Az én „megismerkedésem” a cukorbetegséggel 2002 –ben kezdődött. Rendőrnek készültem már gyerekkorom óta, és amikor felvettek a Rendészeti Szakközépiskolába úgy éreztem, hogy beteljesült a nagy álmom! Nem tartott sokáig mert az alapkiképzés (1 hónap) után otthon rosszul lettem és mentő vitt a kórházba. Nem emlékszem semmire. A kórházban tértem magamhoz. 37 volt a cukrom. Mikor szembesítettek az inzulinnal kezelt cukorbetegségemmel és azzal, hogy nem lehetek rendőr, összeomlottam!! Ekkor 22 éves voltam. 1,5 hét kórházi ápolás után hazakerültem. Otthon nem akartam enni, nem akartam beadni az inzulint és teljesen magamba fordultam.
Anyukámmal abban az időben nagyon sokat beszélgettem a betegségemről (eközben rengeteget sírtunk), de kért, hogy vegyek erőt magamon, mert van élet ez után is. Már nem emlékszem mennyi idő múlva, de hallgattam rá és csak előre néztem!
Gyakran előfordult nálam is, hogy nem mertem közelíteni a férfiakhoz és féltem, hogy a barátaim illetve kollégáim furcsa szemmel fognak rám nézni, kiközösítenek! Az első kapcsolatom után tudatosult bennem, hogy ez egy „népbetegség” és miért kellene bárki vagy bármi elől elzárkóznom emiatt!?

2006 –ban ismerkedtem meg a vőlegényemmel (megjegyezném, hogy én szólítottam le az utcán)
Ő többszörös Világ és Európa bajnok fekvenyomó versenyző!
Én, 2007 –ben kezdtem el ezt a fajta sportot, szintén versenyszerűen és egy 62 kg -os lányhoz képest elég szép eredményeket értem el. Több mint 1 éve más irányt vettem és elkezdtem foglalkozni a testépítéssel. Hetente többször járok konditerembe mert szeretnék idén ősszel egy Fitness versenyen elindulni.

Szóval van élet a cukorbetegség után is! Én is szoktam sírni, csapkodni, sőt hisztizni! Vannak olyan időszakok, amikor átkozom a napot, hogy megszülettem, de ilyenkor belegondolok, hogy vannak nálam rosszabb helyzetben lévő emberek. Kaptam az élettől egy második esélyt!! Most már, ha rossz a kedvem, előveszem a „bakancslistámat” és csak arra koncentrálok, hogy miket szeretnék még elérni az életemben! Számomra a cukorbetegség most már csak egy állapot, amivel együtt lehet élni!!!

Köszönöm, hogy megoszthattam veletek a történetemet!