A lényeg ma megint eljutottam oda, hogy mennyire jó lenne véget vetni, már a 2 gyógyszer is a kezembe volt és, 1xcsak tök békesség és jó érzés szállt meg, felszabadult érzés, hogy végre vége lesz minden szenvedésnek, nem bánt a múlt és nem érdekel a jövő…aztán persze ez nem tartott sokáig, jöttek a szeretteim képei, mit tennének, nem tehetek velük ilyet… de vajon meddig kell tartania az önfeláldozásnak? Ha valaki érzi, tudja, hogy neki már vége, és nem tud változtatni, akkor meddig kínozza magát, hogy ne okozzon fájdalmat? Azt mondják mindenből van kiút,csak akarni kell! De nem akarom, több szenvedést és értelmetlenséget nem akarok, élni jó lenne, de ha eddig nem sikerült, ezután mitől menne? Miért születnek az olyanok mint én (betegeskedő, depizgető)? Mi értelme?

Nincs válasz, soha nem lesz.

megint egy mélypont? inkább állandó disztimiás állapot. miért? talán mert a nőgyógyászati műtét után kevesebb gyógyszert szedek, hogy ne legyenek megint daganataim a hormonok miatt, talán mert kapuzárási pánik gyanánt beleszerettem valakibe aki nem viszonozta, talán mert nem is vár rám semmi jó az életben…40 éves leszek mindjárt nincs gyerekem, aki értelmet adna (?)  (másokkal ellentétben nem is vágyom rá, hogy neveljek valakit, rám hasonlítson, és soha nem is voltam anya típus) folyatatva… mert közeleg az öregség, mert közeleg az idő amikor már nő sem leszek igazán, a testem eltorzul méginkább, a hormonjaim leállnak és tüneteket produkál a klimax, mert nem sok hely van már a világon ahova még el akarok utazni, mert a hétköznapokon le kell foglalnom magam, mert túl sok az idő ahhoz, hogy értelmeset csináljak, mert kevés ami feldob, mert amihez a legjobban értek az az unalom és a lelki nyomor? állandóan 2 világ közt csúszkálok, az egyik a sajátom amikor magam vagyok, negítavan, kritikusan, egyre jobban eltaszítva mindenkit, szürke magányban, a másik a szocializált világ, ahol figyelek másokra, csevegek, próbálok élni, nem magamat adom, hanem amit kell, elvárnak, a kapcsolatokhoz szükséges, de egy idő után elfáradok, belefáradok, nem érzem teljesen magaménak…hullámzok egy nap többször is, kellenek a kapcsolatok, de fájnak, fárasztóak, folyton változóak (bárki akármikor bánthat, és csak nézem, hogy mi is történt, mit rontottam el, mi rosszat tettem) semmi sem biztos, bármi megtörténhet, és az ellenkezője is. Nincs nyugodt, kellemes középút, amikor minden rendben, nem unalmas, de nem fárasztó, nincs agyalás mit kellene máskép, mit kellett volna máskép, jó lesz-e így, miért nem lehet…sok kínzó gondolat. Néha azt hiszem bölcsebb lettem, erősebb, aztán ugyanaz megint a végtelenségig, amíg végre vége nem lesz mindennek.

Már egyszer feltettem ezt a kérdést, de nem sokan jeleztetek vissza.

Kíváncsi lennék, hogy van-e köztetek olyan aki antidepresszánst szed évek óta és esetleg meghízott, hormonzavarai lettek, vagy nőgyógyászati jellegű problémái adódtak az utóbbi időben? Sajnos én ilyesmikkel küzdök és (2 sikertelen leszokás után) nem tudom kiűzni a fejemből a gondolatot, hogy ezek a betegségek összefüggnek a 10 éves gyógyszerszedéssel…

hasonló tünetek érdekelnek, mint: állandó fáradtság, száraz bőr, hírtelen hízás (10-20 kg), fakó bőr, fokozott szőrnövekedés, nőgyógyászati daganatok, izületi fájdalmak, csökkent koncentráció, eltolódott vér értékek: TSH – pajzsmirigy hormon…

Van valakinek hasonló tapasztalata vagy hozzáfűznivalója?

Szóval 37 éves vagyok és nincs gyerekem. Valószínűleg úgy fogom leélni az életem, hogy nem is lesz. Milyen élet lesz? Nem tudom. Volt abortuszom, igen, ezt is vállalnom kell. Nem megfelelő időben, nem a megfelelő személytől lett volna, tudom bután hangzik, de nagyon meglepődtem több éves kapcsolatban éltem amikor betoppant volna a kis jövevény. Nálam nem volt kérdés, hogy marad -e. Azóta gondolkodtam, hogy ha megtartottam volna jobb lett volna az életem? gyermekem lett volna, és talán a baba miatt akkor nem hagytam volna el a párom, de később igen, tehát elváltam volna, és csonka családban nőtt volna fel. Azt sem akartam volna, ha őt okoltam volna amiatt, ha együtt kellett volna maradnom az apjával őmiatta. Tudom az élet szent, de ha nem én dönthetek a megszületendő gyermekem sorsáról, és nem nekem kell tudni hogy mi lenne neki a legjobb, akkor kinek? Isten? ezt hagyjuk. Most megint magamra haragítottam egy tábort Volt egy másik is, igen 2-szeres gyilkos vagyok, a második szintén meglepetés volt, mert már beteg voltam, nem kicsit. Na, most ez furán jön ki, igen néha ment a szex, mert férfival él az ember, akkor enged, és talán addig szeretve érzi magát. Ekkor már antidepresszánst szedtem, és féltem a babára váró mellékhatásoktól, egyszerűen nem találtam egy olyan orvost aki biztonsággal azt tudta volna mondani, hogy vállalhatom anélkül, hogy a baba nem lenne beteg, vagy én nem mennék mélyebbre.

Azóta lett több betegségem is, és hormonjaim sem teljesen úgy állnak ahogy egy baba vállaláshoz ideális. Sőt miómám is van, ennek ellenére többen bíztattak, hogy a gyerek boldogságot hoz az életembe, és ettől minden megváltozik. Persze, és a felelősség? Egy olyan nő, aki mentálisan kissé labilis, több krónikus betegsége van, és nem érzi magát anyatípusnak minden áron törekednie kell családalapításra?? Többen feltették nekem azt a kérdést, hogy öregkoromban ki fogja rámnyitni az ajtót? Hát ezért? És én lennék önző, mert nem vállalok minden kockázatot, csak azért, hogy ne legyek öreg koromra egyedül? Talán. Talán nem vagyok elég érett a dologra, és mire megérnék, már késő. Azt hiszem, hogy amíg nem jövök magammal tisztába, ami talán életem végéig eltart, mert annyi defektem van addig nem vállalhatok felelősséget egy másik élet iránt. Van aki ezt megérti egyáltalán?

Úgy tűnik nem igazán, a nők többsége megvet, vagy sajnál…

Szóval az elején bajok voltak velem (?) csendes magába forduló kislány voltam, és próbáltam megfelelni. Ez példázza az is ami minap jutott eszembe, amikor a lábamra néztem. Ja, még mindíg ott az az anyajegy amit kiskoromban a tornaöltözőben annyira szégyelltem, ma már észre sem veszem. Akkor ez nagyon zavart, takargattam.

Általános iskolában volt 2 barátnőm, ők voltak a mentsváraim. Anyám el kezdett inni, apám mióta az eszemet tudom, mindíg ivott egy kis sört. Anyu túlzásba vitte, azóta meggyógyult megkérdeztem miért csinálta, boldogtalan volt? nem tudta, egyszerűen rászokott, aztán nem tudott leállni. Akkor nagy törés volt az életemben, apám halála óta és az idegösszeroppanásom óta ő támogat. De ezt később. Szóval ismét nagymamámnál kötöttem ki, falun új osztályban, új lányként, barátok sehol. Nagymamámmal minden nap sírtunk. Ennek hatására nőgyógyászati panaszaim lettek, kb. 14 éves voltam. Már akkor volt valami a hormonrendszeremmel, gondolom az állandó stressz így jött ki. Kórház, végül hormongyógyszer lett a vége.

Jött a pályaválasztás, fogalmam sem volt mi akarok lenni, örültem, hogy kezd rendeződni az életem. Mivel a régi barátaim messze voltak, el kezdtem barátkozni egy osztálytársnőmmel, aki nővérképzőbe ment. Így én is odakerültem, mert együtt akartam vele maradni, nem akartam elveszteni megint egy barátot. Rosszul döntöttem, nem is kerültünk egy osztályba, pár hét alatt lett új barátnője. Nekem mindíg nehezebben ment a barátkozás.

Anyám gyógyulása után, egy darabig madarat lehett volna fogatni velem, de aztán az suli első évében talán el kezdem fulladozni, most már tudom pánikolni. Orvosok, autogén-tréning, pszichológus. Nem segített, csak a szerelem.

A szakiskola alatt szerelmes lettem apám egyik barátjába, aki sokat járt hozzánk. 13 évvel volt idősebb nálam, senki sem értette miért pont ő? Nem tudom,talán mert láttam a szemében a vonzódást. Jó volt, hogy van valakim, aki mindíg ott van, ha kell. Sok vitám volt a szüleimmel emiatt, rendesen megkeserítették az életünket. Persze első szerelem, követtem őt a IX. kerületi putriba. Apám már ezalatt beteg volt, a MÁV-nál szerzett TBC-vel küzdött. Úgy tűnt gyógyulgat. Suli végeztével persze rögtön dolgoznom kellett menni, kellett a pénz. Kórházban, krónikus belgyógyászaton, az való ám egy 18 éves fiatal lánynak. Mellette el kezdtem anyám unszolására, érettségi előkészítőre járni. Sok volt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy sokat szédülök. Ismét orvosok, roborálás. Az igazi megoldás a kórházban való felmondás volt. Betelt a pohár, talán életemben először gondoltam azt, hogy tehetek valamit magamért, nem kell mindent úgy elfogadni ahogy van. És jól tettem, még akkor is, ha hónapokig nem volt munkám. Még mindíg a IX. kerben laktam  a pasimmal nem épp tiszta, rendezett körülmények között, és egyre többször éreztem, ez nem nekem való, talán ennél többet érek. Munka, hazafelé vásárlás, főzés, állandó takarítás 19 évesen egy nyomortanyán.

Az utolsóévem volt hátra a középsuliból (érettségihez) amikor számomra teljesen váratlanul meghalt az apám. Suliba készültem munka után, és hazaszaladtam anyuékhoz, ahol egy távirat várt, hogy meghalt a kórházban. Milyen kórházban, ki?? az apám? mi ez az egész??? azt hiszem nem voltam, teljesen magamnál. Kiderült, hogy apu fájlalta a hasátegy ideje, láza volt, és én ápolónő létemre nem vettem észre, hogy komoly a baj. Magammal voltam elfoglalva, a pasimmal, az apám meg haldoklott. Senki sem monthatja, hogy nem vagyok hibás a halálában. Az utolsó pillanatig megtagadta a kórházat, mégis ott halt meg.

Hazaköltöztem, letettem az érettségit – amikor a vizsgák előtt bejelentettem az osztályfőnöknek, hogy apám meghalt és nem tudok vizsgázni nevetett, sosem felejtem el, talán a piától, nem tudom. Anyámmal olyanok voltunk, mint az élőhalottak, a temetésen mindenki sírt én nem tudtam, csak ürességet éreztem.

Új munkahely, új barát, új szerelem. Jó volt az a korszak, élveztem a munkát, volt egy igaz (vagy mégsem ez egy külön történet) barátom, és beleszerettem valakibe. Az akkori párommal 7 éve voltam együtt és nem akartam azt az életet. De szerettem őt is. Igen ment a vívódás. Sokáig, hónapokig örlődtem, lehet végül ez őrölt fel. Az új mellett döntöttem, de hogy ne legyen fenékig tejfel, válófélben lévő pasi 2 kis gyerekkel. Nagyon nem egyszerű helyzet, volt barátom öngyilkossággal fenyegető telefonjai, a hétvégi gyereknapok az új párom nélkül. Egyre többet fájt a gyomrom, mindíg is gyenge gyomrú voltam. Az új párom rávett, hogy vizsgáltassam ki magam. A vizsgálatok éhezéssel jártak, és a legyengült szervezetemnek 42 kg voltam, sok volt. Először csak összefolytak a betűk a szemem előtt, aztán megint szédültem. Aztán már megint fulladtam, és nem tudtam aludni, egyre mélyebbre kerültem. Végül csak feküdtem az ágyban bőgtem egész nap és arra vártam, hogy segítsen valaki megszabadítani a kíntól. Pszichiáter, illetve több lett belőle és persze gyógyszer, nagyon lassan hatott, nem tudom a körülöttem lévők hogy bírtak elviselni, néha azt hittem megőrülök a félelemtől. Mintha idegen bolygón jártam volna. Hónapok múlva ki tudtam menni az utcára egyedül, de már sosem lettem a régi. Illetve ki tudja, sosem voltam igazán kerek egész. A pszichiáterek tehetségtelennek bizonyultak, lehet én voltam kritikus, vagy csak kifogtam. Volt aki a portán adta le borítékban a receptemet, mert nem ért rá, volt aki elaludt a mondókám közepén, és volt aki azt vágta a képembe, hogy nem is akarok meggyógyulni.

Talán 13. éve szedem az antidepresszánst, mellette pánik, de még kezelhető, 20 kg hízás, hosszan elnyúló heveny, és krónikus betegségek…, gyermeket nem vállalok így. Időnkénti fellángolások, egy újabb fény az alagút végén, de általában csak kilátástalanság, beletörődés élek, mert megszülettem.

Most: Új munkahely stresszel, szürke hétköznapok, néha egy-két nyaralás hullámhegynek, hogy ne adjam fel végleg. Vár még valami rám? Vegetálok? vagy ilyen az élet? velem van a baj? a világgal? túl sokat akarok? természetes velejárója az életnek az ilyen mértékű szenvedés? ettől tán nemesebb leszek?

Sokak szerint nem olyan rossz az életem, igen lehetne rosszabb. De egyre csak érzem az űrt, a céltalanságot, csak eltöltöm az időm ezen a bolygón, de minek?

Megtanultam, hogy másoknak is vannak gondjai, hogy mások sem tökéletesek, hogy nem vagyok sem különleges, sem kivülálló. Mégis sokszor azt érzem, hogy más nem szenvedhet ennyit,mert akkor rájönne az emberiség, hogy nem érdemes élni, csak a fajfenntartás az egésznek a lényege. És lám, sokan úgy néznek rám, mint egy űrlakóra…Nem akarsz élni? Nem akarsz gyereket? …Mi vagy te? Igen, mi vagyok én?? Ugyanolyan esendő, sérülékeny test és lélek mint a többiek – akit a pillanatnyi helyzete és érzése befolyásol, vagy más. És ha más,miben más? Olyan aki ráébredt, hogy nem tökéletes az emberi faj és a földi élet, vagy egy olyan valaki akiben elromlott valami fontos? Esetleg képtelen vagyok olvasni a sorok között,pedig kapom a jeleket, hogy mit kéne másképp tennem, vagy megtanulnom az életben, csak rossz tanuló vagyok??

A gyógyszer hatott, mivel más nem is volt, a család mellettem állt, de ugyan mit tudtak kezdeni velem, hiszen én sem tudtam mi történik velem, és mi lenne a jó. Szóval hatott, de szépen egyre inkább kerekedtek rajtam a zsírpárnák, és azóta is fel-fel csúszik néhány kiló. Pár év múlva, ki tudja ennek hatásásra vagy sem, (az orvosok váltig állítják nem a gyógyszer miatt!) a hormonrendszerem is kicsit meghasalt, azóta van kis szakállacskám, és a lábamat is minden nap kell szőrteleníteni…Ezen kívül, hogy nehogy kevés legyen, még miómákat is diagnosztizáltak nálam, így mivel gyogyót szedek, és nem szeretnék beteg gyermeket, a baba vállalásnak a kis esélye is elúszott számomra, nem mintha szerintem jó anya tudnék lenni, ilyen lelki háttérrel.

Egy idő után, mikor már a pszichiáter úr csak az ajtóra kiragasztva juttatta el nekem a recepteket, kerestem egy másikat. Az amikor meséltem az életemről bealudt tényleg, nem hittem el! nem mintha olyan izgi lenne, nade nemááá! A harmadik 1 év után behisztizett, hogy én nem is akarok meggyógyulni, és különben is hogyhogy nekem nem fáj a fejem ilyen meleg napon, neki meg igen…ilyesmiket mondott, aztán disszidált Svédországba ennyire nehéz eset vagyok

Összefoglalva:

- ha nem muszály ne szokj rá a gyógyszerre, pszichológushoz menj, vagy legalábbis olyan szakemberhez, aki “beszélgetős” és nem csak egy gyógymódot ismer.

- a legfontosabb, ha mélyen is vagy, ne gondold, hogy nulla ember vagy! amikor én így gondoltam, késöbb rájöttem, hogy aki ennyit átvészel, az nem lehet gyenge és zéró.

- addig próbálgasd a kis dolgok élvezetét keresni, amíg végre sikerül egy kis virágnak is örülni, vagy mert kék az ég.

Egyébként nem gyógyultam meg, és nem is fogok, de tudom, hogy minden nap rajtam múlik, hogy mennyire hagyom magam befolyásolni a környezet által, mennyire mélyre kerülök aznap…

Végszóként bárkivel megosztom szívesen a tapasztalataimat, van bőven, bármilyen tanácsot szívesen fogadok, és bárkivel aki hasonló szívesen cseverészek.

Inez

Az én történetem nagyon régen kezdődött, még a pubertás korban jelentkeztek az első tüneteim, amikor még nem pánikbetegség néven futott a dög, hanem a neurózis bélyegét nyomták rám. A családban volt egy ‘kis’ gubanc, és amikor megoldódni látszott, akkor elkezdődött egy ‘légszomj’ roham, általában lefekvéskor, késöbb a suliban is, órán. Természetesen megvizsgált tüdőorvos, belgyógyász, és semmit nem találtak, makk egészségesnek nyílvánítottak. Mivel egészségügyi suliba jártam, és volt ott egy pszichológus, végső megoldásként hozzá irányítottak. Beszélgettünk, autogén-tréningeztünk, néha jobb volt, de inkább nem segített. Megismerkedtem az első barátommal, aki elvonta egy időre a figyelmemet, de mikor dolgozni kezdtem, és elég nagy teher nehezedett rám a melóhelyen el kezdtem szédelegni (csak ha feküdtem, akkor éreztem magam valahogy)., Mondjuk akkor voltam kb. 40 kg vasággyal. Ismét orvosok, majd a neurológián kikötve vitaminokat írtak fel, ami után lassan elmúlt a szédülés. Visszagondolva a gyerekkoromra, elég nyuszi kiscsaj voltam, soha senkinek sem mertem visszaszólni, ha bántottak. Munka alatt suliba jártam, apám beteg lett, és pár év múlva meg is halt, pont amikor érettségire készültem. Nem igazán tudtam mi történik körülöttem, szinte felfoghatatlan amikor hirtelen meghal az apád, akit istenítettél. Nem éreztem semmit, nem tudtam sírni, eltemettem az egészet magamban, mert nem tudtam vele mit kezdeni.

Egy nap arra ébredtem, hogy miért is úgy élem az életem, ahogy, belvárosi kórházban semmi pénzért, egyedül 40 beteg emberre, akiket 42 kg-os létemre kellett mozgatni, ellátni. Bementem a melóhelyemre felmodtam, hazaköltöztem az akkori barátom nem épp élhető lakásából. Volt egy érdekes korszaka az életemnek, új benyomások értek, új barátságok találtak rám, persze eközben világos lett számomra, hogy túl érzékeny vagyok a külvilágra, de az akkori barátnőm tartotta bennem a lelket, egymást támogattuk. Aztán jött az új szerelem és fenekestül felfordult az életem. Két pasi között örlődtem, a munkahelyemen új beosztásom lett, a barátnőmmel eltávolodtuk. Nem akartam 2 férfit az életemben, de nem tudtam választani a régi megszokott és az új szerelem között. Végül győzött az új, és a régi páromtól váltam nagy szenvedés közepette.  Egy nap nem tudtam rendesen elolvasni a betűket a számítógépen, majd ismét kezdődött a szédülés. A gyomrommal mindíg is voltak bajok, az új párom pedig bíztatott a kivizsgálásra. Hosszú éhezések és szenvedések jöttek a vizsgálatok miatt, majd kezdett minden összeomlani. A páromnak 2 gyermeke volt az előző házasságából amit nagyon nehéz volt megemésztenem. Egyre depressziósabb lettem, sokat sírtam, nem volt kedvem semmihez, dolgozni már nem tudtam. Elkezdődött a pokol korszaka.