nem, ma anyámnak elmondtam mennyire kikészít, hogy elmegy, most mégis erős voltam, beton és kő, csak egyszerűen nem ment, hogy kifejezem mennyit jelent nekem. Napok óta elszorult a torkom, ha arra gondoltam elmegy és könnyek fojtogattak, de erős voltam. Csak könnyeztem kicsit, ha eszembe jutott.

De minek?

Érzések nélkül mégis miért élünk?

Elfelejt, ahogy te is elfelejted, elmúlik. De jól esett fürdőzni a fájdalomban.

Minden elmúlik egyszer.

Elküldtem neki az egyik versem facebookon, ami nem tudom, hogy neki szólt –e vagy másnak:

megtanuljuk szeretni egymást,

megtanuljuk elfogadni egymást,

s egyszer talán

megértjük, hogy az élet nem más,

mese és csodavilág,

vadregény,

hegy, tenger, s vidék,

egyszer talán,

megértjük egymást.

rájövök, hogy az életem,

puszta köd és látomás,

rájössz egyszer, hogy az életed,

sivatag, sivár pusztaság,

felfedezünk mindent magunknak,

végül a kezünkben semmi nem marad,

ne ítéld el, mert ő az,

ne szeresd jobban a másikat,

érték, értékrend,

mondd el nekem, minek kell?

csalódás, kiábrándultság,

ennyit tartogat csupán,

ne lásd, ami nincs

és ne várd, ami nem lesz,

te vagy az erő,

te vagy az ember.

Nem tudom, hogy neki írtam –e pontosan. Csak azt tudtam, nem jó versem, született ennél jobb is neki is, de azt kézzel írtam le neki egy levélben, a barátai üzeneteivel és fotóival egy albumban. Soha nem hittem, hogy képes vagyok ilyen üzenetekre. Soha nem hittem, hogy valaki ennyi lehet nekem.

Virrasztok, mindjárt kell, megy a gépe. Hajnal van, az alkoholmámor még hat.

mert egyesek elvesznek az út során,

de nincs aggodalom, jön más,

és az utat szépnek lásd,

ne dönts mindig jól,

szubjektív az a “jó”,

ne fájjon, ami fáj,

jön majd ezerszer más.

barátnak lenni úgy lehet,

hogy ismered az életet,

és vele érzel, ha érzel,

vele vagy, ha kell,

megérted, gondoskodsz róla,

ahogy tennéd, kivert kutyával.

a sors változik, hidd el nekem,

a barátságok elmúlnak, ahogy az életek,

itt volt, hol nem volt,

kérlek, te maradj meg nekem.

nem fogadok senkit szívembe,

azonban veled megtettem.

soha, de soha ne felejtsd el,

az élet változás, s nem maradás,

amit hozz, bőkezűen fogd tenyeredbe,

emeld fel, büszkélkedj benne,

s ha nem maradt másod, csak ez,

akkor gondolj arra a pillanatra,

mikor egy sorsnak alkatrésze lettél.

nem sok az egész,

egy kicsi kéj,

dráma csupán,

de emlékezz a jóra,

minden egyes pillanatra.

nem lesz másod az út során,

egy elbaszott, szerencsétlen lélek,

sorstalan öröktörvény,

klisé, és még több vágy,

ne felejtsd el, ezek űznek tovább.

nincs, amiért megállj,

ne aggódj, lesz aki vár rád,

közöny arca fedi most el,

de mindig itt lesz neked,

bár barátságotok,

csillagéjjelen született,

öröké is tarthat olykor,

ha szereted az életet,

mit ő annyira nagyon szeret!

(és téged, megszeretett.)

Ne várj tőle megbocsátást,

nem ítél el, bármit tegyél,

csak azt várja, hogy vele légy.

Lesz más, jő ezeregy éjszakán,

de soha ne felejtsd el,

hogy embernek sorsa lettél,

bárhogy döntöttél.

elmentél, messze hív a döntés,

de egy embernek fontos lettél.

jobb vagy ezer szónál,

el nem mondott sorsoknál,

meg nem írt embereknél,

kérlek, életemnek alkatrésze légy,

utánzok másokat, ne tégy mássá,

ennyi, amire emberszív képes,

s te hatottál erre az elbaszott lélekre.

nem vágyok nagy szókra,

jövőbe vesző csodákra,

csak kérlek, emlékezz rá,

hogy egy embernek számítottál.

Megmutattad másképp is lehet,

leélni ezt a szörnyű életet,

te vagy az erő, a jó, a lélek,

nagyon kérlek, ne vessz el,

mert én itt leszek, várni fogok rád,

ahogy várt Aladin, ezeregy éjszakán.

Egy nap megöregszünk

nagyon is holtak leszünk

meghalunk ezerszer

ahogy haltak már sok ezren

és milliárd életen át

csodának tekintjük, ami ránk vár.

E-mailt választottam. Nem akarom, hogy ezt ma még lássa. Még nem szabad. Húsz perc és kell, hogy hívja őket, véletlen nem kell – e maradnia a hóvihar miatt. Megöleltem. Olyan volt, mint egy hosszú perc, amit nem akarsz megállítani, mert tudod, a másik a zokog. Te nem érzel a felszínen, de a szíved kettéhasad – fogod még látni, jön vissza, de a búcsúzás szörnyű élmény.

„Hogyan búcsúz el attól, aki nélkül nem tudod elképzelni az életed?

Nem búcsúztam el. Egyszerűen elmentem.”

Ez a legigazabb. Nem lehet búcsúzni. Csak ölelni és szeretni.

Az életünk találkozások és búcsúzok sorozata. Élvezzük a fájdalmat, élvezzük a kínt és a boldogságot valahol a felszín mélyén, amivel nem tudunk mit kezdeni és mások sem. Bágyadtan tekintünk körbe, keressünk valamit, amit soha nem találunk meg, és vágyunk valamire, amit soha nem kaphatunk meg.

Holnap felhívom az orvost, akinek megadták a számát, ha még nem dobtam ki.

Nem értettem soha az embereket, nem értettem egyetlen döntést sem, amit hoztak. Talán ezért választottam hivatásként azt, hogy megértsem őket. Mióta meg tanultam írni egyetlen szenvedélyem volt, mégpedig; az írás. Tudni akartam mi vezeti minden döntésüket, minden moccanásukat, de közben képtelen voltam elképzelni, hogy ők is „léteznek”. Mindennap szembesülök létük bizonyítékával, azonban a mai napig nehezen fogadok el ennyi életet. Ennyi létet, vágyat, célt felfogni hogyan lenne képes az emberi elme? A végtelent nem tudjuk magunkba szívni.

Már nem próbálkozom. Írok, de minek? Minek, ha szavaim senki nem érti? Ha a történetem nem elég jó, nem elég egységes? Szétesik, ahogy a valóság hullik szét. A szerelemről írok, talán senki nem tud úgy szeretni, mint egy borderlinos, mikor nem fogadtam még el, hogy az vagyok, azt írtam a barátomnak egy veszekedés után smsben, hogy: te soha nem fogod megérteni, hogyan szeretlek. Veled az életet szeretem. Nem fogod soha megérteni, mennyit jelentesz nekem. – és ez így igaz. Az életet szeretem vele együtt, amit nyújtani tud abban az édes zűrzavarban, ami minden pillanatban darabokra szakít.

Nem értettem saját leírt szavaimat, csak úgy jöttek, ahogy alkony követi a napfényt, természetesek voltak, kifejezőek, szívhez szólóak, minden mesterkedés nélkül. Ez így igaz, nem volt bennük semmi törekedés, semmi manipuláció. Szeretem vele együtt az életet, bármit, amit adhat nekem.

De hol marad az a szerencsétlen, az a romlott, aki elmém magját alkotja és űzz egyre tovább? Skorpió vagyok, talán ez is ront a helyzeten; szörnyű csillagjegy, ne szülessetek bele, ha tehetitek. Nem tudom, hogy a horoszkóp vagy a személyiségzavar, de egyre űzz, mint megszálltat a kiszemeltje; egyre tovább, még, még, még! Kényszerbeteg lettem, az írással és az élettel kapcsolatban, a megszokások tartanak egyben és a fájdalom, ami minden percben őrizz engem, mint egy kegyetlen szerető.

Vannak ilyen, vannak olyan emberek, én pedig magukra öltöm személyisük apró morzsáit, mint mennyasszony azt a bizonyos fátylat. Akad, akit szeretek és akad, akit nem, de az életem és így, a személyiségem részei. Mindannyian bennem vannak, meg tudom őket fogni, minden porcikájukat birtoklom. Jobb és még jobb leszek általuk, felveszem azokat a tulajdonságokat, amik tetszenek, – közben elveszem én magam létezni-, míg nem más emberek személyisége nem alkot engem.

Gyűlölöm őket, mégis, emberek sűrítménye vagyok.

Nem több, nem kevesebb.

Nem vagyok képes megérteni őket, mégis, mintha meg tudnám fogni azt az apró részecskét, ami alkotja őket.

Néha, egészen úgy érzem, a részük vagyok, vagy ha az nem is, értem, mit miért tesznek a csontig megfejtve lelkük minden apró benyomását. Meg fogok halni saját magam, választott magányában, miközben keresem a válaszokat.

A társasági konvenciók életem másik nagy kérdései. Nem értem, hogy lehet a jót és a rosszat meghatározni, az elmét korlátok közé fogni. Mindig egy Szabó Lőrincz vers jár a fejemben;

Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.

A jó és a rossz, persze, nem lehet eldöntendő kérdés, kellenek szabályok melyek meghatározzák, de akkor sincs abban semmi igazság, hogy ezek a dolgok nem rugalmasak, hanem adottak. A személynek is van értékrendje, az én értékrendem szerint senki nem jó és nem rossz, senki nem több vagy kevesebb másoknál, mert ilyet vagy olyat tesz. Ha már a döntéseink határoznak meg minket, és ezek a döntések határozzák meg, hogy jók vagyunk –e vagy rosszak, akkor miért ítélünk el másokat, pusztán társadalmi meghatározásból?

Az Én-nek nem szabadna ennyire függnie a korlátoktól, ott kéne hagynia őket, inteni nekik és azt motyognia közben magában: na, végre!

ui.: kicsit elmélkedős lett, sajnálom, máskor izgalmasabbat írok: )