Amikor én elkezdtem látni önmagam, hát… nem mondom hogy mindig kellemes volt, de már tudom miért. Régebben másokra mutogattam, hogy ő is rossz, meg ő is, meg ő is…. meg az egész világ! Csak én nem… Aztán azt hittem csak én vagyok rossz, rosszabb az egész világnál! (csömörből-vödörbe)Tovább kellett lépni… Tudja az ember, de mégis sokáig egy helyben topog…. Pedig menni kell, fejlődni… (néha inkább vissza, úgy értem vissza egy olyan állapotba amikor az ember még érezte hogy kerek egész és egyszerű minden. Amikor még (kis)gyerek volt… nézzetek egy gyerek szemébe….. akit még nem rontott el a világ….nincs benne düh, harag, csak az életteli szeretet!!!)

Tudtam hogy menni kell de merre és hogyan?.. kaptam segítséget….iránymutatást. Fogták a kezem, virtuálisan…. az egyik ember kedves barátom (remélem nem haragszik meg ha így nevezem) László, akit itt ismertem meg és elfogadtam segítségét, és nem kell nagy dologra gondolni….látszólag “csak” beszélgetünk! Aztán itt van még férjem, aki szintén távol van tőlem…. mégis minden percben érzem hogy szeret, és én is őt… Távol vagyunk, mégis ennyire közel soha nem éreztem magamhoz..

Szóval kaptam segítséget. Miért? Hát mert írtam erre az oldalra és hát ez nem volt más a részemről sem mint segélykiáltás. Kértem – kaptam.

Hogy most mi van? Egy teljesen más látásmód amitől kinyílik a világ elöttem! Ha az ember rosszul van az kihat másokra -gondolom ezt ti is érzitek… de képzeljétek csak, ez fordítva is igaz ám! Jól vagyok és ez kihat pl. a szüleimre…

Mindenki ott van ezen az úton, csak legtöbbünk az elején és kell valaki aki már ismeri, és segít elindulni hogy ne csak egyhelyben topogjunk!

Járjatok nyitott szemmel, a segítő kéz mindennkiért nyúl, csak meg kell látni.

Mindenkinek szép napot!

Törekszem valami tudatos kiegyensúlyozottságra… persze ez nagyon könnyen átvág(hat) görcsös (szűk látókörü) “ráfeszülésre”… Tudom hogy nem megy egyik napról a másikra… Sőt! Hosszú éveknek kell eltelnie hogy valami egyensúly legyen az életemben… Néha olyan boldogság érzés fog el… úgy érzem a világ egyik leszerencsésebb embere vagyok…

Nehéz, de megpróbálok örülni annak ami van… van két lábam, két kezem… tudom használni őket tökéletesen! Lehet ez egy kicsit demagóg… Csak hát az van (legalábbis nálam) hogy ezeket a dolgokat természetesnek veszem… pedig sajnos nem az… Úgy érzem a sors, vagy Isten -nevezze mindenki úgy ahogy belátása, hite szerint gondolja- azt mondja, “ha nem tudja becsülni azt amilye van, hát elveszem tőle!”…..

Nagyon vékony mezsgyén próbálok egyensúlyozni… Konkrétan a dühkitöréseimet próbálom tudatosan kezelni… Kisebb-nagyobb sikerrel… (inkább kisebb) valahogy felül kell emelkedni dolgokon… más szemszögből nézni embereket, helyzeteket… nem tudom…. nem könnyű… zsigerileg bennünk van ez a gyermeki tehetetlenségből fakadó düh.. ezen kell urrá lennünk, tudatossan, de semmiképp nem úgy hogy elfolytjuk az indulatot…(az a lehető legrosszabb, én próbáltam egy időben, konkrétan azt éreztem szétrobban az agyam! nem ajánlom senkinek, akkor inkább törjünk-zúzzunk)

Annyi minden kavarog a fejemben… nem tudom leírni, mert káosz.

Vásárlási kényszer. Hát igen, B.-szindrómámból fakad, a végletek embere vagyok. De ha már ilyen felfogásban nézem az életet (merthogy másképp nemigen tudom) lássuk be, még mindig ez áll közelebb a normálishoz. Mert (túl)költekezni csak az tud akinek van pénze, pénze meg csak annak van aki dolgozik. Tehát van egy ilyen pozítív “alapkövetelmény”. Másrészt meg azért én (naggyából) tudtam hol a határ ugyhogy olyan mélyre nem sűlyedtem hogy kölcsönre vegyek meg egy csini rucit.

((Szeretnék egy kis kitérőt tenni a csini rucik kapcsán. Gondolkodtam miért volt nekem erre szükségem szinte az életben maradáshoz. Gyakorlatilag ezek mögé bújtam… ruha, smink, haj.. tudjátok, megcsináltam magam. Homokba dugtam a fejem, vagy inkább egy alapozós bödönbe… MERT AZ IGAZSÁG ANNYIRA FÁJT!!! Aztán most ezek a dolgok nem fontosak, (hangsúlyozom, MOST) és épp ezért lehet ez a depresszió tünete, vagy a szélsőségességemből fakadó egyik véglet(???) Nem tudom. Jelenleg leginkább egy hajléktalanra hasonlítok…))

Vissza a kényszerhez. Az egyik kórház főorvosa úgy gondolta ezt kezelni keeell!!! (-hát, jó, legyen…mit bánom én, mire írja a gyógyszert )……. Ja, de arra az aprócska tünetre (ami viszont nyilvánvaló volt(!!!) neki(k) -hogy divatos kifejezéssel éljek- társfüggő vagyok, teljesen önállótlan, teljesen döntésképtelen, egy felnőtt testbe zárt gyerek -erre nem adtak “gyógyszert”. És van egy elképzelésem hogy miért. Szerintem úgy gondolják ha a beteg nem ismer fel egy tünetet, betegséget, problémát, hát mi hagyjuk a boldog tudatlanság mezején indiántáncot járni. Mert az a probléma amit nem látunk az nincs is. Így mindenki jól jár. Én is, ők is. Mindaddig amig a szélsőséges beteg megmakacsolja magát és felhagy a “mindent rózsaszínben feltüntető” gyógyszerek szedésével. És bumm. Ti ezt láttátok??! és mégsem szóltatok hogy “holdacska, nem kéne 24órából 25-öt a párja nyakában csimpaszkodva tölteni mert az fáj neki, és megfojtja, bizony ám…. és legfőképp MERT EZ NEM NORMÁLIS!!!!!!!!!!!!!”

Mindegyj. Mégiscsak jobb így egyedül rájönni a dolgokra, talán kevésbé fáj mintha mástól kellene hallanom elöszőr hogy “LÚÚÚÚZER!!!!”

De bízni már nem nagyon tudok az orvosokban. Olyan mint amikor valakinek leamputálják a lábát, de az orvos nem szól neki “hátha nem veszi észre…..” csak mikor szerencsétlen fel akar állni, bukfencezik egy nagyot…..

Visszaolvastam. Elég kritikus a hangvéte… Elnézés kérek , meg az általánosításért, biztos nem minden orvos ilyen. Meg hát tudjátok B.-szindrómások, ma így gondolom, holnap meg úgy….. Következő találkozásunkkor a doktorkámmal bármit is fog mondani, javasolni egyet fogok érteni mint a bologató kutya a kalaptartón…. mert “nem egyetértésemre” csak akkor jövök rá amikor az ajtó becsukódott mögöttem….

Egy évvel ezelött öntörvényüen (bár valamelyest fokozatosan) abbahagytam az antidepresszánsok szedését. Úgy gondolom az ilyen fajta gyógyszerek (amikor nagyon nagy a baj) gyorssegélynek jók, pl. hogy el tudjon aludni az ember… Hosszútávon nem megoldás, sőt! Persze hatalmas megkönnyebülés mikor kezdenek hatni ezek a tudatmódosítok, de amit én konkrétan éreztem a nyugtató hatás mellett hogy valamit elnyomnak bennem… Pl. sajnos (én is) extra túlérzékeny vagyok, ha meglátok egy pillangót ami rá száll egy virágra, már hüppögök… – na ez megszűnt, aminek eleinte örültem de aztán valahogy mégse… (és itt most sokan kérdezhetik hogy neked semmi nem jó??? Nem jó hogy az élet bajait-örömet nagyságuknak megfelelően reagálod???) -jogos. Mégis úgy érzem az én esetemben a normális sajnos nem normális. Az nem én vagyok aki egy hiradót egy csomag zsebkendő nélkül végig tud nézni. (Akármilyen cikinek és szánalmasnak tartom.) Szóval (el)fojtva éreztem magam. A másik hogy alapból van bennem egy nagy elutasítás mindenfajta gyógyszerrel szemben. Szóval leálltam. Iszonyat volt… Jöttek az elvonási tünetek… Zsibbadt az agyam.-szó szerint!! De mégis azt mondtam NEM!! Nem teszem fel a rózsaszín szemüveget, nem álltatom magam hogy kiegyensúlyozott egészséges vagyok, lássuk milyen vagyok valójában érzéseimet, (negatív)gondolataimat, mélyre elnyomó (ámbár megszüntetni nem képes) gyógyszerek nélkül. És voala!!! Szembesültem. Keserédes ez a megvilágosodás. Meglátni önmagunkat mindenféle lepel nélkül… igen, mikor egy kiscsibe kikel a tojásból és rácsodálkozik a világra hogy Jééé! -hát ez mi csoda? ez a világ?! ugyanígy tekintettem magamra, jééé! Ez vagyok én?? (a végérvényes szembesülés nem rég, pár hete következett be. Mindig keresek alternatív gyógymódokat eddig hitt betegségeimre, a neten.) Aztán jött a döbbenet. SZEMÉLYISÉGZAVAR. Nem “csak” borderline, paranoid és más személyiségzavarra utaló jeleket is felfedeztem magamon. Jött a kettősség érzése, egyrészt jó hogy “nevén lett nevezve a gyerek” – mert ha valaminek tudatában vagyunk van esély felvenni ellene a harcot. Másrészt viszont ez egy iszonyatos betegség…. (a kettősség nálam (is) a negatív irányba billen tehát úgy érzem soha nem leszek NORMÁLIS.

Járok orvoshoz, természetesen. Bár elsülyedek szégyenemben amikor átadja a recepteket… Na mindegyj. Legutóbbi találkozásunkor úgy éreztem egy életem-egy halálom, megmondom milyen felfedezésre jutottam. Megmondtam. Ő csak mosolygott. Holdacska! Egy kicsit mindenki személyiségzavaros. Maga sem jobban mint bárki más. Pl. maga nagyon szereti a párját, igaz? (iiiiigen..) na látja! a borderline-sokat jellemzi az egyszer gyülöl- egyszer imád véglet viszonylag gyakori, gyors váltakozása. Maga nem ilyen! A részemről a válasz csak egy zavart mosoly volt. Közben a fejemben mint egy film kockái peregtek az emlékek -iszonyatos fájdalmat, szégyent megvetést érezve magam iránt- tiszta fejjel újra éltem betegségemből fakadó primitív minősíthetettlen megnyílvánulásaimat… Amikor egy összeteker újsággal neki estem imádva-gyűlölt férjemnek… amikor minden ok nélkül ütöttem-vertem ahol értem, szegénykém “hősiessen” tűrte elmebetegségem elég félelmetes és aggasztó tüneteit… amikor porig aláztam (vagy inkább magam) azzal hogy leköpdöstem…..-ezek az iszonyatos lelkiismeretfurdolást okozó emlékek cirkáltak a fejemben. megfékezhetetlenül….

Hogy az orvosom több éves ismeretség után miért nem tud ezekről? Elég hülye választ fogok adni, de ez az igazság. Mert annyi bajom, problémám volt mindig hogy nem jutott idő ezek említésére. Pl. a depressziós időszakban csak az arra jellemző  tünetek kerültek előtérbe, aztán a pánik, bár a kettő valamennyire fedésben volt. A lényegről, a kettős, szélsőséges érzelmi megnyilvánulásról, hogy ugyanarról a dologról egyik nap ezt, a másiknap azt gondolom… hogy teljesen döntésképtelen, önnállotlan vagyok, hogy mindent feladok féluton, mert nem tudom mi érdekel igazán, érdekel-e valami az életben?? Hogy üresnek érzem magam, hogy igazából mivel az élet minden területén a két véglet között ingadozom -nem vagyok semmilyen!!! és ebben borzasztóan elfáradtam. Most mégís azt mondom, nem baj, nem baj hogy “nem hisz nekem”. Mert az eddigi tapasztalatom alapján valószínű jó orvos módjára (különben nagyon szeretem) egy tucat recepttel jutalmazná mérhetetlen őszinteségemet…. -azt azért inkább mégsem.

Van egy másik problémám. Ami világ életemben részem volt… ezért sokáig nem is foglalkoztam vele… Na de most, tiszta fejjel, megvilágosodva tudatosult: hé haver! itt gondok vannak az emeleten!! Szóval arról van szó hogy amikor nagyon mélyen vagyok, tudjátok, amihez képest a pokol egy luxus körutazással ér fel… Szóval mikor vége mindennek. Na akkor én menekülöre fogom. Huss.. El innen amíg nem késő!!! Hogy hova? Egy másik világa…. egy fantázia világba…. A lényeg, hogy ott olyan lehetek amilyen nem vagyok, nem voltam és soha nem is leszek. Szép, okos, sikeres, művelt, fifikás,stb, mindenki által szeretett, elismert, (90-60-90) -egy szóval TÖKÉLETES. Ez olyan mint a gyógyszer, ugyanúgy jó gyorssegélynek, és ugyan olyan káros mint a gyógyszer, sőt!! Beépül az ember tudatalattiába (legalábbis én így látom) egy olyan mérce magával szemben amit a büdös életben még csak meg sem közelít!! Gyakorlatilag már-már ott tartok hogy képzeletben egy szuperhős(nő) vagyok! A valóság-fantázia között rohamosan nő a szakadég… Megállíthatatlan… és visszatérni a valósága egyre fájdalmasabb…

részben már leírtam ezeket a problémáimat, bár ott inkább azt hogy hogy lett belölem egy ilyen semmirevaló szánalmas pióca…

Különben nagyon jól esik az írás, kicsit megkönnyebülök…. Ahogy írok még tisztábban látom életem eseményeinek összefüggéseit… bár nem tudom érthetően fejezem-e ki magam…. vagy kaotikus az egész mint ahogy én magam.

((hát most jöttem rá hogy ezt a fantáziavilág dolgot már egyszer leírtam, az elöző “irományomban” -amiből most kitöröltem….(????) néha olyan az agyam mint egy 120éves aggastyáné….. ez hihetetlen.))

Az én esetemben többszörös hátrányról beszélhetünk. Rossz gének és rossz körülmégyek – a legrosszabb kombináció. Amikor megszülettem imádtak a szüleim, (amit elhiszek mert a csecsemőket és kisgyerekeket feltétel nélkül tudják szeretni a mai napig) anyám elmondása szerint úgy végezte napi teendőit hogy folyamatossan a karjában tartott. Apám időt és energiát nem sajnálva órákat sétált velem hogy elaltasson. A nagymamám rajongott értem. Milyen idilli, igaz?! Csak sajnos én ebből nem sokra emlékszem. Ami nekem megmaradt emlékkén az az hogy apám önkívületi állapotban ordít anyámmal és anyai nagyanyámmal üti, alázza őket, kiabálás veszekédés csörömpölés… Bennem meg rettegés, félele, szorongás. Sajnos mégsem tudom anyámat és nagyanyámat mártírként beállítani… Nagyanyám alkoholista volt. Rettegés volt a hazavezető út az iskolából, valyon most mire megyek haza, hogy a mama csendben üldögél egy rejtvény felett és melegíti az ebédet vagy részegen fetreng a konyhába…

Anyám addig foglalkozott velem amíg az kedvére volt és nem volt terhes neki -nem tudom másképp kifejezni. Pl. 9-10éves lehettem amikor nagyon begörcsölt a hasam az iskolában, egyik tanár rohant velem orvoshoz. Kaptam beutalót gyermeknőgyógyászatra, ahová el is vitt anyám ott továbbküldtek vérvételre, majd az eredménnyel vissza kellett volna menni. Amikor kijöttünk a rendelőből anyám csak annyit mondott most nem érünk rá ilyesmire… Aztán mikor keztem serdülni 12-13 évesen teli lettem ragyával, (ennek a mai napig látszik a nyoma) (28éves vagyok) erre azt mondta anyám ez természetes majd 17-18éves korom körül elmúlik- hát kösz, addig meg 1gyel több ok hogy fel akarjam kötni magam. Tök égő volt mikor valami védőnő szerü valaki javasolta anyámnak hogy vigyen el egy bőrgyógyászhoz mert iszonyat ahogy kinézek. (rám jellemző, itt is én szégyeltem magam anyám helyett.) Sajnos ez előjele volt egy másik komoly(testi) problémának, amiről iszonyat nehéz beszélni. Kórosan szőrösödöm. Egyszer erött vettem magamon és orvoshoz fordultam, de már bánom, nem jutottunk egyről a kettőre, csak sikerült magam porig alázni amikor végignézte a testem. (a szüleimmel való kapcsolatomat jellemzi hogy ők erről semmit nem tudnak) De ez a testi hátrány nem elég, szőrnyű jellemet örökötem szüleimtől. Egy szánalmas kúrva vagyok. Apámtol a fékezhetetlen indulatát, agressziót, anyámtól túlérzékenységet, érdektelenséget beszükült látásmódot örököltem.Férjemmel több mint 10éve vagyunk együtt, (3éve házasok) Iszonyat milyen jó fej, bár biztos nem százas ha egy ilyen testi lelki fogyatékost szeret. Nem értem őt. Mit szeret egy olyan nőn aki egyszer a nyakába liheg mint egy levakarhatatlan kutya, a másik pillanatban meg szembe köpi (szó szerint!)

Lelkiismeretfúrdolás gyötör vele kapcsolatban, nem érdemlem meg ez egyértelmű, ő meg jobbat érdemelne.Itt is jellemez a kettősség néha ordítok hogy el akarok tőle válin 1részt hogy magamat büntessem, másrészt hogy neki legyen esélye egy normális éltre. A másik véglet mikor megállás nélkül hajtogatom hogy ugye soha nem hagysz el???!! Kezdek teljessen elzárkózni az emberek elöl, egyrészt mert mindig CÍMERES ÖKRÖT csinálok magamból, másrészt meghát a testi problémáimból adódóan.Kezd elég látványos lenni, mindíg takargatom az arcom. Már nem merek vélemény mondani mert magamat ismerve 1 hét múlva már az ellenkezőjét gondolom ugyan arról a dologról. A legborzasztóbb hogy mindegyiket komolyan gondolom!!!! (Sajnos sokan kétszínünek gondolnak, pedig nem vagyok az. csak mindig mindenki meg tud győzni az igazáról) Aztán koromból kifolyólag a gyerek kérdés, pár hónapja(!) még azt gondolta lesz 3gyerekem, de szép, de jó! Mára kitisztult a fejem, szembesültem önnmagammal és azt hiszem életem egyetlen felelősségteljes düntése ha soha nem vállalok gyereket. Finoman szólva nem vagyok alkalmas. Valószínü vele is úgy bánnék mint a férjemmel egyszer imádom, aztán gyülölöm. Pedig a környezetem várja a gyereket. Amit én pozitívan élek meg mert valószínü olyan embernek tartanak aki alkalmas anyának. (vagy inkább önzőek) mint például anyám aki mindíg azzal jön hogy mert ennek is van gyereke/ unokája meg annak is van…

Csak neki nincs, és ő tudja hogy nem is lesz soha mert egy gyerekkel foglalkozni kell  és én túl lusta és kényelmes vagyok! Fogalma sincs hogy ő is tehet róla hogy ilyen szánalmas lettem akinek “nem lehet gyereke” A férjem más. Imádja  gyerekeket apa tipús (talán ezért van velem) csak nagyon finoman szokott rá utalni hogy milyen szép mikor egy pár gyermeket vállal…. Ilyenkor végem. ordítani tudnék hogy ne kínozz!!!!!! Gyötör a lelkiismeret hogy miattam nem lehet neki se.

Még csak nem is dolgozom. Sok helyen megfordultam az utobbi években, pár hónap után kisebb -nagyobb lelkisérüléssel el menekültem, felégetve magam mögött mindent. Ami bánt hogy a kürnyezetem azt gondolja azért, mert nekem semmi nem jó. Iszonyatossan szégyellem magam, mindenki dolgozik csak én nem. Engem részben férjem részben a szüleim tartanak el! Szánalmas!!! Annyira gátlásos vagyok hogy már az utcára is nehéz kitenem a lábam, nem hogy valami munkára jelentkezzek.Zavarodott voltam világ életemben, nem tudom ki vagyok mit akarok, nem tudom mivel akarok foglalkozni. A legnagyobb baj hogy olyan komoly önértékelési zavaraim vannak hogy semmilyen munkára nem tartom magam alkalmasnak. Nekem nem kihívás egy feladat hanem egy exta szorongásos állapot. Már egy sima takarító munkára sem mernék jelentkezni. Egy élősködő pióca vagyok, semmi hasznom, szégyellem magam. Az öngyilkossághoz nincs bátorságom, meg van egy olyan hülye gondolatom hogy szeretnék “észrevehetetlen lenni”, és azért egy öngyilkosság nagy port kavar -ezért nem tenném meg, nem akarom hogy szóbeszéd tárgya legyek, úgy akarok meghalni hogy még azt is felejtsék el hogy voltam!

Elfáradtam. Mindenféle tekintetben. Nem látom a kiutat csak az összeviszaságot. Tanácstalan vagyok végem szét vagyok csúszva… Amit érzek a szánalom, gyülölet magam iránt, mérhetetlen szégyen, kisebbrendüség érzés (gyakran már gyerekekkel szemben is!) nem tudom hogyan tovább, van-e tovább….

Ui.:Tudom sokminden kimaradt, suli, orvosok, gyógyszerek, ha azt is beleszövöm regény lett volna. Meg nem is olyan lényeg. Szerintem személyiségzavart gyógyszerrel nem lehet gyógyítani. Náthát esetleg…