Én is panaszkodom. 53 éves vagyok. 35 évesen tört rám a pánikbetegség, két gyerekem még kicsi volt. Én otthon voltam GYED-en.  Férj felelős állami beosztásban. Nem tudtam mi történt, miért történt, mi lesz most, teljes volt a kétségbeesésem. Megkaptam, hogy  “jó dolgodban nem tudod mit csinálj”. Ennyi idő után már nem hibáztatom ezért, hiszen szerintem nem tudta hová tenni ezt a dolgot. Pszichológus, majd “gyógyulás”. Szárnyaltam, visszamentem dolgozni, szóval éltünk úgy, ahogyan kellett. Enyhe depresszió maradt azért utána, hiszen állandóan féltem a félelemtől, kerültem olyan helyzeteket amelyekben rosszul érezhettem magam. 2002-ben a férjem kitalálta, hogy építkezzünk vidéken, jó lesz, majd visszavonulunk “öreg” korunkra. Nagyon nehéz volt a döntés, de belementem, most már tudom; hogy nemet kellett volna mondanom. Miért is ne, de akkor a megfelelési kényszerem azt mondatta velem, hogy jó. Sajnos édesanyám ekkor halt meg, s a papám hozzánk került. Szóval tele voltam kétségekkel, de azért vezényeltem az építkezést, intéztem a gyerekek sulibajárását. 2005-ben költöztünk Pesttől 40 km-re, egy kis faluba. Föladtam az állásom, mert egy kisebb családi gazdálkodást vezettem, vittem a vállamon az egész család kisebb-nagyobb ügyeit, háztartás, ún. kiszolgáló tevékenységgé változott az életem. Csináltam rendesen, mindenki happy volt. Csak Én nem. Egyre jobban éreztem, hogy nekem ez nem jó. Ahogy a kölkök nőttek, egyre inkább körülfont a magány. Apuka állandóan későn járt haza, sokszor 7végén is programja volt. 2009-ben a lányom megkérdezte tőlem, hogy tudod-e hogy apának barátnője van? Hát mit mondjak, “tudtam, csak nem sejtettem”? Innen indult az igazi lejtmenet. Föltettem a kérdést mikor este előkerült. Tagadás, mellébeszélés, támadás. Érdekes, hogy akkor már az ismeretségi körünkben mindenki tudta, csak természetesen én nem. Bár ez így szokott lenni. Nem éltünk nagy társasági életet, mert a “párom/társam” soha sehová nem vitt magával. Aztán év végén megkértem, hogy költözzön el, akkor már az egész falu “sajnált” hiszen látványos udvarlás volt a csekély 27 évvel fiatalabb barátnőjével. Úgy vettem észre, hogy ezzel megkönnyítettem a dolgát, mert a népszerűtlen döntéseket mindig átengedte nekem, így ebben is nekem kellett döntenem.  A gyerekeim visszaköltöztek a fővárosba, kialakították saját kis életüket, lakást vettek, szóval élnek hálistennek boldogan. Kemény voltam, mint a vídia. Azt gondoltam, hogy hiszen eddig is csak magamra számíthattam, ezután is így lesz. Én vagyok saját magamnak a legjobb barátja s az, akire mindig is támaszkodhattam. Beadtam a válópert, s kb. 25 perc alatt már jogerőre is emelkedett a dolog. A vídia elkezdett szépen lassan puhulni, majd beleolvadni a semmibe. Padlót fogtam, s egyre jobban magamba zárkóztam. Eladtam mindent, felszámoltam a gazdaságot képeztem egy tartalékot amelyből most éldegélek, papámmal együtt. 2010-ben volt két nagy műtétem, de túléltem, fölépültem. Csak a lelkem fájt még jobban, hiszen egyedül vészeltem át a történéseket. Akkor még volt annyi pozitív gondolatom, hogy ismét szépnek láttam a világot, bár az elszigeteltség egyre jobban aggasztott. Pszichológushoz fordultam. Sokat segít a mai napig is. 2012-ben meghalt az egyetlen testvérem, depressziós volt és önmaga ellen fordult. Olyan mélyen érintett a trauma, hogy arra még álmomban sem gondoltam volna. 1 év után tértem magamhoz. Ekkor megint erőt vettem magamon, fölálltam, s föltettem a kérdést, hogy miért is maradjak egyedül, nyitok a világ felé, biztos voltam benne, hogy van még nekem párom a világban, meg kell találnom, nem élhetek egyedül. 2 pasim volt, de sajnos nem sikerült a dolog, talán azért, mert akaratos vagyok, bár nagymértékben hozzájárult a szakításokhoz az a nem elhanyagolható tény, hogy nem tartok el senkit, elég nekem 2 ember fenntartása. /papám 82 éves, beteges/ Szóval a szakítások után újból erősnek éreztem magam. Talpra kell állnod, mert csak te tudsz változtatni. Mondogattam magamnak. De csak mondogatom a mai napig is. 2 hete peacmakert kaptam, s újra nagyon mélyen vagyok. Hogy miért azt még csak találgatom. Most azt gondolom, hogy nem szabad itt maradnom, vissza kell költöznöm a fővárosba, közel a gyerekeimhez, mert ez itt egy temető. Egész nap csak sajnálom magam, nem tudom, hogy mit csináljak, mihez kezdjek, nincs kihez szólnom, nem találok örömet az életben, semmi motíváció nincs, reggel fölkelek és várom, hogy este legyen és mehessek aludni. Az egyetlen jó dolog most az életemben a heti 1 alkalom, mikor visznek a pszichológushoz. Nem tudom mit kellene tennem, illetve elméletben tudom, csak nincs erőm a gyakorlati megoldást megtalálni. Örülök, hogy kiírhattam magamból a fájdalmam ezen az oldalon. Tanácsokat szívesen fogadok. Üdv.