Először azt hittem, csak a kialvatlanság miatt megszédültem, ezért lefeküdtem az ágyba, de olyan feszülést, rosszullétet éreztem, hogy nem bírtam lehunyni sem a szemem. Elkezdtek zsibbadni a végtagjaim, szóltam anyának is, hogy valami nem stimmel, közben hányingerem is lett, hánytam is elég sokat. Aztán mikor nagyon úgy éreztem, hogy nem bírom, kértem anyát, hogy hívjon orvost. A pánikrohamom után két hétig teljesen jól voltam, majd utána kezdődtek a rosszullétek, amik a rohamra hasonlítottak. Halálfélelmet is éreztem, de miután bevettem egy frontint, fél órával később semmi bajom sem volt, elmúlt. Most már egészen más a helyzet, a gyors szívverésen kívül tulajdonképp minden tünet más lett. Gombócérzés a torkomban(fulladástól félek), homályos látás, émelygés/szédülés,  a végtagjaim mintha lefele húznának, nyilaló fájdalmak, savasság érzése nagyon sokszor,  és olyan érzés, mintha elveszteném az uralmat a testem fölött. Van, hogy rámtör az érzés – most mindennek vége, rögtön megáll a szívem. Kilátástalanságot érzek, és attól félek, hogy senki sem vesz komolyan. Még mindig azt hiszem, hogy valami szervi bajom van, és tudom, hogy nem fogok megnyugodni, míg nem vizsgálnak ki teljesen, de én ez ügyben nem tudok semmit tenni, nem beutalóhoz kötött kivizsgálásokon jártam, mást nem tudok tenni. Attól félek nem lesz időben észrevéve a baj. Azt nem mondom, hogy ha kivizsgálnának, és tegyük fel nem találnának semmit, akkor egyből helyrejönnék, megszűnne minden bajom, de akkor komolyan tudnám venni, hogy nekem ez a bajom, ezzel kell megbirkóznom. Mindenki azt gondolja, hogy nem akarok iskolába járni, miközben én lennék a legboldogabb ha újra úgy érezném magam, hogy el tudjak úgy menni, hogy ne kelljen a második óra után hazamennem, mert nem bírom. Hiányolom a közösséget is, de egyszerűen képtelen vagyok végigcsinálni akár csak egy napot is, hiszen itthon is alig bírom. Szenvedek folyamatosan, de ebből mindenki csak azt veszi le, hogy én eldöntöttem magamban, hogy nem akarok iskolába járni. Néha azt kívánom, hogy köhögjek vért, legyenek májfoltok az arcomon, vagy valami kézzel fogható, csak azért, hogy végre komolyan vegyenek és valami történjen. Jelenleg minden napom a túlélésről szól, nem az életről.

Úgy fekszem le aludni, hogy „csak most bírjam ki, holnap majd valami talán változik, megyek orvoshoz, kapok gyógyszert, vagy kivizsgál” és hasonló gondolatok. A legrosszabb érzés ami bennem van a halálfélelmen kívül, az a kétség. Nem tudom, hogy mi  van velem, nekem meggyőződésem, hogy ki kell, hogy vizsgáljanak, de senki nem tartja indokoltnak. Olyankor kívánom azt, hogy csak másodpercek erejéig át tudjam adni másnak azt, amit én érzek.

Hát így… Igazából a pszichiáter kérte, hogy írjam le ezt az egészet, de úgy gondoltam ide is kiteszem, mert itt azért mégiscsak olyanok olvassák, akik hasonlót éltek/élnek át.