Varoszoba.hu » gyomorfekely

A borderline nem porondol, leköszön a színpadról egyszer

gyomorfekely — Fri, 31 May 2013 13:21:41 +0000

A kutatók a népek harmincas éveinek közepére teszik a kórság lefolyását. Én magam 28 múltam, újabban többet nevetek, mintsem hogy gyásztort ülnék a semmi fölött, egy gyerek, akinek elvették a maciját. Az anyakomlexussal is megbirkóztam, már nem falcolom és hentelem magam – igaz közveszélyesként tartanak számon -; a dührohamok, szorongás, izoláció, miegyebek meg felírhatóak a skizofréniámra. Ma még látom összefüggésében a dolgokat. 19 évesen jött egy rossz pszichonéni, arra, mégis mi kórság tép, igen, az, amiről inkábban múltidőben tárgyalok. Gyakran olvasok öndiagnosztákat, ami nem szerencsés, nem firtatom.

Nálam is játszott minden nyavalyatörés, kísérleti öngyiloktól kezdve ellennék a gép előtt holnapig, mire összeszámolnám.

Ahogy józanul látom magam, kimondottan idegesítenek a borderek – nekem is vannak rossz napjaim, kinek nincs -, örökös picsogás, szemérmetlenül adják ki a salakot, ráborítva arra, aki épp meghallgatja őket.

Ha rusnyának érzi magát, húzzon papírzacskót a fejére, ha hülyének, tesztelje IQ-ját napi szinten, amire úgysem lesz interesse két ágyban döglés, önsajnálat közt. “Olyan üresnek érzem magam”, van az a könyvespolc, ha van, oszt szakajt egy könyvet. Keressen munkát, ez szimpla határeset, ahogy a neve is mondja, ritkán pszichotikus, akkor is csak felszínes, elenyésző alkalmakkor, ergo elhanyagolható ez a fajta megnyilatkozása. Nem elmebeteg; csak kis vegytanban keresendő megzápulás pár évre.

A Taigetoszról dobtak volna le

gyomorfekely — Thu, 30 May 2013 13:22:04 +0000

19 éves koromban diagnosztizálták először a borderline-t, Először csak azt, a skizofrénia és társai később, volt amelyik korábban megvolt. Senki nem segített. A kollégiumi pszichológus rájött a bajra, aztán tagadott. Nem tartom betegnek magam. A borderline más eset. Kötszert kerestem tegnap, elfogyott. Az ilyen ember, én magam már nem félek a haláltól, egy szeráf járja ki az ösvényt számomra, ahova lépkedek, bizonygatom, nincs semmi zavar a fejben. A pszichológusom a düh levezetését gyakoroltatja most rajtam. Nem látok fényt a barlangomból, a család nem ért meg, kifigurázzák az ikrek a dührohamokat, felháborítja őket a tény, hogy kórházi kezelés kellene. Ott igaz, sokat bántják az embert, de mintha második otthonom lenne. A sírások mindennaposak. Az izolálódás, félelem mindig ott motoz, a jövőkép, ami nincsen. Személyes jó barát egy ha akad. A fiúm atisztikus, ő is nehéz eset, ha magába fordul, amikor elsírom magam a ridegségén, az a fajta melankólia leolvad az arcáról és magához ölel. Ha egymagam maradok a lakásban, húz az érzés a falcolások felé, már az is tilalmas.

Ön- és közveszélyesnek tartanak, gyámosítottak, apám nem engedett utána egy évig ki a házból. Rengeteg korábbi barát, ismerős, a volt doktorom kiadta az utam. Nem igazán tudok beszélgetni senkivel. Mind eldobtak, mint egy használt bakancsot és vettek helyette újat. Ez a hiány fáj a legjobban, mert a volt pszichiáterem volt titkon az anyám. A sokadik már, az utolsó. Ameddig van anya, élet is, amikor csak az űr marad, kong a csend a szobában, olyan alkalmakkor jön a vágy, hogy felvágjam magam.

Szeretnék itt beszélgetőtarsra találni, ezért is írom ki az e-mail címem, hátha van valaki, akiben van hajlandóság.

gyomorfekely@gmail.com

Nem a saját nevem adtam meg ott, de ha valakivel beszélhetnék, úgy jobb lenne. Amit leírtam pusztán a jéghegy csúcsa, mert vannak, ugye, emlékek, azt nem törli semilyen terápia.

Hiánya nyomot hagy

gyomorfekely — Mon, 25 Mar 2013 11:06:32 +0000

A volt pszichiáterem, L.M., régen lemondott rólam, a maga valóságában kiakólbolított az addig érzett biztonságból, amit személye adott. Csak mert személyeskedni vetemedtem illetőségében; jó volt közel Önhöz, ennyit mondtam, akarom mondani, írtam, persze Ő ebből a kis félmondatból királydrámát csinált, ami arra ingerelt, hogy vágjam rá az ambulancia ajtaját, könnyezzem meg, amiért elrúgott maga mellől új anyám, annak valóban túl fiatal, harmincas rettentő intellektussal; ezért küldte a kórterembe a négy nagydarab nővért, kutassanak pengét, amikor én már mosdóba csaptam a véres pizsamát, egy toll volt az eszköz, tűhegyes, némi vér foltozta a fémet, nem vették észre.

Noha egy hónapja nem láttam a drága L.M.-et, talán megijedt, mert megfenyegettem, hogy szándékomban áll beletiporni a magánszférájába, csók, érinés útján. Rémesen makacs természet, miért épp őt kellett megszeretnem… a bilincset és kést elvetettem, nem úsztam volna meg hámszövetsértés nélkül, mindenesetre nem vontak volna felelősségre. Hiánya indukál egyfajta amorf, vibráló űrt. Hiányolom a hangját, ha meg is békél velem, többet nem lesz rest felpeckelni a száját, hogy egy halovány mosolyféle se türemkedjen a látásom körébe. Szeretem, persze, de megtagadott. Ezért nem szabad az orvosnak mosolyognia a személyiségzavaros betegre, mert a kép belénk ég, a mai napig látom magam előtt azt a kis finom arcjátékot produkálni részéről, ami megzavart valamilyen módon. Markánsan. Ha már Ő teremtette a komplexust, hát ne fusson el, nézzen szembe a teremtvényével. Talán soha nem lesz új anya, a biológiait nem tekintem annak. Hiányzik anyám. Csak ennyit kaptam Tőle.

Cselekvőképtelenség

gyomorfekely — Mon, 05 Mar 2012 10:58:21 +0000

Januárban vittek a detoxba gyógyszertúladagolás miatt, vagyis kijött a mentő szilveszterkor. Mivel nem volt meg a pengém, a gyógyszert választottam, kiszemeztem a dugikészletből a legerősebb antipszichotikumokat, aztán bevettem. Csak azért kellett csupán három hetet töltenem bent, mert jó orvosom volt. Szándékos mérgezéssel, skizofréniával és egyebekkel kezeltek, kemadrint adtak a remegésekre. Nyolc szál cigarettával mentem be a már undorodásig jól ismert osztályra. Kórházi pizsamában, a wc papírt is úgy kellett kérnem egy szomszéd betegtől. Aztán egy kedves nő megszánt, hozott nekem mindent. Anyámék felém se szagoltak. Egyedül az öccsök jöttek. Nem tudom, hogy a gyávaság vagy a bátorság vitt-e arra rá, hogy megpróbáljam elpusztítani magam, mindenesetre rajtakaptak. Éppen csak elájultam. A detoxban az ember maradék önbecsülése odavész, kiterítve – mert nem lehet kikelni az ágyból -, egy szál pelenkában. Szánalmasan vacak dolog.

Most abbahagytam a hangulatstabilizáló meg a skizofrén gyógyszer szedését, egy héten belül jönnek a szellemek, és ha így folytatom, kopogtat az áldott demencia is. Demencia vagy öngyilkosság, ez maradt. A belső fájdalomra ott lenne a penge. Végtére is elmebeteg vagyok, attól, hogy tudok helyesen írni… az semmit nem jelent. Ki akarna maga mellé egy hangyást. Nem kellek senkinek, a szüleimnek tejelek, azért vagyok velük, szó nincs semmiféle féltésről. Csak birtokolnak. Egész gyerekkoromban vertek, az anyám hazudik, amikor azt mondja, hogy nem emelt kezet rám. Most, hogy elvették a cselekvőképességemet, apám a kapun túlra garantáltan nem enged ki.

Már megint nem megy

gyomorfekely — Sun, 12 Feb 2012 10:51:09 +0000

A pszichiáteremnek elpanaszoltam, hogy nem megy az alvás, amire ő felírt egy számomra új tablettát, a Hipnogent. Még a Dormicumtól is gyengébb volt. Hármasával szedtem. Most Depakine Chronot adnak, este kettőt, két 2-es Rivotrilt meg egyebeket, de ez sem hat. Ma hajnal ötkör még ébren voltam. Persze nem csak ez van, talán a borderline dolgozik, mert mostanában mindentől félek, a bogaraktól kezdve, télen nem teszem ki a lábam a házból, ha sötétedik, egyedül semmiképp; arra gondoltam, hogy szerezni kéne egy pisztolyt. Nem adnak legálisan, mert skizofrén is vagyok meg gyámság alatt.

Tud valaki valamit a kizáró gyámságról? Megköszönném a segítséget.

Életigenlés? Kötve hiszem.

gyomorfekely — Mon, 16 May 2011 08:08:48 +0000

Magához vett egy pszichiáter a zártosztályon, már az SZTK-ban is Ő az orvosom, hálás vagyok Neki, nem csak okos, de szemnek éppen nem kellemetlen látvány. Szóban szerződést kötöttünk; Ő elolvassa a Neki írt leveleimet, én nem vagdosom magam, szedek be sok gyógyszert, beveszem az Ypsilát (meg a többit), kéthetente injekció… valamelyik hét keddjén megláttam a folyosón, keddenként rendel, megláttam, aztán eltűnt, biztos voltam benne, hogy szellem; rá is kérdeztem, különben meg zavarban is voltam, nem szoktam meg nála a farmert pl., mindig fehérben volt előttem. Nagyon durva hallucinációk a Kventiax idején voltak; már csak produktívak vannak. Meg a szellem a szobámban, aki ropogtatja a csontjait, én is úgy csinálom. A szellemesditől kezdek félni, újra előjönnek az ifjabb évek szorongásai, síráshatár és ők is előbújnak.

anyuci és apuci

gyomorfekely — Sun, 20 Mar 2011 17:59:22 +0000

Elmentem nagymamámékhoz egy hétre. Tőle több odafigyelést kaptam, mint a szüleimtől, egy hét alatt. Mindig megkérdezte, hogy bevettem-e a gyógyszereimet. Ha nem lenne 78 éves, odaköltöznék hozzá. Rájöttem, hogy ez a szülő-gyerek viszony nem fog menni, megint visszaesek a depresszióba itthon. Mondtam apámnak, hogy kedden kontrollra kell mennem, erre ő azzal jött, hogy hobbiszinten már megint be akarok feküdni. Ha ez az ára, hogy megszabaduljak tőlük, megteszem. Nem szeretem anyámékat. Még a betegségeimet sem ismerik. Sose voltak jó szülők.

Nagyanyámmal gyakran együtt keltem, nem bírtam aludni. Apám ezt se képes felfogni. Ha sokat buzerálnak, el fogják érni, hogy összeszedjem a lakásban fellelhető Ypsilát és bevegyem vagy felvágom a karom hosszában.

Sajnos nem választhatunk szülőket. De ha egyszer tényleg kikészítenek, nem fogok válogatni az eszközökben.

xy-nak

gyomorfekely — Fri, 11 Mar 2011 10:02:14 +0000

A gyermekkorom valahogy kimaradt a történetekből, most pótolom. Hagyjuk a copperfield dávidos kezdést, és nyissunk az ovodával; kiskölyök voltam, amikor eltanultam a hülye szót a bátyámtól, apámra mondtam, meg is lett az eredménye, hurkásra vertek, főleg arcon. Tenyérnyomok, foltok, ez meg az. Bevittek másnap az oviba. Az óvónéni kihívta a gyámügyet meg egy rendőrt, arra apellálva, hogy ki kell venni a családból egy gyermekotthonba. Anyám meggyőzte a gyámügyest, hogy ne szakítsanak ki, hiszen van három normális fiúgyerek a családba. A gyámügyes beleegyezett azzal a feltétellel, hogy nem emelnek kezet rám többet. Anyám annyit mondott, ez mind a te hibád. Aztán még ebben az időszakban molesztált a bátyám, a hároméveskori németjuhász harapta seb az arcomon meg a lelki terror hozta magával a szörnyű tinikort, az is a bátyám sara volt, neki kellett volna vigyázni rám. Egy rakás szarnak éreztem magam tizenévesen, amellett hülyének, mert a lelki meg gondolkodásbeni dolgaim nem fejlődtek, mint a többi gyereknek. Egy barátom sem volt, magányos voltam, kitaláltam egy képzeletbeli barátot, Eriket. Jó barátok voltunk. A történethez még hozzátartozik, hogy tízéves korom táján a bátyám rendszeresen vert, az IQ-ja magas, így hamar rájött, hogy arcul nem üthet, hát vert mindenhol másutt. Éreztem, hogy valami nincs rendben nálam, miért nem vagyok olyan, mint a többi gyerek. 18 éves koromban elvesztettem a szüzességem, ami gyakorlatilag egy nemierőszak volt. Volt egy kétéves párkapcsolatom, nem voltam egy idő után hajlandó, megalázásnak éreztem, megtanultam hang nélkül sírni, soha nem vette észre. Aztán nem voltam hajlandó többet elviselni, hát neki meg volt rá interesse, megerőszakolt. Később szakítottunk. Tavaly májusban egy vendég tette ezt, én alvást színleltem, miközben könnyeztem. Onnan fogva nem voltam és nem vagyok hajlandó senkivel szexuális kapcsolatba lépni, gondolatban lemondtam a családról. 19 évesen behívott a kolis pszichonéni beszélgetésre, mert drámaórán észrevette a bizarr viselkedésemet. Elmondása szerint a két karomat gyakran tartottam védekező állásban, furcsán mozogtam, féltem tőle, akkor jöttek a falcolások, saját ötlet, nem valami filmből vettem. Megállapította hosszas gondolkodás után a borderline-t. Egyetemen nem bírtam tovább, harmadikban jelentkeztem a körzeti pszichiáternél. Csakhogy adjon valamit, ami lenyugtat, nem tudtam aludni, ahogy most sem. Beutalt, annyira féltem, hogy bőgve jöttem ki. Másnap mégis megjelentem a pszichiátrián. A skizofrénia kb. 2 éve jött. Először sikolyok, hangok, aztán véres klaviatúra, vérfüggöny. A kisfiú csak aztán jelent meg, a kórházban folyton hallucináltam, egy feketehajú nő volt, bölcsész, rengeteg okosat mondott. Delíriumos kivetített kép, semmi mozgás, ebből ébresztett fel egyik szobatársam. Maximális dózist kaptam Kventiaxból, de nem tűnt el a nő. Aztán jött az Ypsila, a nő eltűnt. Ma is hiányzik. Végül már az agyamban kotorásztak emberek. Gyakran előfordul. Megfigyelnek.

Alig alszom, lassan, de biztosan kikészülök…

gyomorfekely — Mon, 07 Mar 2011 08:36:23 +0000

Szeretném, ha valaki tudna segíteni, hónapok óta nem tudok négy, maximum négy óránál többet aludni. Éjjel kettőkor rendre felkelek. Nem is tudom hogyan kezdődött. Emellett skizofrén, depressziós, borderline és személyiségzavaros vagyok, 26 éves lettem mostanában. Az elalvással semmi gond, de az első álom után azonmód felkelek, mert tudom, hogy csak hánykolódnék az ágyban. Január közepétől múlt hét péntekig a miskolci pszichiátrián feküdtem, de az alvászavart csak Dormicummal tudták hellyel-közzel optimalizálni. Ezt is csak akkor adták, amikor viziten mondtam a főorvos nőnek, hogy éjfél után 20 perc óta ébren vagyok. Elburjánznak a gondolatok, amiket muszály leírnom a pszichiáteremnek, különben nem hagynak békén; de akkor sem tudok visszaaludni. Van valakinek ötlete?

Üdvözlettel Edraan

A semmiért egészen

gyomorfekely — Mon, 03 Jan 2011 20:58:58 +0000

Egy ideje rájöttem, hogy a sima paranoid skizofrénia, borderline szindróma, depresszió mellett a személyiségzavarom, az antiszociális fajta is játszik. Agresszív magatartás olyanokkal szemben, akik meg sem érdemlik. Bocsánatot kértem a szerkesztőtől, anyámtól, mert bunkó-agresszív voltam velük. Társadalomellenesség, mizantrópia, (pszichiátrián gyűlölöm a csoportfoglalkozásokat), az utolsó pszichiáter magához vett mint beteget, de lassan, félek, vele szemben is kiüt valamilyen agresszió. Talán kezdek szétesni, nem emlékszem dolgokra, most töltöttem a 26-ot, belül gyerek vagyok, az Ypsilától pedig sokat kell aludnom, mert annyira erős gyógyszer, de ha nem szedem, demens leszek. Ott van még a folytonos öncsonkolás; véresre, lilára rágom az ujjaimat, a karomon nehéz lenne megszámolni a vágásokat, mély nyomok, és további vágy hajt, hogy kárt tegyek magamban. Arra is gondoltam, hogy tönkreteszem az egyik lábam, hogy azután csak bicegjek. Az emberek jobban odafigyelnek egy bicegő emberre, mert az elmebaj nincs kiírva a homlokunkra. Egy kalapács kellene.

Aztán szépen-csendben exitálnék. Már van terv, ugrani akarok a miskolci bölcsészépület tetejéről. Minden lehetőség odalett; amit most anyámék csinálnak, hogy visznek injekciókra, veszik a gyógyszert, néha rámnéznek, hogy nem haltam-e még meg, ezt majd folytatja egy elmegyógyintézet. Nem félek a haláltól. Voltam egyetemista 4 évig, míg öngyilkos nem lett a legjobb barátnőm, jelent meg novellám, bár későn adtam szekesztőkézre, többre vittem, mint a család többi tagja, ha nem is diplomáztam, akkor is. Egyetemen ötösök a szemináriumi beadandó dogákra, előttük egy nyelvvizsga tanulás nélkül, emeltszintű érettségi 4-es, hogy a tételsort sem tudtam. Voltam valaki. Mára senki. Bár még mindig könnyen franciázom, latinozom, izé-Bizet. Nincs jövő, mindig éreztem, hogy golyhó leszek, bolond, de hogy ilylen korán, hála annak a sok nemierőszaknak, molesztálásnak, aszexuális lettem, nem lesz Edvárd (az Ollókezű Edward után) fiam, pasim, férjem, mert undorodom tőlük. Legjobb lenne kiszállni, nem potyázni tovább. Eddig szólt a jegyem. Filozófiát kezdtem tanulni, olvasni, hogy ezáltal valami esszenciát leljek. Életigenlés már nemigen lesz bennem. Csak tudjam, miért szart a világra a gólya, olyan nagy kérés ez? Miért nem dobtak le a Taigetoszról, ez foglalkoztat.