A fejemben hallom ahogy csöng az iskolaóra és az „ Őrült világ” melankóliája körbeleng. Napi rutinok, fájdalmas mozdulat sorok, belül lángol a testem, a véremben úszó halállal küzd. Saját magam ítélte fogságomban, melyben a szobámban töltök a napomból legalább 23 órát, emberi szót egyre kevesebbet hallva. Lassan attól tartok elfelejtek beszélni. Talán nem is ártana. Szavaim keserű epék áztatta mérgek.

Nem rég ismeretlen szám hívott, ismerős hanggal, a kezelő orvosom ápolónőjének mély megnyugtató hangja volt a mára már nem létező vonalak végén. Azt mondta vírusmentes vagyok,  már a 3. hónapban azzá tett a méreg amit magamba injektálok, de hogy biztos ne térjen vissza a vírus folytatjuk a 11. hónapos terápiát. Most járok 9 és félnél. Az utolsó hónapok lesznek a legkeményebbek Gábor, cseng a fülembe a terápia elején tartott tájékoztatás. Az orvosom nem tévedett. Egyre erőssebben érzem hogy a testem tűzben ég, az ízületeim szétakarnak roppanni, mintha csak a régi kínzóeszközt, a nyújtópadot használnák. De ehhez elég csak heti egy injekció. Az erőtlen gyengeség és fáradékonyság pedig magától odaszíjaz a kínpadra. Állítólag gyógyult vagyok, de semmi sem biztos, csak az hogy tovább kell szenvednem a bűneimért. Ez az én penitenciám. A megváltás ára sosem olcsó.

Mikor elmondtam anyámnak hogy vírusmentes vagyok és nem fogok olyan korán meghalni mint gondolták nagyon megörült. Majd a következő kérdése az volt hogy most már az agyad is meg fog végre gyógyulni. Az egyik kezében ajándék a másikban méreg. Pont olyan kettős mint az interferon amivel kezelnek. Egy remek szóval tudnám ezt kifejezni: Gift. Angolul ajándékot jelent viszont németül mérget. Milyen találó.

Hónapok óta nem drogoztam. A gyógyszereimet általában rendesen szedem, akkor veszek be pár szemmel többet ha nagyon felidegesítenek itthon. Igyekszek meggyógyulni. A pszichológusom szerint is egyre jobban haladunk egyre többet fejlődtem, könnyebben megnyílok neki, a terápia fele nem azzal megy el hogy terelek, hanem sokkal jobban kifejezem az érzéseimet. Sokkal logikusabban élem meg azokat és nem hagyom hogy teljesen átvegyék felettem az irányítást. Van még hogy néha a bennem élő démonok átveszik felettem a kontrollt.  De már nem tudják olyan sokáig tartani a frontvonalakot, az öngyilkos gondolatokat, az öngyűlölet mocsarát, a lelki zűrzavart, drogos és alkoholos káoszét, tombolások vad csatamezejét. Viszont egy másik vonalon előbbre törtek. Egyre többet járnak szambát a gyilkos gondolatok agyam partján. Ahogy sétálok a pszichológusomhoz, a heti lélekprostituált adagomhoz, az egy órás katarzis adagomért, mely néha sajnos elmarad. Az kavarog a fejemben hogy újra erős vagyok, mint a kezelés előtt, fegyverrel a kezemben rohanok. Mindent szanaszét lövök amit érek, épületeket, embereket teljesen mindegy, látom ahogy a halál egy másodperc alatt varázsol egy élő személyből tárgyat. Mindenkinek meg kell halnia. Körülöttem épületek omlanak sorra össze. Minden kezdi elérni a mélypontot és lesüllyedni az én szintemre, az emberiség megmutatja igazi arcát ha eljön a káosz. Vége a képmutatásnak.  A pszichológusom úgy értelmezte hogy igazából az erőre vágyok amim elveszett az interferon miatt. Nem veszi a dolgot túl komolyan de bennem egyre erősödik ez az érzés. Megbékéltem a saját halálommal, nem vágyom a halált, erősebbnek érzem magam lelkileg. Akkor miért érzem folyton hogy ezt kéne tennem. Nem mintha megtudnám tenni az ágyból is alig bírok néha kimászni olyan vagyok mint azok a fél hullák a kemoterápiám. (Az ápolóm szavai csengenek fülembe ez végül is olyan mint egy lassú kemoterápia, nem egy hét alatt élsz át minden mellékhatást egyszerre hanem lassan egyre jobban hónapok alatt) Mégis valahogy jobban érzem magam mint korábban, talán csak ez is egy út a lelki béke elérése felé, ezen érzések megértése és tisztázása magamban. ( Az erőszakos gondolatok pedig lehetnek az interferon mellékhatásai is, de akkor is elgondolkoztatott ez)

Amire a terápia (az interferon és pszichoterápia ötvezete) alatt rájöttem, hogy szembe kell néznünk magunkkal és az érzéseinkkel. Már régebben is tudtam, hogy ez az egyik legnehezebb feladat az életben. Most már viszont tudom, nem kerülhetem meg drogozással, ivással, öncsonkítással, öngyilkossággal, cinizmussal. Egy idő után a terelés mindig visszaüt és ha sokáig csinálod, olyan lesz a végén mintha egy vonat csapna el. Szembe kell néznem a szörnyeteggel ami a részem. Ami mindegyikünkben ott van. Volt egy visszatérő gyerekkori álmom még sosem meséltem senkinek. Szörnyek üldöztek, sötét rettenetek, csak menekülök, a mellékvesém velője ezerrel pumpálja az adrenalint a testembe. A szívem kiakar robbani a mellkasomból, izmaim megszakadnak, az út végére érek, egy nagyon magas erkélyre. Lenézek majd vissza az engem követő sötétségre és ugrottam. Már gyerekként inkább megöltem magam, mint szembenézzek a szörnyeimmel. A becsapódáskor pedig zihálva ugrottam fel én is fekvő helyzetemből. De utána megnyugodtam, a halál felébresztett és békére leltem. Talán ez a megoldás.

Mindenesetre elgondolkoztatott vajon tényleg a társadalom tett azzá a szörnyeteggé ami vagyok, vagy eleve ilyennek születtem. Hogy már gyerekkoromtól a véremben, a génjeimben volt ez, úgy éreztem, hogy egyszerűen rossznak születtem. De lassan elkezdem felfogni lényegtelen mi tett azzá, ami vagyok, csak az a fontos ami most vagyok. Elfogadni magamat annak, aki vagyok, szembe nézni a tükörrel, még ha néha nagyon erősen meg is vág és néha visszarúg.

Ui:  Az oldalt egyre kevesebbet látogatom, saját meglátásom szerint csak erősíti bennünk a betegség tudatatott amit egy BPD-sel elég könnyű elérni . Körülbelül annyira nehéz mint egy tinédzsert depresszióssá tenni ( vihogok gagyi poénomon). Mindez végtelenül káros tud lenni szerintem. Nem mellesleg legtöbbünktől undorodok, mert nem lehet mindent a betegségre fogni persze ez rohadt kényelmes megoldás. A legtöbbünk megérdemli a sorsát, velem együtt, mert ártottunk magunknak és a világnak. Elvégre hogy lehetnénk valaha is jobbak és boldogabbak, mint azok a szörnyetegek amik és akik azzá tettek minket amik vagyunk, ha ugyanazt tesszük mint ők, semmivel sem vagyunk jobbak. Ezért megérdemeljük hogy a Dantei pokol összes bugyrán keresztül menjünk, még meg nem értjük mindezt, ha meg se próbálunk megváltozni. A történet ugyanaz marad, csak ma te vagy a fogoly, holnap pedig a kínzó.

Kezdődik a heti szokásos kérdez-felelek, a pszichiáter és pszichológus körúton. Én pedig általában unottan bámulok, mint a Tégla című filmben Leonardo Dicaprio. How I fell? How I fell? . A válasz: – Fogalmam sincs. Sose tudom mit kéne éreznem. Leginkább ürességet érzek.

Emberek tucatjait láttam meghalni, fiatalokat, öregeket,anyákat és apákat. Igazából nem éreztem semmit. Ilyen az élet. Mindenkinek meg kell halnia.  Valar Morghulis. Erre jöttem rá, míg az infectológián voltam elkülönítve, mint a rabok a magánzárkákban, hogy nem érzek szánalmat senki iránt. Még magam iránt sem.

Félre értés elkerülése végett borderline vagyok, nem szociopata. Ó pedig mennyivel könnyebb lenne az élet. De attól még hogy nem érzek szánalmat senki iránt, bűntudatom még van. Azokért a dolgokért, amiket tettem és azokért is, amiket nem, de kellett volna.

Láttam meghalni a barátaimat, vagy egy életre megőrülni a drogoktól. Fiatalkori Pakirsonismus, maradandó érrendszeri károsodás, maradandó pszichózis vagy akár csak jó magam maradandó májkárosodás Hepatitis-C fertőzöttség miatt.De ha meg akarod kóstolni, milyen a mennyei manna, azért pokoli árat kell fizetni. Ezzel tisztában kell lenned, ha ezt választod. Az ár pedig te magad vagy. Ha ezt az utat választod, a pokol jön utánad. Talán jobb, ha már az elején belehalsz.

Nekem nem sikerült. Így hát elmesélhetek egy beszélgetést.

Szóval a következő kérdés a pszichológusomtól, miért érzed így magad, mi történt veled a héten?

- Csak amit megjósoltam. Túl sok jó dolog történt velem, túl jól éreztem magam. Megmondtam, hogy ezért, nagy árat kell fizetnem. Ahogy mondtad az előző kezelésen: – Gábor, észrevetted, hogy háromnegyed óra eltelt és most mondtál először negatív dolgot.

- Igen, és ezért biztos hatalmasat fogok zuhanni a sötétségbe. Most pedig megtörtént.

- Mégis mi történt?

- Elhagytak, újra egyedül vagyok, mint a kitett csecsemők az inkubátorba, magatehetetlenül vergődve, érezve hogy valami örökre tönkrement.

- De ahhoz képest egész jól viseled, mármint pár hete öngyilkossági kísérleted volt. Hasonló érzések miatt. Azóta volt egy egész jó szakaszod és most sem vagy annyira megrázódva.

- Ami nem öl meg az erősebbé tesz – mondom a közhelyes Nietzsche mondást – másodjára mindig könnyebb. Mikor először néztem bele a sötétségbe eléggé megrettentem. Azóta a sötétség visszanézett belém és már nem félek.

- Ezt hogy érted pontosabban?

- Mikor először bekerültem az infectológiára, hogy hepatitis-c fertőzött gyanús vagyok, eléggé megrettentem. Nem attól hogy belehalok, hanem a kontrollvesztéstől. Hogy elvesztem a szabadságom a halálom felett. Hogy talán késő lesz és nem lesz erőm magamnak megtenni. Szükségem van a tudatra, hogy bármikor végett vethetek a szenvedésnek és nem függök majd fehér köpenyes istenektől. Aztán negatív lelettel kikerültem.  Egy hónap múlva kontroll teszt, pozitív lett. Másodjára már annyira nem rázott meg a dolog. Már tudtam mi vár rám. Nem lett volna értelme bármit is éreznem, elvégre én tettem ezt magammal. Most pedig fizetem az árát. Tudod hogy nem hiszek Istenben, de tudom hogy mindennek  meg kell fizetni árát.

- Ugyan már, nem vagy te középkori mártír, nem kell önostorozni magad, de még ha így is van, bánod, amit tettél, bűnhődsz is érte, már lőni sem lövöd magad, jó néha megiszol egy kis mákteát, meg szeded a fájdalomcsillapítóid, amiket az orvos írt fel, de már ezt sem csinálod  úgyhogy összevissza eszed mindet. Nyitottál emberek felé. Sokat fejlődtél, mióta elkezdtük a terápiát.

- Aztán pont emiatt kell most szenvednem. A fejlődésnek ára van. De én nem akartam volna ezt ilyen áron, most megint folyton üresnek érzem magam. Egyre több gyógyszert és mákteát iszok megint. Olyan ez, mint egy végtelen csapda, tudod, mikor azt hiszed már kijutottál belőle, kiderül , hogy igazából csak a csapda egy újabb részébe értünk, ami még rosszabb és nehezebb mint az előzők voltak. Valami mintha hiányozna belőlem. Mintha valamit kitéptek volna belőlem. Mint a tudatnélküli magzatokat a méhből, egy kis életet belőlem.

- Ne arra figyelj, hogy mennyit vesztettél, hanem mennyi mindent nyertél ezekkel kapcsolatban. Mennyi tapasztalatot és érzést szereztél. Mennyi élményt.

- Tudod mire jöttem rá az áfiummal kapcsolatban? ( Szokásos terelés mikor nincs kedvem egy adott témát folytatni. Nem mintha nem venné rögtön észre és terelne vissza a témára de azért hagyja hogy elmondjam )

- Mire jöttél rá?

- Az áfium a lélek bora. Tényleg boldogságot ad angyali békét és nyugalmat, nemtelenné válsz és csak szeretett és melegséget érzel. Mintha csak első pillantásra szerelmes lennél és ezt viszonozzák is. Ő nem ver át, pontosan tudom kicsoda, vagyis inkább micsoda, meddig tart az együttlétünk, hogy fogjuk érezni magunk, aztán távozunk. Olcsóbb mint egy prostituált, plusz amúgy sem a fizikai dolgokra vágyok, hanem a lélek szerelmére. A máktea pedig lélek a prostituáltja. Nem vagyok többé üres, tele dühvel és fájdalommal. Se fizikaival, se lelkivel. Egy hatalmas hibája van csak, tudod mi?

- Mi az?

- Akárcsak a szerelemtől, ettől is függővé válsz. Ugyanúgy szenvedni fogsz a végén. Mindennek, ami csak egy kis boldogságot ad. Ami elveszi a fájdalmat. Schoppenhauer szerint „ A boldogság a fájdalom hiánya”. Szerintem nem járt messze az igazságtól. De ha megszünteted a fájdalmat, hogy boldog legyél, azért fájdalommal kell majd fizetned. Ahogy az elején mondtam mindennek meg kell fizetni az árát. Ahogy mindenkinek meg kell halni-a.

Szóval hogy érzem magam jelenleg. Kifejezetten üres vagyok és unott. Fájdalommal, keserűséggel és dühvel teli. De már csak fél óra és felrobbannak a gyomromban az áfium gyöngyféreg kapszulái. A szétrágott nyugtató lecsillapítja véremnek forrását addig, mielőtt kárt tennék magamban vagy másban. A mák pedig gőzölög a tűzhelyen. Aztán pedig várom a fájdalom hiányának óráit. Az árat pedig pontosan ismerem, rutinos szeretők vagyunk egymással. Ezt most vállalom. Ezt most vállalnom kell. Hogy pontosan miért magam se tudom, csak mint ösztön lény cselekszem. Törekszek a legkisebb ellenállás felé, mint a fizikában. Ő nem áll ellen, én pedig nem bírom nélküle. Úgyhogy teljessé válok általa, ha csak pár órára is. Utána pedig jöhet a penitencia.