Valamikor 2005 tavaszán ismerkedtem meg Mr. Panic-kal.

Vagyis az igazat megvallva, és a képkockákat utólag összerakva, a „drága” már évek óta jelen volt az életemben, csak nem tudtam, hogy mi is az, ami miatt „más” vagyok.

Mivel saját példámból tudom, hogy nagyon nem szerencsés, ha a sorstársak a rohamokról, az egyes, különféle tünetekről hallanak (ugyanis csaknem 100%, hogy miután olvasnak valami „újdonságról”, azt követően egyből produkálják is saját magukon a tüneteket), ezért a konkrét, átélt eseményeket csak külön kérésre fogom megosztani Veletek.

Addig viszont kérem, hogy ne várjatok tőlem ilyen jellegű beszámolókat, mert higgyétek el, így járunk mindannyian a legjobban!

No, de akkor kezdjünk is bele.

Ahogyan mondtam, valamikor 2005 tavaszára nyúlik vissza a saját sztorim.

A kiváltó oka talán az lehetett, hogy elvesztettük a főnökünket. De szerintem ez már csak a pont volt az i-re, hiszen Ti is tudjátok, hogy a pánikbetegség minden esetben a lelki egyensúly felborulásából (a vegetatív idegrendszer működésbeli kisiklásából) ered, és ezzel figyelmeztet a szervezet, hogy „ácsi, valami nincs rendjén, figyelj jobban magadra”.

S bár lehet ez közhely, meg üres frázis, de higgyétek el, tapasztalatból tudom, hogy a megoldás itt keresendő.

Tehát javaslom, hogy egy picit szánjon mindenki magára időt, és gondolja át, hogy mi az, ami nincs rendben az életében, mi az, amin változtatni akar, amin folyamatosan „kattog”, amit kényszerből csinál…stb.

Nekem sem volt egyszerű bevallani magamnak, hogy félresiklás van az életemben! Nagyon nem! Próbáltam is titkolni, hazudozni még magamnak is, hiszen az igazság, az fáj! Pláne, hogy akkor változtatni is kellene, és az meg még jobban fáj!

De aztán amikor minden csak egyre rosszabb lett és azt hittem, hogy én már örökre „úgy” maradok, akkor kénytelen voltam őszinte lenni magammal, hogy valóban változtatnom kell a problémámon és végre a saját életemet kell élnem, még akkor is, ha onnantól kezdve nem leszek már az a „kedves jó kislány, aki mindig úgy él, ahogyan az mások szerint jó”!

Csakhogy itt jött a probléma, mert mire eddig a pontig eljutottam, már eltelt négy év és éjjel-nappal, a nap 24 órájában együtt éltem Mr. Panic-kal.

Így tehát fogalmam sem volt, hogy hogyan fogok megszabadulni tőle! Feltéve, hogy meg fogok egyáltalán szabadulni tőle, ugyanis már annyira el voltam keseredve, annyira mély szinten voltam, hogy nem láttam kiutat!

Viszont egyet tudtam, mégpedig, hogy mindenképpen változtatnom kell a dolgokon, ezért el kezdtem keresni a megoldást… Nem a kifogást, a megoldás!

De erről majd a következő részben!

Moncsi

Tapasztalt de már ABSZOLÚT GYÓGYULT ex-pánikosként :o) szívesen segítek a korábban átélt tapasztalataimmal mindazoknak, akik szeretnének kikecmeregni a pánik szorításából és újból élvezni szeretnék az életet!

Higyjétek el, sokkal egyszerűbb, mint gondolnátok!

Bár anno magam sem hittem el, hogy van kiút, és már olyan szinten voltam, hogy azt hittem, örökre “úgy” maradok… De nem így történt! Visszakaptam önmagam, újra szabad vagyok, tiszta fejjel gondolkodom és most már furcsa visszagondolni “azokra” az időkre.

Szívesen segítek tehát mindenkinek, aki úgy gondolja, hogy a “szakmában eltöltött 4 kemény évem után” tudnék neki tanácsot vagy csak egy-egy bátorító gondolatot adni! Kérdezzetek tehát bátran. Nincs titok, nincs kényes téma, mindenre őszintén válaszolok!

A gyógyuláshoz pedig nem kell semmi extra dolog, csupán kitartás és akarat, hogy változtatni szeretnél! Ha pedig ez már megvan, akkor jó úton jársz!

Üdvözlettel: Moncsi

Talán érdekes lehet a történetem. Mivel igen hosszúra nyúlna a teljes, közel öt évnyi tapasztalatomat megosztani, ezért nagyvonalakban összefoglalnám a lényeget, de természetesen igény esetén minden kérdésre válaszolok, vagy részletesebben is beszámolok az “utamról”, az eredményeimről!

2009 májusában egy rutin vérvizsgálaton kiderült, hogy igen magas a vércukrom. Éhomi érték: 23,00 mmol/l

Ezt követően elindult a szokásos tortúra (diabetológia, szemészet…stb), de kiderült, hogy a cukor mindkét szememre ráhúzódott, és sajnos a helyzet odáig jutott (bizonyos “kezelések” miatt), hogy a bal szememet elvesztettem, a jobb szememen pedig alig valamicske látásmaradványom maradt! S mivel mindez 1 – 1,5 hónapon belül zajlott le, így időm sem volt felfogni, hogy mi történik velem!

Kisebb depressziós időszak után aztán összeszedtem magam és kitartó munkával MOST OTT TARTOK, hogy

• már NINCS SZÜKSÉGEM INZULINRA, holott a diabetológus – akit időközben leváltottam – már napi 4x-i inzulinra akart ráátállítani,

• a megmaradt jobb szemem világát pedig még mindig nem vesztettem el teljesen, sőt ha mondhatom, javulás indult be rajta :-), pedig az orvosok épp az ellenkezőjével “kecsegtettek”!

Ja, és a lényeg: a vércukor értékeim szinte tökéletesek, a papírforma szerinti 4 – 6 mmol/l között mozognak!

Szóval bárkinek sikerülhet, ha nekem sikerült!

Egy a lényeg: kitartóan és keményen meg kell dolgozni azért, amit szeretnénk elérni, de ez még mindig sokkal kevésbé fáj, mintha a saját esetemben pl. azzal kellene élnem, hogy vakon tengetem a napjaimat!

Várom tehát sok szeretettel a kérdéseket, és amiben csak tudok, segítek!

Hiszen együtt minden könnyebb!

Üdvözlettel: István