Varoszoba.hu » gabor1

Annyira fáj…

gabor1 — Wed, 02 Feb 2011 22:21:34 +0000

Már írtam ide.Többetek reagált rá, és nagyon jól estt a törődés.Privát levelezőtársakra is akadtam.De most elkezdődött egy folyamat bennem, ami mérhetetlen kínokat okoz.

Olyan szépen szedtem a gyógyszereket, nem ittam, figyeltem mindenre, még társaságba is kikötöttem(Bibliakör), de nem.Nem segít semmi.A halálvágy csak itt van a nyakamon.Legszívesebben eltűnnék e Föld színéről.Gyűlölöm magam, és megvetem.Ezért is, hogy most írok. Jó, rengeteg veszteség ért.Na és? Miért nem lehetek olyan erős, mint a nővérem?

Az ilyen embernek, akinek százfajta gyógyszer-kombináció sem hat, pusztulnia kell.Istenben láttam a végső menedéket. A babérkoszorúkat megmosolygom, de fel nem venném. Nem tudok így élni tovább.

Megígértem a Doktornőnek, hogy nem találkozunk többet.Hát én is ebben reménykedem.Hogy végre tényleg odaragadok a lepedőhöz.

Még valami: Senki, legalbbis e kis bejegyzés miatt el ne keseregjen. Csak akartam valamit adni, amit Ti is folyamatosan: történetet.Nem sikerült felállnom.Magányos vagyok.Egyedül.Harminc évesen, halálos betegséggel, lelki támasz nélkül.Mit tehetnék?

Az élet SZÉP.Vak vagyok rá.

Gábor

Életem-röviden

gabor1 — Tue, 04 Jan 2011 16:56:17 +0000

Mivel szerintem elég kevés ahhoz, amit eddig írtam,hogy valamennyire átlássátok a helyzetemet, megpróbálom röviden leírni, tulajdonképpen az életemet. Megszülettem, anyám meghalt egy éves koromban, apám egyedül nem bírt volna két gyerekkel, ezért feljött nagymamám vidékről, és ideköltözött hozzánk. Gyűlölték egymást, mindennaposak voltak a kiabálások, ajtócsapkodások. Mindketten ittak, magyarul alkoholisták voltak. Múltak az évek. Mikor elvégeztem az általános iskolát, nem tudtam, hová menjek tovább, ezért az akkori legjobb barátommal egy iskolába mentünk. Kertészetibe… hogy minek, azt ne kérdezzétek. Hogy el tudjam viselni az otthoni légkört, ekkor már ittam, voltam 15 éves. Semmit sem vettek észre. Az iskolát otthagytam, egy évig otthon voltam, rengeteget olvastam, szinte mást sem tettem. Következő évtől levelező tagozatos gimnáziumba jelentkeztem, mert már kezdtek a depresszió és a pánik tünetei kiütközni rajtam. Közben ugye pszichológushoz jártam, ittam, írtam a verseket, egyszer meg akartam halni, nem sikerült… Nővérem elköltözött otthonról, mert nem bírta (csoda?) ezt a szart (bocs), ami nálunk volt nap, mint nap. Jól tette. Nincs is semmi lelki baja. Én még üvöltöztem is velük, hogy hagyják már abba!!!De semmi. Aztán 2000-ben apámat elvitte az alkohol. Eladtuk a lakást, vettünk két kisebbet. A sajátomba beköltöztem nagymamámmal. Alig volt munka, hol tanultam, hol nem, szét voltam esve 19-20 évesen azt sem tudtam, mit tegyek. Leköltöztünk vidékre mamával (az itteni lakást kiadtuk), és így már sokkal jobb lett minden. De 2004-ben nagymamámnál tüdőrákot diagnosztizáltak, ápoltam, gondoztam, de így is hamar elvitte. Ő testesítette meg számomra az Anyát. Mindennél jobban szerettem. Én meg dolgoztam ugyan, de képtelen voltam fenntartani a lakást (és mondanom sem kell, ittam, mint az állat), ezért az akkori főnököm (egy kocsmában dolgoztam, kész maffia hangulatban, ott lettem szerintem bipoláris) felajánlotta azt, hogy adjam el neki, menjünk ügyvédhez, elintézi az önkormányzati lakást… innentől már gondolhatjátok. Elmentem az OPNI-ba három hónapos elvonókúrára, egészségesen jöttem ki, albérletbe, dolgoztam. Lett barátnőm, igaz, hogy őszintétlen kapcsolat volt, de lett végre. Aztán egyszer nagyon-nagyon rosszul éreztem magam, mintha megfulladnék, hánytam, szorított a mellkasom, lázas voltam. Rohammentő, intenzív osztály, újraélesztés. Ekkor állapították meg a szívbetegségemet, ami anyámnak is volt.
Hajléktalanszállóra jöttem ki, amit nem bírtam, laktam utcán, mindenhol. Leszázalékoltak. Szobabérletet vettem ki, a tulaj az egyik szobában lakott, és állandóan macerált, mindenért én voltam a barom. Bírtam évekig. De elvégeztem egy ápolói tanfolyamot, és elhelyezkedtem egy családnál, ahol egy nagyon súlyos beteg bácsival foglalkoztam. Egyszer csak újra fáradni kezdtem, nem bírtam sem fizikailag, sem lelkileg a szenvedést, az ottani kiabálásokat, stb…gyerekkoromra emlékeztetett. Berúgtam, ők meg ki. Akkor már megvolt ez az albérlet. Eddig hétvégenként takarítottam egy irodát, a lábam miatt már ezt sem tudom tovább csinálni.
Ennyi eddig az elszúrt, nyomorult életem, amit részben magamnak (alkohol), részben családomnak köszönhetek. Köszönöm, hogy végigolvastátok!

Ami történt velem, arról…

gabor1 — Fri, 17 Dec 2010 19:12:45 +0000

Köszönöm szépen, hogy ilyen kedvesen álltatok hozzám!

Hogy mondjam el röviden? Egy éves koromban hunyt el édesanyám, ezt követően apám és nagymamám neveltek, a maguk módján. Alkoholizáltak.

Már 14 éves koromban voltak pszichés problémáim, de igazából, és durván 2004-ben, nagymamám halála után ütött ki rajtam a bipoláris depresszió, mániás fázissal.

Ma egyedül élek egy albérletben, most jöttem ki a zártosztályról, mivel véget akartam vetni ennek az egésznek.

Rengeteg gyógyszert szedek, ha felsorolná,. elájulnátok…

Olyan jó lenne, ha írnátok!Köszönöm! Gábor

DCM

gabor1 — Thu, 16 Dec 2010 23:30:09 +0000

Emellett még 2005-ben diagnosztizáltak egy bal kamra betegséget a szívemben, amit röviden DCM-nek hívnak és állítólag nagyon súlyos. Több dolog is van, de a levegőbe ne írok.Köszi!Gábor

történetem

gabor1 — Thu, 16 Dec 2010 23:23:24 +0000

Na jó, akkor elmondom, hogy bipoláris affektív zavar a diagnózisom, és mániás depresszív epizódusban vagyok. Nagyon sok gyógyszert szedek, csak az a gond, hogy nem lenne elég egy könyv sem , hogy megírjam,hogyan jutottam el idáig. Ha minden jól megy, kijön egy kötetem, abból sokan tudnak olvasni, akik akarnak.Csak szerettem volna beszélgetni, mert iszonyú magányban “fetrengek” 30 évem ellenére. Köszönöm.

Még fogalmam sincs, hogy kezdjek hozzá…

gabor1 — Thu, 16 Dec 2010 19:21:57 +0000

Kérlek, segítsetek, és elmesélek a betegségeimről mindent, köszönöm előre is! Gábor