Az én történetem 10 évvel ezelőtt kezdődött. Ki spofúk kamaszlány voltam, 163 cm és 86 kg. Mindenki engem piszkált, kinevetett a tornaórán, ha nem ment úgy valamai ahogy nekik stb. Ez már egyébként az általános iskolában is így volt. Aztánm hirtelen jött egy gondolat: eljókezdek fogyókúrázni. Ehhez az akkori gyermekorvosom segítségét kértük a szüleimmel. Minden hónapban kontroll vizsgálatra jártam hozzá. Azt figyelte, hogy milyen fokoztaokban szabadulok meg a nem kívánt kilóktól. Először minden szépen lassan ment: 2kg, majd 3 kg ….. és így fokozatosan szépen tovább. Aztán í nyár folyamán valami megváltozott. Egyre kevesebbet kezdtem enni és inni. A kilók számomra észrevételnenül mentek le rólam, de soha nem volt elég. Egy balatonparti nyaralás alkalmával már csak üres teán és öntet nélküli netúr zöldgégeken, salátákon éltem. A nyár vége felé aztán elkezdődtek a problémeák: mestruáció elmaradása, hajhullás stb. A szüleim nem sejtették, hogy baj van. Egyik nap édesanyám jött haza a munkahelyéről, és mondta, hogy találkozott a házi orvosával, aki szt mondta, hogy sürgősen beutal a Debreceni Klinikára…… Elkezdődtek a vizsgálato, és minden falat kínszenvedés volt. Pszichológushoz is kellett járnom. Aztán egy 1/2 év alatt helyrejöttem, és már rendesen is étkeztem. De csak egy ideig…….

Most 27 éves vagyok. A depresszióm telesen ledöntött a lábamról. December óta SSRI-t szedek. Két hónapja  pedig pszichiátert váltottam, mert az előző sajnos nem foglakozott a 10 évvel ezelőttről visszamaradt evészavarommal. Sajnos a házui orvosom sem vette komolyan a dolgot. Most egy megfelelő orvoshoz járok, aki végre helyesen is kezel, és nem ráz le. Nutridrink tápszert kell innom. Ebből napi kettőt kellene, de örülök, ha egy 2 dl-es kis dobozzal megküzdök. Mellette nem nagyon eszek, csak gyümölcsöket, tejet és literszámra iszom a kávét…. Hogy miért? Mert bennem van az, hogy újra elhízok. Hiába vagyok tudatában az ana-nak, mégsem tudok tőle megszabadulni. Sajnos előfordult az is, hogy hánytatásra kényszerítettem magam…. , az evések elől pedig mindig próbálok kibújni. Tudom, hogy hosszú út áll előttem, de megpróbálok kitartani. Bár megmondom őszintén, ami eddig volt jövőképrm, az is elveszett…….

Hogy ennek mi az oka? a munkanélküliség. Már a főiskola utolsó évében dolgoztam. Azátn mikora összeköltöztem a Párommal, akkoris csak 2 hónapot voltam munkanélküli, aztán eltudtam helyezkedi, most meg……. Pedig rám nem lehet azt mondni, hogy enm prróbálkozom. 3 hónap alatt 50 helyre adtam be az önéletrajzomat, és hiába a megszerzett tudás, sehová sem kellek. Pedig komolyan mondom, még akár utcát seperni is szívesen elmenneék, csak hogy csináljak valamit, és én is hozzak valami jövedelmet a családi kasszába a bérpótló juttatás helyet…

Miért van az, hogy az engem ért rossz dolgok  gondolatától nehezen szabadulok? Ti is így vagytok ezzel, vagy csak nekem nem megy, hogy magam mögött hagyjam az ezzel kapcsolatos gondolatokat.

bármit teszek, minden hasonló mozzanat felidézi bennem a rosszat.

gertike84

Már régóta tudod azt, hogy nem szabad feladnod, de valami mégis a mélybe taszít, és félelmet, bizonytalanságot, kilátástalanságot halmoz fel benned.

Azt gondoltam, én erősebb, másabb vagyok testben és lélekben mint akárki más, és velem ilyen soha nem történhet meg. Csak hallomásból ismertem hogy mi az… Végül velem is megtörtént, és kitört rajtam….

Először 10 évvel ezelőtt anorexia képében jelent meg. A külsőmet ért sok éves atrocitások- 85 kg-os, dundi kamasz voltam- és a kiközösítések arra késztettek, hogy változtassak magam külsőleg. Rendes diétával indult minden, de végül nem jó vége lett. 3-4 hónap alatt mínusz 30 kg. Napi 2 pohár üres tea, néha egy kis gyümölcs és öntet nélküli sima, nyers saláta. Szótlanság, teljes befordulás, sírőgörcsök, étkezések kerülése vagy ép sírógörcsök.Pszichológusok foglalkoztak velem 1/2 évig, majd teljes gyógyulást állapítottak meg. Ami megmaradt örök életemre ebből, az evészavar.

Aztán 10 év után megint történt valami…../kitört rajtam a DEPRESSZIÓ/ Munkahely elvesztése, küzdés, mások bántó szavainak elviselése, dührohamok, sírógörcsök. Most kevert szorongást és depressziót diagnosztizáltak nálam.MI EZ? MI OKOZZA? MIÉRT PONT ÉN? MIKOR EDDIG IS CSAK KÜZDÖTTEM….!!!!???? Megint mínusz 5-6 kg (most 49 kg-nál tartok), étvágy nulla, folyadékbevitel minimális.

Kaptam gyógyszert, Citapramot, amelynek a mennyiségét 20 mg-ról 30 mg-ra emelték. Még most kezdődött el a pszichiátriai kezelésem. Megint küzdenem kell magamért, magammal.

Létezik egy Maslow- nevet viselő piramis , amely most az én esetemben olyan, mint egy lerombolt, öreg és elhagyatott vár….

Már évek óta azt fontolgatom, hogy írok egy könyvet. Ez először 10 évvel ezelőtt jutott eszembe. Őgy érzem, itt az ideje, hogy ezt most megvalósítsam.

Sok erőt kapok ehhez a Páromtól, a Szüleimtől, a Párom édesapjától, Dettytől , Diától és nem utolsó sorban attól a két nagyszerű sorstársamtól, akikkel itt ismerkedtem meg, és akikkel privátban levelezek is.

Aztán novemberben beiratkoztam a munkaügyi központon keresztül egy tanfolyamra, ahová felvételt nyertem. Minden nap, azaz hétfőtől péntekig reggel 8tól 12-ig az oktatáson voltam. Hozzá kell tenni, hogy a 70 km-re lévő városba kellett bejárni, ami annyit tesz, hogy minden reggel 5kor kelés, 6kor indul a busz, majd délután 1/2 3  volt mire hazaértem.

Itthon persze tanulás, mert mint utóbb kiderült, intenzív, azaz minössze 3 hónapos tanfolyamról van szó. A tananyag persze teljesen távol állt tőlem, mert tele volt kb. 5-6 törvénnyel, jogszabállyal….. Egész héten csak tanultam és tanultam, a lakás pedig szaladt. Azért néha volt, hogy este elindítottam a mosógépet vagy gyorsan főztem valamit, de hétvégente is reggel korán keltem és tanultam, hogy tudjam végezni később a házimunkát. Ezt így 3 hétig bírtam, aztán az idegeim feladták….. egy egész napot bőgtem, és már az agyam sem fogott fel semmit

Most antidepresszánst szedek,  a Citapram 20 mg- ot. Félek kimozdulni egyedl az utcára az emberek közé, mert sokan ismernek, és mindenki csak azt kérdezné, hogy van-e már munkám stb…

A múlt héten este szembe jött velem egy volt kolléganőm, de én azt akartam hogy ne vegyen észre, de ő felismert, meglátott, és hangosan rámköszönt. Én meg annyira megrettentem, hogy sírógörcsben törtem ki, és mikor haza értünk a Párommal, akkor tisztára remegett az egész testem. Mondtam is a Páromnak, hogy csak itthon érzem jól magam.

29-én kell mennem az ideggondozóba, addig a Citapramot kell szednem.

Azt szeretné megkérdezni, hogy addig míg nem kerülök a doki elé, mit tegyek annak érdekében, hogy legyen étvágyam és újra tudjak mosolyogni, nah és persze jól érezzem magam az emberek között.?