Köszönettel

Elmesélem Nektek legutóbbi idők legrosszabb élményét. a lakásomhoz közeli eü. intézményben bevezették – gondolom máshol is – a rendelési időre, osztályra való bejelentkezést. Én kis naív beálltam a három ablak közül az egyikhez, hogy sorszámot kérjek a diab rendelésre, ahol egy enyhén morcos hölgy megjegyezte, jó lenne ha megtanulnék olvasni, mert ki van írva, hogy a cukorbetegek melyik ablaknál jelentkezhetnek be. A felháborodottságom tetőfokára hágott, megkérdeztem azért mert fekete s… vagyunk, vagy mert fertőzünk, vagy leprásak vagyunk. Ekkor már a biztonsági őr is bekapcsolódott, ki akartak venni a sorból. Később belém akarták magyarázni ez azért van, hogy ne legyen vita a betegek között az érkezési sorrend miatt. ha, ha, ha…

Ez még mind semmi, a legújabb, nem elég, hogy a két órás rendelésre be kell jelentkezni, de a bejelentkezési időn belül is a doktornőtől időpontot kell kérni hogy a nyomorult inzulint kiírják vagy a problémával foglalkozzanak. Természetesen erre is van magyarázat, sok a beteg, kevés a rendelési idő. Erre csak az a kérdésem, hogy akkor miért nem lehet heti 2 alkalom helyett több napot beiktatni és 2 óra rendelési időből miért nem lehet 4 órásat csinálni, amikor gomba módra szaporodnak az új betegek.

Miután haza engedtek, jelentkeztem házi orvosomnál a zárójelentéssel, aki közölte 10 alatti cukorral nem foglalkoznak, ne is kérjek diabétesz rendelésre beutalót és tablettát se, mert diétával visszaszorítható. Bár úgy lett volna, de hónapok múltán, -páromnak köszönhetően, aki heti rendszereséggel mérte vércukorszintemet- egy reggel, legnagyobb döbbenetünkre 14,9-es cukorra ébredtem, amit már nemigazán tartottam gyerekjátéknak, mindent és mindenkit megkerülve bejuttattam magam szakrendelésre, ahonnan elküldtek vérvételre, stb. Az összesített eredmény, és a síma vércukorszint alapján egyből napi négyszeri szúrást nyertem, amit  eléggé döbbenten fogadtam. Akkor és most is úgy érzem elég lett volna a tabletta, de tömören kifejtették, a szövődmények elkerülése miatt kell.

Felvilágosítást, mit, hogyan és miért tudok kezelni, korrigálni az orvosomtól nem kaptam, csak annyit hogyan kell a lövőben patront cserélni. Ez édes kevés ahhoz, hogy a mindennapokat túl lehessen élni, egy addig ilyen problémával nem küzdő embernek.

Kollégámnak köszönhetem, aki kiskora óta inzulinos cukros volt, hogy egyáltalán megtanultam kezelni, és feldolgozni ezt a betegséget, három hét sírás után, megbarátkoztam a gondolattal és az úgymond egészséges emberek közé soroltam magam. Próbáltam magamba szuggerálni, hogy vannak tőlem betegebb emberek, akik ágyhoz vannak láncolva, akik másra szorulnak, akik minden nap a halállal néznek szembe. Hozzájuk képest szerencsés vagyok, el tudom látni magam, dolgozhatok, tanulhatok és élhetem a magam szürke kis életét.

Köszönettel Mihály Erzsébet